Vissza a tartalomjegyzékhez

Makki Marie-Rose
Családromboló politikusok

Ha ezekben a napokban valamelyik magyar családban éppen a politikára terelődik a szó, végletes reakciókkal is találkozhatunk. A teljes apátia és politikaundor mellett nem egy esetben heves vitákba, haragos összeveszésbe fullad az amúgy évek óta békésen zajló családi ebéd vagy baráti találkozó. Vajon tényleg képes a politikai palettán szereplők beszéde „lejutni” a hétköznapi kapcsolatok szintjére is, megtépázni, netalán szétzilálni azokat? Természetesen az is kiderülhet: az eddig szorosnak hitt baráti vagy családi kötelék valójában sokkal felszínesebb annál, mintsem kibírjon egy olyan szakítópróbát, amit manapság az érzelmi politizálás előidéz. Egy dolog azonban bizonyos: senki sem kívánja vissza azokat a zord időket, amikor buzgó családtagok jelentették vagy adták föl egymást a hatóságoknál. Minderről Lévai Katalin szociológussal beszélgettünk.

- Mivel magyarázza azt, hogy a rendszerváltás óta a politika erősen betört az emberek magánéletébe? Hogy - különösen az utóbbi években - komoly feszültséget képes okozni még a régi jó baráti, kollegiális viszonyokban is? 
- Általános tapasztalat, hogy mára annyira kiélezetté vált a közélet frontjai közti küzdelem, hogy ez az emberi kapcsolatokat is képes földúlni. Szinte két tömbre szakadt az ország, s ez a törés egészen a magánszféráig lehatol. Ez persze nem teljesen új keletű jelenség. Maga a rendszerváltás is erőteljesen felszínre hozta a nézetbeli különbségeket, csak akkor még nem durvult el ennyire a közélet. Ma egy agyonpolitizált, feszült légkörben élünk, különösen most, hogy közelednek a választások. 
- Hogyan lehetséges, hogy a politika erősen megterheli még a családi kapcsolatokat is?
- Ez tipikusan kelet-európai sajátosság. Máshol nem lehet azt tapasztalni, hogy a politika ennyire beférkőzzön az emberek intim szférájába. Sajnos ez annak is köszönhető, hogy az eltelt négy év tapasztalata azt mutatja, ha az egyik fél győz, akkor a másik fél életét tönkreteszi. Itt egzisztenciális fenyegetettségként élik meg az emberek a politikát: egészen alsó szintű vezetőket bocsáthatnak el politikai okokból. A politikai megbízhatóság előbbre való a szakértelemnél, ami az ötvenes évek légkörét idézi. Ez a félelem és gyanakvás természetesen a családi viszonyokat is megfertőzi, nem csak a munkatársi-baráti kapcsolatokat.
- Ha - mint mondják - az iskolázott ember kevésbé fogékony a gyűlöletbeszédre, akkor miként lehetséges, hogy a radikális jobboldaliak közt sok az értelmiségi és a fiatal? 
- Véleményem szerint, ha az emberek, illetve a mai fiatalok megfelelő történelmi ismeretekkel rendelkeznének, akkor másképp élnék meg azt, ahogyan a harminas évekbeli nosztalgiára manapság a politikusok rájátszanak. Ennek hiányában a jelenlegi propaganda nem indítja el bennük azokat a zsigeri félelmeket, amelyeket ennek a kornak a felidézése kivált egy olyan emberből, aki ismeri a tényeket. Gondoljunk csak Németországra, ahol az emberek a világháború után egy olyan katarzison mentek keresztül, amely képessé tette őket a múlttal való tárgyilagos és elemző szembenézésre. Magyarországon ez nem történt meg, a magyar közvélemény soha nem tisztázta igazán a múlthoz való viszonyát. Ennek a következménye az, hogy nem jöttek létre azok a törvények sem, amik Németországban. A miépesek iskolázottjai azok, akik tudatosan választották ezt a radikális ideológiát. A megfelelő ismeret nem ad garantált védelmet ugyan a kirekesztő ideológiák ellen, de csökkenti a fogékonyságot. 
- Mégis, miképpen lehet védekezni a gyűlölködő beszéd ellen, mondjuk azon kívül, hogy az ember kirakja a tévét az otthonából?
- Sajnálatos módon nem azok akarnak védekezni ellene, akikre ez különösen ráférne. Ami pedig a médiát illeti, éppenséggel neki kellene - különösen ha közszolgálati - megfelelő nyilvánosságot biztosítania a különféle nézetek bemutatásának, illetve ütköztetésének, de ma ennek pont az ellenkezőjét teszi. 
A kirekesztő gyűlöletbeszéddel szembeni ellenálló képességet az iskola is növelheti: demokratikus légköre, megfelelő oktatási formái és módszerei révén. Sajnos ezen a téren sem sokkal jobb nálunk a helyzet. 
- Az intézmények állapota nyilván összefügg az azokat működtető emberek mentalitásával. A lappangó előítéletek miért hívhatók elő nálunk mindig olyan könnyen?
- A magyar társadalom hagyományosan egy előítéletes társadalom. Ennek történelmi okai vannak, ebben az országban hosszúra nyúlt a feudalizmus időszaka, a tekintélytisztelet nagyon sokáig igen erős volt, a függetlenség nem volt divat. Itt a hatalmon lévőket mindig nagyon megsüvegelték, egy ilyen országban erősek az előítéletek. Az előítélet mindig a mássággal szemben lép föl, Magyarországon ráadásul elég sokféle kisebbség él. Öröklődő érzelmi jelenségről van szó, ami tulajdonképpen a másik csoporttól való félelmen, bizalmatlanságon alapszik, és agressziót szül. Ezt az előítéletességet kiengedni a palackból óriási felelőtlenség. Ha ettől nem határolódik el nagyon egyértelműen a mindenkori kormányzat, akkor mintává teszi ezt a fajta viselkedést. Azt gondolhatják az emberek, lehet így viselkedni, beszélni. Nem véletlen, hogy eldurvult a kampányban alkalmazott nyelv, s ennek következtében a köznapi nyelv is nagyon leromlott - elvitathatatlan tehát a nyilvános beszédet formálók felelőssége. Normális, érdemi vita nem lehetséges ott, ahol az egyik fél azt mondja, csak ő képviseli a magyarságot, kisajátítja magának a nemzeti ünnepeket, szimbólumokat, és mindenki, aki nem ért vele egyet, az nem magyar, nem hazafi.
- Pszichológusok szerint a tekintélyelvű személyiség nem nevelhető át demokratikusan gondolkodó személlyé, legfeljebb kissé elbizonytalanítható. Most éppen megerősödik nálunk ez a hagyományos mentalitás? 
- Az biztos, hogy most különösen felerősödik azáltal, hogy visszahozták a történelmi egyházakkal való szövetséget. Tudvalevő, hogy a vallás mélyebben, érzelmi alapon képes megmozgatni az embereket, mintsem a puszta politikai ideológia. Az egyházaknak is egy abszolút tekintélyelven uralkodó szemlélet a sajátja. Ezt a kormányzó erők most teljesen magukénak vallják, tehát nagyon fölerősítették ezt a tekintélyelvű, kizárólagosságon alapuló mentalitást. Pontosan nem abba az irányba mennek most a dolgok, hogy állampolgárrá váljanak az emberek, azaz bátran, szabadon merjenek önálló véleményt mondani, s jól viseljék a tőlük eltérőt.


