Vissza a tartalomjegyzékhez

Földvári Katalin, Simon Anna
Nyaralás szolidaritásból

„Az a legrosszabb, hogy kezdjük megszokni a helyzetet” - mondja a keménykötésű buszsofőr, aki a Tel Aviv-i Ben Gurion repülőtéren várta a csoportot. A csoport nagyjából ötven tagja nem kizárólag, de nem is utolsó sorban éppen „a helyzet” miatt indult el Magyarországról. Mivel Izraelről van szó, a klasszikusan kalandtúrának tartott, háborús övezetbe irányuló társas extrém túra új értelmet nyert: szolidaritási út lett belőle. A sofőr, aki korábban két saját buszt is beszerzett a vállalkozásához, nagyon hálás a magyar csoportnak, hogy újra vezethet. „Két éve ez a második csoportom” - mondja mosolyogva. Nem látszik kimondottan depressziósnak emiatt, de tény: az elkövetkező tíz nap során már-már panaszkodásra emlékeztető hangokat is lehet majd hallani. Ami persze még mindig nem közelíti meg egy átlag magyar ember élethez való hozzáállását.


Kilátó a Héber Egyetem előtt. A felvétel utáni napon kilenc diák halt meg itt egy terrortámadásban 

Izrael nem nagy. Tíz nap alatt nagyjából végig lehet járni a Galileai-tótól a Negev-sivatagig akkor is, ha nem hajt a tatár. Hajt viszont az idegenvezető, meg egy kicsit a tudat, hogy nagyjából bárhol véget érhet az utazás. Örökre. Az izraeliek nem szeretnek beszélni erről. Ők élni szeretnek, és szeretnék azt is, ha több turista jönne. Hiszen nekik épültek a szállodák, amelyek közül vagy ötvenet kellett a közelmúltban bezárni. Őket várják a boltok Jeruzsálem Váci utcáján, a Ben Yehuda sétálóutcában, ami azonban kedvelt célpontja az öngyilkos merénylőknek és bombaelhelyezőknek is. A csoport egyik tagját, aki a sarki könyvesboltba - részint vásárolni, részint csak azért is - betért, kétszáz méter és alig egy óra választotta el attól a falafelétteremtől, ami egy merénylővel együtt felrobbant. A két éve még barátságos arab kávézó tulajdonosa most merev tekintettel, kelletlenül szolgálta ki a magyar csapat tagjait, szinte a sarkukra húzta le a redőnyt. Talán az volt a gond, hogy egy zsidó boltból jöttek ki, és már nem kívántak további vásárolgatásba merülni a szomszédos arab boltban. Ki tudja? Két éve minden turistacsoportot végigvezettek az arab negyed bazársorai között az idegenvezetők - ma nincsenek turistacsoportok, és az arab negyeden a helybeliek is csak fegyveres kísérettel merészkednek át. 


„Ültess fát a békéért!” Már több millióan tettek eleget a felhívásnak Fotók: Dorozsmai Jenő

