Vissza a tartalomjegyzékhez

Salamon Pál
Mondd fiam, mit vétettünk, hogy ezt teszik velünk?

Világszerte ezen a héten ünnepelték a Holokauszt-emléknapot. A hat évtizeddel ezelőtt történtek sok művészt indítottak remekművek megalkotására. Egyikük Salamon Pál Izraelben élő magyar író, akinek háromgenerációs nagyregényéből, a napokban újabb kiadásban megjelent Sorel-házból választottuk az alábbi részletet.

Az egykori zsidó templom magas kőkerítésén cégtábla állt: „102. sz. Állami Építő Vállalat Anyaglerakata.” A ki-be járó anyagszállító teherautók a vaskapu mindkét szárnyát már réges-régen kiszakították helyükből. Az elgörbült és megrozsdásodott kapuszárnyak maradványait téglák és a zsákokból kiömlött cement borította. A töredezett színes üvegablakokon keresztül fecskék röpködtek ki-be.
- Ez a zsidó templom? - kérdezte Ágnes.
Vagy mert Sorel nem hallotta a kérdést, vagy valami más okból, nevelt lánya nem kapott feleletet. Válasz helyett Sorel felment a templom kapujához vezető széles lépcsők maradványain, amelyre deszkapallót fektettek a talicskák számára. A faragott kapu két szárnyába hatalmas pántokat vertek, amelyek a kéttenyérnyi lakatot tartották. Sorel Mihály a kapu nyílásain keresztül bekukucskált. A két padsornak nyoma sem volt. A templom kiürített hajója cementkeverő gépek, vastraverzek és cementes zsákok raktárául szolgált. A mennyezet lehulló vakolatától és a kihulló tégláktól szabaddá vált vasszerkezetről denevérek lógtak fejjel lefelé.

A város déli határában kanyargó földút vezetett a zsidó temetőhöz, amelyet alacsony kőkerítés övezett. A temető déli falától kőhajításnyira, a síkságból kiemelkedő töltésen két vasúti sínpár futott a messzeségbe. A keleti falon túl szántóföldek húzódtak a látóhatár pereméig.
A temető kapuján belül nagyobb méretű, portásfülkeszerű kőépítmény állt, amelyet két oszlopra erősített tető nagyobbított meg. Ennek a tetőnek az árnyékában alacsony zsámolyon férfi ült. Vésőjével egy kőlapot faragott. Körülötte kőlapok és lepattant kődarabok hevertek szerteszét. Az építmény bejárata mellett kőfűrész állt. Az egész térséget fehér por lepte be. A munkájába merült férfi nem vette észre a közeledőket, akik már a tető alá értek.
- Hirsch úrhoz van szerencsém? - szólította meg Sorel a zsámolyon ülő férfit, aki ekkor ölébe eresztette a vésőt és a kalapácsot, majd a jövevényekre nézett.
- Én vagyok Hirsch Mátyás, de nem tudom, hogy ezért olyan nagy szerencséje van-e az úrnak… - mondta a kőfaragó. Szerszámait a földre téve felállt.
- Elnézést, ez csak egy magányos ember tréfája volt - mondta Hirsch Mátyás, miközben a kőport verte le a nadrágjáról. Kőfaragó Hirsch Mátyás széles mellkasú, erős izomzatú ember volt, kiegyenesedve majdnem olyan magas, mint Sorel. Kerek fején mélyen a homlokába húzott fekete kalapot viselt, amely feltűnően elütött ócska munkanadrágjától és köldökéig nyitott színes ingétől. Világosszürke szemének átható tekintetén kívül egyetlen szellemi erőre utaló vonás sem volt látható a széles paraszti ábrázaton.
- Ez a kislány - mondta Sorel Ágnesra mutatva - a nevelt lányom. Tímár András doktor unokája. Őróluk és Zsuzsa lányukról szeretnénk megtudni valamit.
Kőfaragó Hirsch Mátyás elnézte a füstté és hamuvá vált szülők és nagyszülők árváját. Közben aprókat bólogatott jeléül annak, hogy magával beszéli meg a dolgot.
- Szóval, te vagy az Ágnes - mondta végül. - Na akkor, jöjjenek velem - mondta a sírkövek faragója.
