Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
Puccs a Meroving udvarban

Kezdetben nem volt Európa. Csupán egy hosszú, csipkézett szegélyű félsziget volt név nélkül, amelynek szárazföldi határai a mai napig vitatottak. Keletre szárazföldi híd vezetett a világ többi részéhez, ahonnan minden nép és kultúra eljövendő volt. Hogy ki is volt az a személy, akiről öreg kontinensünk a nevét kapta, azt korunk újjáéledő uniós-integrációs lázában talán nem árt tisztázni a legelején. 


Madrid, a Napkapu órája az egységes pénz bevezetése előtt. Célba ér a kontinens? Fotó: Reuters

Európéról szól az ókori világ legpatinásabb legendája. Európé volt a föníciai király, Ágénór lánya, a görög világ számára az ábécét közvetítő, és Thébait megalapító Kadmosz húga. A legenda szerint a tengerparton udvarhölgyei társaságában ártatlanul játszadozó királylányt Zeusz, a csapodár főisten hófehér bika alakjában csalta lépre, s így lett Kréta királyának, Minósznak a szülőanyja:

„Játszadozik vele, zöld füveken kedvére szökellget,/
végülis oldalt dől le elébe a sárga fövenybe;/
majd, tovatűnve a szűz félelme, szügyét odanyújtja,/
hadd veregesse a lány, szarvát is, friss koszorúkkal/
hadd koszorúzza körül. Nekibátorodott a királylány,/
s nem sejtvén, kire ül, hátára került a bikának;/
ekkor a szárazról fölemelkedik, indul az isten/
lassan a vízhez alá, ravaszul sétál a sekélybe,/
majd messzebb, s már mély víznek közepén viszi hátán/
zsákmányát. Remeg ez, s könynyezve tekinti a partot,/
jobbkeze szarvat tart, bikaháton nyugszik a másik;/
míg meg-meglebegő leplével játszik a szellő.”
(Ovidius: Átváltozások)

Európa legendája sokféle utalást tartalmaz, többek között azt is, hogy a türoszi királylányt Fönícia partjairól (a mai Dél-Libanonból) Krétára szöktető Zeusz a keleti (babiloni, perzsa, egyiptomi) civilizációk szellemét is elvitte az új kontinens bölcsőjeként ringó égei-tengeri világba. A krétai kultúra az első nyugati kultúra lett, s mintát adott a görögségnek, ezen kersztül pedig Rómának és a kontinensnek. A hellének az „Európa” nevet az Égei-tengertől nyugatra eső területeik jelölésére kezdték használni, régebbi kis-ázsiai birtokaiktól megkülönböztetendő. Az európai történelem hajnalán az emberiség által ismert világ keleten, Ázsiában terült el. Az ismeretlen Nyugat még felfedezésre várt.