De ezzel egy kicsit már elébe mentünk az eseményeknek. A Tel Avivban landoló El Al gépről az izraeli utazási iroda autóbuszára szállt a csoport, ami Netanjába vitte őket. Az út a Park Hotel mellett vezetett el, ahol márciusban, a zsidó húsvét első napjára öszszegyűlt tömegben robbant bomba, darabokra szakítva közel húsz embert, férfit, nőt, gyereket, és megsebesítve másik százhetvenet. A csoport a szomszédos hotel tengerpartra néző szobáiban töltötte az éjszakát, előtte séta a Földközi-tenger partján. Itt nem nehéz otthon éreznie magát az embernek. Csak otthon nem robban fel naponta valami, illetve valaki. Nehezen hisszük el a sofőrnek, hogy ezt meg lehet szokni, de ott élő magyar barátaink izraeli ismerősei is ezt erősítik meg. Ronit, egy harmincas éveiben járó fiatal nő elmondja: eleinte még lázasan telefonálgattak, sms-eztek egy-egy merénylet után egymásnak, hogy mindenki jól van-e, ma már azzal kapcsolják be reggel a tévét: lássuk, hányan haltak meg tegnap? Ronit tavaly óta munkanélküli, segélyen él, amiből azért meg lehet élni, feltéve, ha valakit nem borít ki a semmittevés. Meirt, Ronit bátyját kiborítja, így igyekszik több lábon állni: kis üzlete van Jeruzsálemben, mellette újabb szakmát tanul. A korábban látványosan felfelé ívelő izraeli gazdaságon most kezd érződni a turizmus ötven százalékos visszaesése, súlyosbítva a fokozott katonai védelemmel együtt járó költségek drasztikus növekedésével. Az árak maradtak, a vásárlóerő csökken. Tel Avivban nemrég három áruházat is bezártak, a munkanélküliség pedig korábban ismeretlen méreteket ölt az országban. 
„Vannak arab barátaim, együtt nőttem fel velük, nem szakítom meg velük a kapcsolatot negyven év után” - szögezte le Noam, aki ékszereket árult a jeruzsálemi Ramat Rahel kibucban. Itt fogadta a csoportot Pinchas Millo, az Izraeli Turisztikai Minisztérium miniszterhelyettese, valamint Yehuda Shen, a minisztérium kelet-európai osztályának vezetője. „Izrael megtanulta, hogy a barát az, aki a bajban barát” - mondta el beszédében a minisztérium nevében Millo a kibuc éttermében tartott fogadáson. A csoportot az egész út során mindenhol a turisztikai igazgató szavainak megfelelő megbecsüléssel fogadták, ami azt is jelenti, hogy a Pinchas Millo által átadott „Méltánylási igazolás” nem puszta formalitás volt. Szükségük is van barátokra, jelen pillanatban egy kézen megszámlálható azok száma, akik a mostani háborút nem az izraeli Góliát és palesztin Dávid felosztásban szemlélik. Ez egyébként matematikailag szürreális, hiszen egy hatmilliós izraeli zsidóság száll szembe az őket körülvevő ellenséges arab államok közel kétszázmilliójával. Ki lehet inkább Dávid közülük?
Izrael lakosságának mintegy húsz százaléka arab, vagyis izraeli állampolgárságú palesztin. Eddig mindössze egyetlen esetben fordult elő, hogy egy izraeli arab követett el merényletet Izraelben, ugyanakkor a napokban is előfordult, hogy egy arab állampolgár állta útját egy öngyilkos merénylőnek, saját élete kockáztatásával. Issam Dahdal édesapja a Jerusalem Postnak azt nyilatkozta: az egész család ellenzi a terrort, különösen az öngyilkos merényleteket. „Kötelességünk, hogy megvédjük az országunkat, a népünket és a katonáinkat” - fejezte ki Zoher Dahdal. „A fiam azt tette, amit kellett, ez becsületére válik a családunknak.” Szaszon, egy Tel Aviv-i fiatalember kitart a véleménye mellett, miszerint a palesztinok a saját vezetőiknek áldozatai, szerinte legtöbben éppúgy kívánják a békét, mint a zsidó lakosság. A merényletek azonban egyelőre folytatódnak (persze nem a Hamasz vezetőinek tinédzser gyermekeire kötik fel a gyilkos övet).
A Jaffa-kapunál üldögélő, vízipipázó (ópium, hasis?) arabok olyannyira „azonosulnak” a zsidósággal, hogy még Dávid királyt is palesztinnak tartják. „Miért mentek a zsidókhoz vásárolni, nem tudjátok, hogy Dávid is palesztin volt?” - kiabáltak oda a magyar csoportnak, akik ekkor kicsit szorongani kezdtek. Ez az érzés leginkább itt, az örmény és az arab negyed találkozásánál tört rájuk, ahol még néhány éve nyüzsögtek a turisták. Ahogy a Siratófal előtt sem a megszokott tömeg várta őket, és a közkedvelt belvárosi boltokban, a Ben Yehuda sétálóutca kávézóiban is inkább csak lézengenek a bátrabbak. Bár a félelemnek nem hajlandóak megadni magukat az izraeliek, a mozdulataik, időbeosztásuk egyaránt készenléti lelkiállapotról árulkodnak. „Ha leülsz, ne dőlj hátra a fotelben. A szélére kell ülni, hogy bármikor felugorhass” - oktatott Yitzhak, a magyar származású idegenvezető. Jeruzsálemben, bár nevében békét hordoz, most a háború szele fúj. Az itt lakók meggondolják minden útjukat, nem tesznek felesleges kitérőket, nem járnak szórakozni, csak oda mennek, ahova kell: otthon, iskola, munkahely. Ennek megfelelően a csoport programját is óvatosabban állították össze Jeruzsálembe érve. Akik először jártak itt, azoknak inkább szóban sorolták fel azokat a nevezetességeket, amelyek most nem voltak látogatható hangulatban: a bazársort, a Templom-hegyet, a belvárost. 
„Nem zárhatom be a gyerekeimet a szobába, nem nevelhetem őket félelemre. Éppen ez lenne a terroristák célja, nem engedhetjük, hogy elérjék!” - fakadt ki Efrat, aki két kislányával és férjével él Jeruzsálemben. Ez az egyetlen harcmodor, ami életben tartja Izraelben az embereket. Élni kell - és itt kell élni. Innen már nincs hova menniük. Yitzhak, aki negyvenháromban érkezett Izraelbe, és több háborút megélt már, soha nem gondolt arra, hogy elhagyja Izraelt, bármilyen nehézség ellenére sem. „Ha arra kényszerítenének, hogy elhagyjam Izraelt, inkább meghalnék, hogy a poraimat ezen a földön szórják szét” - magyarázta kedvesen mosolyogva a magyar csoport előtt. 
Jeruzsálemben többfelé látható mostanában Júda oroszlánját jelképező papírmasé figura. A város fejlesztése, az építkezések is folytatódnak. Az egyetemi robbantásban meggyilkolt külföldi diákok helyére újak jelentkeztek, csak Franciaországból harminc diákot várnak szeptemberre. A gyerekek az öröm, fény kifejezéseivel kapcsolatos nevet kapnak: Or, Gili, Szaszon, Meir, Renana, és így tovább. Az élet győz. Előbb vagy utóbb.