Vissza a tartalomjegyzékhez


Autós sztorik a múltból

A nyitott tetejű autók világa olyan embereknek való, akik szeretik, ha a menetszél egész személyiségüket felborzolja. Az első anyósüléseket valószínűleg ebből a meggondolásból helyezték el csapóülésként az automobil leghátuljában, kitéve az ott utazót az időjárás viszontagságainak.


A belső égésű motorok elterjedése előtt a nagyvárosi emberek omnibuszokon utaztak. A kor életérzéséről így írt a New York Herald című újság 1864-ben: „Az emberek úgy szoronganak az omnibuszokban, mint a szardíniák a dobozban olajos izzadtság közepette.” Persze gyalogosan sem volt kellemesebb közlekedni. Nemcsak a por és a sár, hanem az életveszély miatt is, amely egy békés járókelőre leselkedett, amikor át akart kelni az utcán az elszabadult „omnibusz csordák” között, és ha csak azzal számolunk, hogy egy nap alatt egyetlen ló milyen nyomokat hagyott az utcán természetes életműködése következtében, melynek mennyiségét csak egy vödör egységével lehet kifejezni, akkor elképzelhetjük azt a szennyet és bűzt, ami az akkori nagyvárosokat jellemezte.


1920-as években, amikor még nem létezett televízió, az autóverseny-szervezők egy komikus ötlettel álltak elő annak érdekében, hogy a közönség és a riporterek a verseny eseményeit a por és a kipufogógáz felhők között is követni tudják. Minden autóhoz kijelöltek egy versenybírót, aki ugyanazt a számot viselte ruháján, mint az autó. A bírók a start pozíciónak megfelelően egymás mellett ültek mindaddig, amíg a verseny állása változatlan volt. Egy sikeres előzés esetén azonban helyet cseréltek, így mindenki azonnal „képben volt” a verseny állásáról. 


Tudták Önök, hogy a hihetetlen 200 km/h-s sebességhatárt már 1909-ben sikerült átlépnie egy Fred Marriot nevű úriembernek? És hogy milyen autóval? Saját készítésű, gőzhajtású járművével! Az első gőzkocsik eleinte nem voltak túlságosan gyorsak, a sistergő masinákat bámuló utcai publikum kalapját lengetve versenyt gyalogolt a kocsival.


Az autósoknak egyetlen hasznuk származott Hitler alig egy tucat esztendeig fennálló „ezeréves” birodalmából: a bogárhátú Volkswagen. Az olcsó, széles néptömegek számára is elérhető autó gyártása Ferdinand Porsche régen dédelgetett álma volt, a terveket már 1931-ben felvázolta a Zündapp és az NSU autógyárak részére. Az ötletet anyagilag Hitler karolta fel, de mire beindulhatott volna a sorozatgyártás, Németországban már háborús szelek fújdogáltak. A náci kormány a Volkswagen-műveket 1938-ban hadiüzemmé nyilvánította, ugyanabban az esztendőben, amikor megtiltották egy amerikai film bemutatását azzal az indokkal, hogy a főszereplő túl „zsidósan” néz ki. A világszerte nagy sikerű rajzfilm címe - melyet Walt Disney készített - a Hófehérke és a hét törpe…


Az automobil kezdetben csak „ló nélküli” kocsi volt és nem a mai értelemben vett gépkocsi, ezért is nevezték „félbevágott fogatnak”. Gottlieb Daimler is egy hintó alá építette be első robbanómotorját. Születtek olyan elvetélt ötletek is, mint például a mechanikus ló hat fémpatával. Egyes különc elmék még azt is javasolták, hogy a motort egy gépi lóba kell beépíteni, amely kerekeken szalad, amikor a kocsi elé fogják. A lovas kocsi stilisztikai jegyei, ha csökevényesen is, de még évtizedekig tovább éltek a kor automobiljaiban.