A barbár római

Egy kiváló amerikai történész szerint az antik világ örökösei azok a germán törzsek voltak, amelyek a klasszikus alapján fokozatosan egy új, egységes civilizációt alakítottak ki, s jelenleg ez kezd világméretűvé válni, ez kezdi közeli kapcsolatba hozni és közös befolyása alá vonni a föld minden lakóját. Ernest Lavisse francia történész szavaival az első Meroving uralkodó „nem egy nemzetet, hanem egy történelmi erőt” alapított anélkül, hogy tudta volna - egy olyan erőt, amely arra rendeltetett, hogy létrehozza mind Franciaországot, mind a német birodalmat.
Elgondolkodtató, hogy az azóta eltelt másfél évezred nem változtatott azon a képleten, hogy az ókori Római Birodalom romjain létrejövő Európa két „húzóállama” a mai napig éppen ez a két ország. Az ókor legerőszakosabb és legszívósabb birodalmának és a területén létrejövő „barbár” utódállamoknak sajátos viszonyát és természetét mi sem világítja meg jobban, mint a Dániel könyvében szereplő híres agyaglábú kolosszus. A Nabukodonozor babiloni király álmában megjelenő aranyfejű, ezüstkarú, rézhasú és vaslábú szobor lábfejei részint vasból, részint cserépből valók. Az aranyfej nem más, mint Babilon, illetve királya, Nabukodonozor, minden emberi vezetésű világbirodalom feje és mintája; az ezüstkarok és ezüstmell a későbbi méd-perzsa; a réz has pedig a makedón-hellén birodalmakat jelentik. A vas lábszárak a próféta magyarázata szerint a (mintegy fél évezreddel a látomás és magyarázata után megjelenő) Római Birodalom képe, amelyben a vas ereje Róma pusztító mivoltát szimbolizálja, amely majdan szétzúzza és elpusztítja a korábbiakat. A lábszárak kétfelé ágazása ugyanakkor a birodalom kettéosztottságát jelenti, s ez (gondoljunk csak a Róma központú nyugati, s a Bizánc székhelyű keleti félre) ma már történelmi tény. 
Európa szempontjából a lábfejek a fontosak: a Róma hagyatékával elegyülő középkori királyságokat a részben vas, részben agyaglábujjak jelképezik. Ez a mélyértelmű kép fejezi ki, hogy a Római Birodalom örököseként fellépő, folyton egységesülni igyekvő Európa sokat örököl elődje természetéből, részben erős lesz, részben azonban gyenge, erőtlen és széthúzó. Egyes kortárs történészek, így Norman Davies szerint a Római Birodalmat - a közvélekedéssel szemben - nem a barbárok betörései semmisítették meg, hiszen csapásaik alatt ugyan roskadozott, s óriási veszteségeket szenvedett, de 476., a Nyugatrómai Birodalom bukása után még közel ezer évig fennált, s több ízben is sikerült újra megerősödnie. Ha végiggondoljuk ennek az állításnak a tartalmát, illetve ennek Európára vonatkozását, megintcsak azt találjuk, hogy a Biblia szavai a legtömörebbek és a legtalálóbbak ennek a jelenségnek a leírására: birodalom, amely „volt és nincs, noha van” (János apostol mennyei jelenésekről való könyve 17:8). S ami a római vas és a barbár cserép elegyedését illeti, szintén Davies írja a Római Birodalom belső válságáról: „Itt mindenekelőtt a birodalmi ’túlfeszítettség’ esete állt elő: a császárság képtelen volt a végtelenségig fokozni katonai erejét. A csapatok annyira hemzsegtek barbár katonáktól és volt barbár tisztektől, hogy a római és nem római közötti régi különbségtétel használhatatlanná vált…Egész sor barbár hadvezért fogadtak szolgálatukba, s tömegével sorozták be a barbárokat a hadseregbe, ami súlyosan aláásta a politikai életet a nyugati provinciákban.” (Norman Davies: Európa története)
Csaknem egy fél évezred telt el, míg az 5. században a germán népek csapásai alatt megroppant nyugati birodalom maradványain a népvándorlás tengerének utolsó hullámai lecsendesültek, s a barbár és római világ elemeinek öszszevegyüléséből keletkezett zűrzavarból az új nemzetek és államok képe, a modern Európa körvonala lassanként kibontakozott. Bár látszólag minden megváltozott, a római szellem túlélte az általános pusztulást s bár egy időre láthatólag háttérbe szorult, a haladó idővel mind erősebben érvényesült s lassanként széttörhetlen kapocs gyanánt fűzte össze a régi és az új világot. E kapcsok közül a legerősebb a római katolicizmus volt.
A barbár törzsek a katolikus vallást általánosan elterjedve, intézményrendszerét megszilárdulva találták a római világban. Úgy tűnt, a hanyatló római császárság társadalmának a papság volt erős szervezetével, az ágostoni civitas Dei erkölcsi fölényével a legéletképesebb intézménye. Meg volt már a papság hierarchikus szervezete Róma püspökének nyugaton általánosan elismert vezetése alatt, s míg a római társadalom minden csoportja és rétege csaknem tétlenül várta be az 5. században bekövetkezett germán beáramlás okozta kataklizmát, a papság képes volt fennmaradni ebben a forrongó, képlékeny közegben.
A római egyház nem volt könynyű helyzetben. Azon germán népek közül, melyek a római birodalom területén letelepedtek és ott államokat alapítottak, egy sem tartozott hívei közé. A nyugati és keleti gótok, a burgundok, vandálok és longobárdok arianusok, az angolszászok és frankok pogányok voltak. Az 5. század második fele a római katolicizmus egyik legválságosabb korszaka volt, s ha léte nem is, de a későrómai világban kiépített befolyása és uralma komoly veszélyben forgott. Magában Itáliában ariánus germánok állapítottak új államot, melyben a katolicizmus éppen csak megtűrt vallás volt. 

