Vissza a tartalomjegyzékhez

Kovács Klára
Az élet fontosabb, mint a közgazdasági elvek
Interjú Fekete Jánossal, a Magyar Fejlesztési Bank elnöki tanácsadójával

A kémelhárító magyar miniszterelnök ügye kétség nélkül hetek óta borzolja a kedélyeket. A Hetek olvasóinak Fekete János, a Magyar Fejlesztési Bank elnöki tanácsadója, az IMF-hez való csatlakozás előkészítője és a szerződés aláírója először beszél a hetvenes, nyolcvanas évek történéseiről és Medgyessy Péter szerepéről.


Támogatom a Medgyessy-kormány száznapos programját Fotó: Somorjai L.

- Milyen gazdasági szükségszerűségek vitték rá az egykori kommunista párt vezetőit arra, hogy a Szovjetunió engedélye nélkül belépjenek az IMF-be, illetve a Világbankba?
- A történet a hatvanas évek közepén kezdődött, akkor, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem működik a központi tervutasítás rendszere. Belátták, hogy reformra van szükség. Kádár János és Nyers Rezső támogatásával több száz kiváló közgazdász kidolgozta az új gazdasági struktúrát, amelyet „magyar mechanizmusnak” neveztek el. Ez az új rendszer egy új út keresését jelentette, azt, hogyan lehet a központi tervutasításos rendszerről áttérni egyfajta piaci mechanizmusra. A reform 1968. januárban elindult, de hamar kiderültek a gyenge pontjai: nem volt ugyanis verseny, nem jöhetett be import. Másrészt a forintnak nem volt követhető árfolyama, nem volt pénze az országnak, nagyon szerények voltak a tartalékaink. Ebben az időben javasoltam először, hogy lépjünk be nemzetközi pénzügyi szervezetekbe, hogy hiteleket szerezhessünk, hogy finanszírozhassuk a program megvalósulását. Ez a felvetés meglehetősen nagy vitát váltott ki, de végül Kádár igent mondott. „Tárgyaljon, Fekete! Próbáljuk meg! Majd meglátjuk!” - mondta, és azzal elkezdtük a tárgyalásokat. Természetesen megszabták, miről beszélhetünk, miről nem. Például a szovjet erődítményekről, katonai helyzetről, stb. nem tehettünk említést. 
- Rám bízták a tárgyalások vezetését, mert akkoriban én voltam az, aki a legtöbbet utazott Nyugatra. Egy baseli székhelyű bank, a nemzeti bankok bankja nemzetközi testületének voltam a tagja. Évente részt vettem a közgyűléseiken, sok éven keresztül én képviseltem a Magyar Nemzeti Bankot. Tehát a nemzetközi porondon engem ismertek Magyarországról.
- Mennyire voltak titkosak ezek a korai tárgyalások?
- Nem mondanám, hogy titkosak lettek volna, de azért bizalmasan kezeltük az információkat. Mivel írásos jelentéseket készítettünk a tárgyalásokról, hamar kijutottak az információk a Szovjetunióba. 
- Ez nem jelentett akadályt?
- Ezen a ponton még nem. Kiderült ugyanis, hogy arra, amit nekünk titkolnunk kellett előttük, nem voltak kíváncsiak, ami pedig nekünk kellett, azt hajlandók megadni, ha belépünk az IMF-be, illetve a Világbankba. Így aztán elérkezett az a pillanat, amikor már csak az aláírás volt hátra. El is jött az IMF igazgatója az embereivel, Kádár azonban ragaszkodott ahhoz, hogy a Központi Bizottság elé vigye a belépést. Miközben szövegezgettük a szándéknyilatkozatot, megérkezett Moszkvából az üzenet, hogy Fock Jenő, az akkori miniszterelnök szíveskedjék nagyon sürgősen látogatást tenni a szovjet fővárosba. 
- Szóval kiválóan működött az információs hálózat.
- Igen, Mivel az előző napon volt a PB ülés, annyi történhetett, hogy a résztvevők közül valaki áttelefonált. Tehát Fock kiment Moszkvába, ahol személyesen Brezsnyev főtitkár, Gromikó külügyminiszter, és Koszigin miniszterelnök fogadta, majd megfelelően kifejtették neki: nem ajánlják, hogy belépjünk a szervezetekbe. 
- Tehát nem tiltották meg, csak éppen nem ajánlották. 