A késő délutáni napfényben sütkérező sírkövek között a temető déli fala irányába tartottak. A régi síroktól öt sor frissebben állított sírkő vált el élesen. Kőfaragó Hirsch Mátyás megállt az egyik előtt, amelyre ez a két név volt vésve: „Dr. Tímár András és neje, Holtzer Aranka”.
- Íme, ők a te nagyszüleid. - Ezután oldalt lépett, és egy másik friss sírra mutatott: „Székely Endréné, született Tímár Zsuzsanna”. - Ez meg anyukád. - Később hozzátette: - A szüleit jött meglátogatni, innét vitték el velünk együtt Németországba.
Ágnes a sírkövekhez lépett, amelyek előtt nem volt sírhant. Sokáig nézte a feliratokat, azután leült a földre. A két férfi szótlanul állt felette. Ágnes később megkérdezte:
- Itt vannak eltemetve?
- Nem - felelte Hirsch Mátyás és körbemutatott. - Ide temettem mind a kétszázhét halottunk emlékét. - Ezzel visszafelé indult a temető bejárata felé. Sorel Mihály követte. Ágnes ülve maradt. Amikor nevelőapja és Kőfaragó Hirsch Mátyás már messze járt, Ágnes felállt, kavicsot szedett, és a sírkövek tetejére tette.
Amikor visszaértek a tető alá, Hirsch Mátyás újra letelepedett a zsámolyra, hogy tovább vésse a ceruzával kirajzolt nevet. Később anélkül, hogy felemelte volna tekintetét, ezt mondta:
- Ne haragudjon Sorel úr, így is tudunk beszélgetni.
Sorel bólintott, de nem kezdtek el beszélgetni. Jóval később Hirsch Mátyás így szólt:
- Hatodik éve faragom itt a sírköveket, és vésem rá a kétszázhét nevet.
- Egyedül Hirsch úr jött vissza?
- Rajtam kívül még hatan visszajöttek. Itt lézengtek a városban, mint a kísértetek. Egy éjszaka aztán valaki követ dobott egyikük ablakába. Akkor mindegyik elment. Ketten a fővárosba, négyen pedig külföldi országokba távoztak. - Ölébe tette a vésőjét, és Sorelre nézett.
- Ez kérem, a mi közösségünk története.
Újabb hosszú szünet után Hirsch Mátyás abbahagyta a munkát, és így szólalt meg:
- Ha mind a kétszázhét sírkőhöz harmincezer elpusztított embert gondolok hozzá, akkor ebben a kis temetőben sikerül megőriznem minden halottunk emlékét.
Sorel bólintott, mire a kőfaragó ismét abbahagyta munkáját, és hátratolta fekete kalapját. Előtűnt napsütötte arcától elütő fehér homloka. Váratlanul elnevette magát.
- Sorel úr nem valami bőbeszédű.
- Ahogy jön - mondta Sorel.
- Szeretném közölni, Sorel úr, hogy az eredeti foglalkozásom kútfúró volt. A vállalkozásomban rajtam kívül még öt ember dolgozott. Kifúrtuk a kutat, és betongyűrűkkel béleltük ki. Miután visszajöttem onnan, akkor tanultam ki a kőfaragást. Ezt azért mondom el, hogy tudja, kivel találkozott a mai napon. Nem a személyemet értem ezalatt, hiszen rólam az Istenen kívül már senki se tud. A hivatalról beszélek, amit itt betöltök.
Egy ideig mintha megfeledkeztek volna egymás jelenlétéről. Sorel Mihály elmosolyodott.
- Min mosolyog, Sorel úr, ha szabad kérdeznem?
- Az jutott eszembe, hogy Hirsch úr milyen akkurátusan, sőt fennkölten fejezi ki magát.
Kőfaragó Hirsch Mátyás ezen a megjegyzésen jó darabig elgondolkozott. Azután azt mondta:
- Ne felejtse el, hogy már hatodik éve csak az Istennel és a halottaimmal társalgok.
Azután ő is elmosolyodott és hozzátette:
- Leszámítva ezt a hülyévé szelídült gyilkost, az én Gézámat.
Ez után sokáig ültek szó nélkül, majd a kőfaragó szólalt meg:
- Bizonyos vagyok benne, hogy Sorel úr igen művelt ember.