Frankok az iszlám ellen

A történelem első európai uralkodója, a Meroving családból származó Klodvig frank király legyőzve Gallia utolsó római helytartóját és uralma alá hajtva az összes kisebb frank fejedelemséget, keresztény nőt vett feleségül, s 496 húsvétján maga is keresztvíz alá állt. Ténykedésének eredménye egy hatalmas, a Pireneusoktól Bajorországig terjedő birodalom lett. Klodvig áttérése összefüggésben a frank birodalom megalakításával a középkor történelmének kiinduló pontja lett. Bár formálisan nem, ténylegesen szövetség jött létre a római egyház és a frank birodalom között, mely mindkét félnek roppant előnyöket biztosított. Bajos volna eldönteni, hogy melyik fél tett több szolgálatot a másiknak: a katolikus egyház a frank birodalom gyarapodására, vagy a frank uralkodók kardja a katolicizmus uralomra juttatására Nyugat-Európában és a politikai kereszténység tűzzel-vassal való elterjesztésére Közép-Európában. Az összeköttetés a római egyházzal megszerezte a frank államnak az ariánus (eretneknek bélyegzett) germán hódítók uralma alatt álló lakosság rokonszenvét, s ezen az alapon épülhetett fel a belső hatalmi szilárdság s ebből kifolyólag hatalom tekintetében a többi germán államot messze felülhaladó s azokat magába olvasztó frank birodalom. Míg a többi római területen alakult germán királyságban a hódító germánok és a meghódított rómaiak a vallási ellentét miatt ellenségekként álltak szemben egymással, a frank birodalomban az ellentét az egyvallású hódítók és hódítottak között gyorsan feloldódott. Innen származott a többi germán királyság feltünő gyöngesége, csekély ellenálló képessége külső támadásokkal szemben, és innen a frank birodalom ellenálló, sőt terjeszkedő ereje. 
A vandálok, burgundok és keleti gótok országát az első vihar elsöpörte, de a frank birodalom nemcsak az iszlám hatalmát volt képes feltartóztatni s hódításainak határt szabni nyugaton, hanem kiterjeszkedett oly vidékekre is Germánia belsejében, melyek még a római sasok előtt is megközelíthetlenek maradtak. Itt is a római egyházra támaszkodott a frank hatalom, a keresztény hittérítők egyengették a frank hódítás útját. Hódítás és hittérítés karöltve jártak Germániában, a mit a kereszt meghódított, azt a frank kard biztosította. A kard és a kereszt eme politikai szövetségében nyilvánult meg elsősorban a föntebb már idézett „történelmi erő”.
Amikor ez az erő kevésnek bizonyult, hogy a Merovingokat uralmon tartsa, a 8. század közepén Kis Pippin „udvarnagy” puccsával új dinasztiát alapított. II. István, Róma püspöke ismét, a korábbiaknál is jobban rá volt szorulva az új király fegyveres és politikai támogatására, ezért olyat tett, amit elődei közül még soha senki: csekély számú kísérettel átkelt az Alpokon, hogy személyesen kérje a longobárdokkal és Bizánccal szemben a frankok védelmét a királytól. Erre a szövetségre nem csupán ő, de Pippin is erősen rá volt ekkoriban szorulva. A frank király tárt karokkal fogadta Róma püspökét és pátriárkáját. Szövetségük eredményeképp főpapi áldásban részesült mind ő, mind