- Dehogynem, megtiltották, csak így fejezték ki magukat. Mit tehettünk volna? Egy évben 6 millió tonna kőolajat és 6 milliárd köbméter gázt kaptunk tőlük, gyakorlatilag erre épült a gazdaság. Fock azt mondta nekem és az egyik munkatársamnak, Pulai Miklósnak: „most nem léphetünk be, de tartsátok melegen az ügyet”. A delegáció eközben szorgalmasan dolgozott, a dokumentumok elkészültek. Csak annyit mondhattam nekik: „sajnos egy kicsit várni kell, most még nem áll módunkban aláírni a szándéknyilatkozatot”. Nos az a kis várakozás tizenegy évig tartott. Mindez 1967 novemberében volt, és mi 1968. január elsején bevezettük a gazdasági reformot, anélkül, hogy bírtuk volna az IMF és a Világbank támogatását, de azzal, hogy felszabadult egy új szellem, és az emberek elkezdtek gondolkodni, és ez pozitív hatást gyakorolt az országra. A krízist az 1973-as olajárrobbanás váltotta ki, amikor a tízszeresére emelkedtek a világpiaci árak. Ekkor már más gondunk volt, mint a reform. Óriási veszteségeket okozott az országnak a begyűrűző olajválság, nagyon megnyomta a gazdaságot. 
- Hogy jött újra képbe az IMF-be való belépés?
- A kapcsolat nem szakadt meg az IMF-fel és a Világbankkal. Megértették, hogy nem dönthetünk önállóan. Tíz éven keresztül minden évben Bakó Ede vezetésével egy szakértőbizottság tartotta az IMF-fel és a Világbankkal a kapcsolatot, informálták őket a pénzügyi helyzetünkről. A kapcsolat nem volt titok, hiszen mindenről jelentés született, amely persze forró dróton eljutott a szovjetekhez. Tíz év alatt tulajdonképpen hozzászoktak ahhoz, hogy mi állandóan tárgyalgatunk, elmondjuk, hogy mi a magyar helyzet, tanácsokat adnak nekünk, de belépésről egy szó sem esik. A fordulatot végül is 1981 hozta el, amikor is Lengyelország politikai és gazdasági válságba jutott, a szovjet vezetők figyelmét emellett még az ebben az évben kitört orosz-afgán háború is lekötötte. Amikor a lengyelek bejelentették, hogy nem tudják fizetni az adósságaikat, híre ment a világban, hogy a KGST-országok egymás után jelentenek majd csődöt. És így lett Románia, Jugoszlávia, Vietnám, Kuba esetében. Ekkor azonban elindult ellenünk a betétesek rohama. Számos keleti ország ugyanis nálunk tartotta a pénzét, mert mi egyfajta pénzügyi központ voltunk, és sorba vitték el a nálunk elhelyezett pénzeiket. Kiszámítottam, két-három hónapunk lehet még, és mi is csődbe megyünk. Ekkor elmentem a politikai vezetőkhöz. Kifejtettem nekik, hogy két lehetőség előtt állunk: vagy nekünk is csődöt kell mondanunk, és húsz évre elvesztjük a becsületünket, vagy még egyszer megpróbálunk csatlakozni az IMF-hez. Leszögeztem, hogy ha ehhez hozzájárulnak, tanulva az előző esetből, a legnagyobb titok mellett kell tárgyalnunk. Így kerültem abba a helyzetbe, hogy a Kádár Jánossal - aki valami furcsa módon engem nagyon kedvelt és bízott bennem -, megbeszéltük, kiket vonunk be a tárgyalást előkészítő csapatba, kik azok a személyek, akik nem szivárogtatják ki a titkainkat. A pártból Havasi Ferenc akkori központi titkárt, a kormányból Marjai József miniszterelnök-helyettest, az Országos Tervhivatalból Pulai Miklóst, és a Pénzügyminisztériumból pedig a Medgyessy Pétert választottuk ki. Bennük megbíztunk. Okulva az akkori szokásjogból, soha nem írtam le papírra azt, amiről a külföldi partnereimmel tárgyaltam, csak szóban tájékoztattam a Havasit, Marjait, Kádárt. Az idő nagyon sürgetett bennünket, mert a betétállomány folyamatosan fogyott. Egy napon aztán, 1982. július 7-én szép csendben kiutaztam Washingtonba és aláírtam az előkészített dokumentumokat. Hat óra különbség van Washington és Budapest között. Telefonáltam Marjainak, hogy megtörtént, akkor ő felhatalmazta a rádiót, hogy bejelentse az eseményt. Kádár kérése volt, hogy ne csináljunk ebből nagy ügyet, ne provokáljuk a szovjeteket. Azt mondta, csupán akkora hír lesz ebből a sajtóban, mintha a szarvasi takarékszövetkezet irattárosa megverte volna a feleségét. És úgy is lett. Az újságokban csak kettő, egyenként néhány mondatos hír jelent meg arról, hogy aláírtam a belépési szándéknyilatkozatot az IMF-fel és a Világbankkal.
