Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
Civilizációk és bűnök

Szabó István legújabb filmje, a Szembesítés, nyilván a Mephisto folytatásaként értelmezhető. A rendező, aki már többször világszínvonalon elemezte hatalom és művészet bonyolult viszonyát, ezúttal a háború utáni romos Berlinben teszi fel a „Behódolni vagy ellenállni?” nagyon is mai, nagyon forró kérdését. 

Egy amerikai vizsgálótisztnek a világ akkori legnagyobb karmesteréről, Wilheim Furtwänglerről kell parancs szerint bizonyítania, hogy a nácik kiszolgálója, udvari zenésze volt, s mint ilyen, eltiltást, megvetést érdemel. Ez az első meglepetés: többnyire úgy hittük, hogy az előre beáztatott „vizes lepedő” (a prekoncepciós per) közép- és kelet-európai diktatúrák társasjátéka. Mindemellett a kőkemény logikájú, az óvilág kulturális és más egyéb hagyományait lenéző, helyenként trágárságig rámenős (civilben biztosítási) nyomozó drámai tényekre hivatkozik: egy világégést kirobbantó, a Sátánt (szó szerint így!) maga fölé emelő nemzet bűneit kell megítélni - az emberiség többi részének nevében. Álláspontját eredeti, a mai nézőt is felkavaró híradórészlet is erősíti; az ismételt képsorban egy haláltábor áldozatait tolják buldózerrel tömegsírba. Az égig kiáltó bűn nem takargatható - bűnhődésért kiált.
A vizsgálóasztal túloldalán viszont nem nácik ülnek. A vád egy szélesebb tömeget szólít meg, azokat, akik nem voltak a - mindenkori - elnyomás aktív részesei, de eltűrték azt; nem tiltakoztak életük kockáztatása árán, s nem emigráltak, még ha tehették is volna. Kik ők? Milliónyi nyomorult kollaboráns vagy a közép-keleti térségben őshonos, egyik ideológiából a másikba átcsúszó, az itteni lelkeket szinte genetikailag sunyítani tanító felhő, a Hatalom áldozatai? Egy szabad és öntudatos amerikai ezt már nem értheti - annál inkább az orosz tiszt, pedig számára még tegnap is ellenség volt az itteniek népe.
A Művész helyzete még kínosabb. Tudjuk, minden rendszer valamiképp kiváltságossá teszi, de a Diktatúra úgy, hogy cserébe nem engedi vissza az alkotót saját elefántcsonttornyába: minimum gesztusértékű dicsőítést vár. Furtwängler drámája az, hogy szabadnak hitte magát, mert ügyesen taktikázva sikerült kikerülnie a nyílt talpnyalást, ám a rezsim - az amerikai őrnagy feltételezése szerint - mégiscsak csőbe húzta: jó, ne vezényeljen Hitler előtt, ám egyedüli riválisa, a fiatal von Karajan szerintük megteszi. És itt bejön a képbe az Amadeusból - és magából az életből - ismert köznapi szűkkeblűség, a pozícióféltés. A törékeny, pacifista zenészt épp e rafinált manipulációval sikerült végül is szándéka ellenére együttműködővé alacsonyítani…, így a vádba öntött gondolatkísérlet, melyre nincs bizonyíték. Ám érezzük, hogy igaz. 
Szabó filmje nem akciódús látványmozi. Tömény, figyelmet igénylő párbeszédei mesteriek. Mintha színpadi drámát néznénk nagyszerű (Oscar esélyes?) arcjátékok közelképeinek előnyével. A később látott plakát igazolja a sejtést: a film valóban színműből (Ronald Harwood: Taking Sides) készült, ám vélhetően felülmúlja azt. Többek között azért a finom és itt hiteles humánumért, ahogy a témát kezeli: nem ítélkezik, s nem teszi le - pártosan vagy pátosszal - a voksát egyik álláspont mellett sem. Mégis pontos diagnózist ad (minden) diktatúra alapjátszmáiról. Ráadásként a végén valami igazán megtisztelőt is kapunk: felnőttnek érezzük magunkat. Mert bizony nekünk kell itt állást foglalni, lelkiismeretről, jellemről…, a legnagyobb dolgokról tehát.