utódai, cserébe pedig fegyveres védelmet biztosított a római egyháznak, sőt, a longobárdok kezén lévő ravennai exarchátust katonái élén elfoglalta, és a püspöknek adományozta, megteremtve ezzel a pápai állam területi alapját. Ennek a területnek a jogi legitimitását Róma egy hamisított adománylevéllel igyekezett visszamenőlegesen igazolni (Donatio Constantini), s e kettős biztosíték alapján Róma püspökét az összes többi egyházi vezető és püspök fölé helyezni. Az így megszilárdult frank-római szövetség eredménye a pápaság intézményének létrehozása, a pápai állam megalapítása, valamint a német-római császárság létrejöttének lehetővé tétele lett.
A kereszténység szellemi és világi vezetői tehát magukra öltötték a császári palástot. Régi-új, a latin egyház és a katolikus császár szövetségén alapuló rendszer jött létre. Thomas Hobbes, az újkor egyik jelentős társadalomfilozófusa ezt úgy fogalmazta meg: „A pápaság nem más, mint az elhalálozott Római Birodalom szelleme, amely annak sírján megkoronázva üldögél.”
Ennek a folyamatnak a következtében a korábbi barbár, törzsi rendszerben élő fejedelmek és törzsfők átvették Róma szellemi örökségét. Nyugaton német cézárok: Kaiserek, keleten moszkvai cézárok: cárok kezdtek uralkodni. Az első igazi nyugati Kaiser Nagy Károly (uralkodott: 768-814.) volt, a puccsista Kis Pippin fia. Vele új korszak kezdődött Európa történetében. 
Károlyt gondos előkészítés után egy spontánnak látszó aktus keretében a 800. év karácsonyán koronázták császárrá. Az uralkodó éppen átszellemülten, térdelve imádkozott Szent Péter sírja előtt, amikor Leó pápa „spontán” a fejére tette a császári koronát. A „mit sem sejtő” tömeg önkéntelen „Ave Caesar!” és „Augustus!” kiáltásokban tört ki. A pápa hódolatának jeleképpen térdre borult az imént általa megkoronázott császár előtt. Innentől kezdve létezett Nyugaton egy, a bizánci császártól független, római katolikus császár, aki a pápa teljességgel illegitim, ám innentől hagyománnyá emelt koronázó gesztusát erős rendeletekkel honorálta. Ezek közé tartozott az egyházi tized fizetésének kötelezővé tétele és állami eszközökkel történő behajtása, a papi személyek ellen elkövetett erőszak legszigorúbb büntetése (azonnali, nyilvános kivégzés), valamint a klerikális személyek különleges jogi státusának megteremtése. Nagy Károly birodalma a megszületőben lévő Európa minden feudális királyságának modelljévé vált. Az ő udvarában kelt új életre az ősi „Európa” név, ahogy ott mondták: „első Európa”. Ekkor merült fel először a központosított jogalkotás, és az egyetemes keresztény jog bevezetésének igénye is egy egységes európai birodalomban. Ezekből a jelekből is látszik, hogy a Nagy Károly által alapított birodalom szentnek és rómainak gondolta magát. Az uralkodása évtizedeiben kialakult „karoling reneszánsz” kultúrára a barbár és az antik, a keresztény és a pogány elemek elegyedése volt jellemző. A világi hatalomról Károly is Ágoston De civitate Dei-jének alapján gondolkodott, melyet Alcuin nevű udvari papja ismertetett meg vele.
(a szerző filozófus)