- Valóban nem tudták Moszkvában, hogy mi történik Budapesten?
- Tényleg nem tudták, és ez a reagálásukból jól látszott. A játszmába Kádár is besegített. Amikor én Washingtonban voltam, összehívta a Politikai Bizottságot. Tájékoztatta őket, hogy mi történik akkor az amerikai fővárosban, de amíg nem érkezett meg a telefonhívásom, addig nem engedte ki őket a szobából. Még a mosdóba sem távozhattak az elvtársak. Így többek között telefonálni sem tudtak. 
- Milyen volt a szovjetek reagálása, amikor tudomást szereztek arról, hogy lemaradtak az eseményről?
- Nagyon felháborodtak, megütköztek azon, hogy a tudtuk nélkül léptünk. Azt hitték ugyanis, hogy mindent tudnak, és tudtak is volna mindent, ha egy sort is leírtam volna. Végül nekem kellett kimennem Moszkvába magyarázkodni. Mi tagadás, elég keményen támadtak. De nem voltam szívbajos, csak Kádár aggódott nagyon, nehogy valami bajom essen. De nem történt semmi baj. 
- A titok húsz évig titok maradt, most, Medgyessy Péter miniszterelnöki mivolta kipukkasztotta a lufit. Ön fiatalemberként ismerte meg Medgyessyt, milyen kép alakult ki róla? 
- Fogalmam sem volt arról, hogy ő szigorúan titkos kémelhárító tiszt volt. Én egyébként ebben semmi rosszat nem látok, mert az ember úgy védje a hazáját, ahogy tudja. Számomra az az egyetlen bizonyíték arról, hogy korrekt, tiszta ember, hogy akkor nem szivárgott ki a titok, a körön belül maradt és ez volt a fontos. 
- Ma is tarja Medgyessy Péterrel a kapcsolatot? 
- Igen, hogyne, jó barátom. 
- Segít a miniszterelnöki munkájában, a gazdaságpolitika irányításában? 
- Ahol tudok, segítek, ha kell.
- Mi a véleménye a Medgyessy-kabinet gazdaságprogramjáról?
- Alapvetően támogatom a Medgyessy-kabinet száznapos programját, mert szerintem elsőként javítani kell az életszínvonalon. Borzasztónak tartom, hogy emberek félnek az elsejétől, mert lakbért kell fizetni, gáz- és villanyszámlát, állni a gyerekek iskoláztatási költségeit, egy szóval gond maga a megélhetés. Ezt nem érdemli meg ez az ország, és nincs is rá szükség. Ennél mi már előrébb tartunk, azért, mert hitelképesek vagyunk. Ezért megtehetnénk, hogy az autópályákat ne a nemzeti jövedelemből építsük fel, hanem hosszú távú hitelekből, és a gazdasági növekedésből származó többletbevételből az emberek életszínvonalát emeljük. Hát ez az én koncepcióm. Ezért vagyok én a legvitatottabb személy.
- Az Európai Unióhoz, de főként az euróövezethez való csatlakozás miatt viszont fontos - többek között - az államadósság megfelelően alacsony szinten tartása. 
- Hogyne, vannak csodaszámok, úgy hívják, hogy maastrichti kritériumok. Ezek többek között kimondják, hogy egy állam adóssága a GDP maximum 60 százaléka lehet. Magyarország most 55 százaléknál tart, Belgiumé, Olaszországé 100 fölött van, nem is beszélve Japánról, ahol 140 százalék körül mozog. Kérdezem, mi lenne, ha 60 fölött lennénk? Az élet fontosabb, mint a szigorúan vett közgazdasági elvek. Egy országnak gazdaságilag növekednie kell, s ha lehet, ehhez hiteleket kell felvenni. Növekedni, beruházni kell, a kis- és középvállalatokat is hitelekkel segíteni, hogy kitörhessenek, fejlődjenek, munkaalkalmakat teremthessenek. Így nőhet a fogyasztás, ami visszahat a költségvetésre is. De azt meg kell érteni, hogy ehhez előbb be kell ruházni. Hallani, hogy egyes szakemberek már most kiáltoznak, hogy mekkora a költségvetés deficitje, de ha ezt szem előtt tartva leállítják a növekedést, később sincs kibontakozás. Ha a folyó nemzeti jövedelmet és a többletet arra költjük, hogy beruházunk, és közben arról beszélünk, hogy nem szabad eladósodni, akkor ez az életszínvonal olyan vacak marad, mint amilyen most.