- Néhány iskolát kijártam. Az első tanult szakmám ács. Ez idő szerint egy gimnáziumban világirodalmat tanítok. Képesítésem ezen kívül angol és francia nyelvtanításra szól.
Kőfaragó Hirsch Mátyás ekkor földre tette szerszámait, hogy alaposan megnézze vendégét. Végül ezt mondta:
- A jó Isten áldja meg, és tartsa meg egészségben, tanár úr!
Amikor Ágnes visszajött a síroktól, Hirsch Mátyás megkérdezte tőle:
- Emlékszel még a nagyszüleidre?
- Amikor itt voltunk, nagyapa bevitt a rendelőbe és megvizsgált. A szívemet is meghallgatta.
- Képzeld, hány embert vizsgált meg harmincöt év alatt, de amikor vagonba zárták, egy szív se dobbant meg érte.
Ekkor a kapu felől kannák csörömpölésétől kísérve különös emberalak közeledett. A tető alá érve földre tette két bádogkannáját. Nyakából leakasztotta tarisznyáját. A sovány ember feje búbján színehagyott vadászkalap ült hetykén. Nadrágja a földet súrolta.
- Én vagyok a Géza - mondta mintegy mellékesen, majd lábait magasra rúgva táncolni és énekelni kezdett.
- Sári hopp, hopp, hopp, Sári hopp, hopp, hopp, Sári lelkem, ne izélj, az anyád, ne rázd a rongyot rám.
Miután befejezte bemutatkozásának lényegesebb részét, így szólt:
- Hát akkor én itt lennék. Ezt láthatják az urak - mondta lelkesülten. Majd Hirsch Mátyáshoz fordult, és teljesen józan hangon folytatta: - Meghoztam az árut.
- Köszönöm, Géza - mondta a kőfaragó. - Vigyen be mindent, azután nézze meg a kerítést.
Amikor Géza bement a házba, Hirsch Mátyás ezt mondta:
- Géza a város nyilasparancsnoka volt. Ő szedette össze a zsidókat. Az ő legényei kísértek minket a megyei gettóba. Már akkor se volt teljesen épelméjű. De ezt akkor senki se mondta meg neki. Később teljesen megzavarodott. Amióta visszajöttem, a nyomomba szegődött. Elmegy a városba bevásárolni. Kijavítja a kerítést, és ha most nem lennének itt, elmondaná a híreket, mert én csak háromhavonta járok be a városba. A sírokhoz azonban nem közelíthet.
A zavarodott városparancsnok távozása után hosszú ideig csend volt a tető alatt.
- Azt kérdezi, tanár úr, miért nem vittem bíróság elé Gézát? - tudakolta Hirsch Mátyás. - Azért, mert nem hiszek az emberi igazságszolgáltatásban. - A sírkövek faragója később így szólt: - Velem jönne, tanár úr? Szeretnék mutatni valamit.
Elindultak a temető déli falkerítése felé. Az új sírkövek első sorában megállt egy kő előtt, amelyre ez a név volt vésve: „Özvegy Hirsch Ádámné”.
- Ez itt anyám, Sorel úr. Sajnálom, hogy nem ismerte. Nem volt mindennapi aszszony. Belelátott az emberek szívébe. De azt ő se értette, ami velünk történt. A határig együtt utaztunk. A vagonban szüntelenül ezt kérdezte: „Mondd, fiam, mit vétettünk, hogy ezt teszik velünk?” Pedig anyám a legyet se hagyta agyonütni, konyharuhával hajtottuk ki őket a szabadba.
- Azt mondja, Hirsch úr, nem hisz az emberi igazságszolgáltatásban.
- Hát nem.
- És az isteni igazságszolgáltatásban?
Hirsch Mátyás tekintete végig az anyja sírkövén maradt, miközben a válaszon gondolkodott.
- Amikor a bálványimádók megszólították Ábrahámot: „Ábrahám, neked csak egy Istened van, mi lesz, ha ő is elhagy téged?” Ábrahám erre így felelt: „Akkor elvesztem. De ő nem fog elhagyni.”
Miközben visszafelé lépkedtek, Kőfaragó Hirsch Mátyás műhelye felé, a temető fala mögött felhangzott bolond Géza nótája: „Sári lelkem, ne izélj, az anyád, ne rázd a rongyot rám”.