Személyes csaták

K. János, 65 éves (Budapest): „A legjobb értelemben vett polgári családból származom: keresztény apám zsidókat bújtatott a nehéz időkben, jómagam pedig aktív résztvevője voltam az 56-os forradalmi eseményeknek. Aztán jöttek a nehéz évek: lecsuktak, majd sokáig csak segédmunkát találtam - egy-egy munkahelyen legfeljebb három hónapot dolgoztam, addigra ért le mindenhová a refes papír (refes: rendőri felügyelet alatt álló személy - a szerk.). Bejártam így az egész országot. Soha nem voltam kommunista, nem is leszek, de nem tetszik nekem ez a jobboldali kurzus sem. Ami a bátyámat illeti, világéletünkben jó volt a kapcsolatunk, rendre összejártunk. Ő a pártállami időkben két diplomát szerzett, nagyvállalatok vezetőjeként kereste a kenyerét, sikeres ember volt akkor is, ma is. Most ősszel történt, hogy egy beszélgetésünk alkalmával egyszer csak azzal jött: »Ilyen jó miniszterelnöke száz éve nem volt ennek az országnak!« Hangos hahotára fakadtam, mire ő döbbenten rám nézett: ezt nem viccnek szánta, »Orbán egy zseni«. No, erre én csodálkoztam: »Ez a kis diktátor?« Bátyám teljesen kiborult, olyan tüneteket produkált, hogy attól féltem, ott helyben megüti a guta. Majd dermedten távozott. Azóta sem találkoztunk, nem is hívott. Karácsonykor sem, amire még soha nem volt példa.”

***

B. Zsolt, 36 éves (Miskolc): „Kiterjedt a családunk, református lelkésztől az ateista tudósig mindenféle ember megtalálható benne. Szinte mindegyik megyében vannak rokonaim, és eléggé összetartunk, gyakran összegyűlik a család, hol egyikünknél, hol másikunknál. Évtizedek óta soha semmi bajunk nem volt egymással, pedig eléggé különbözőek vagyunk. Talán az utóbbi két évben vettem észre, hogy egészen jól érezzük magunkat mindaddig, amíg szóba nem jön a politika: akkor egyszer csak megfagy közöttünk a levegő, olyan feszültség keletkezik, amilyent még soha nem tapasztaltam. Aztán valahogy hosszú hónapok telnek el, mire újból megkeressük egymást.” 

***

F. Gyula, 52 éves (Budapest): „Egyik képzőművész kollegámmal évtizedekig igen jó barátságban voltunk, a családtagjaink is nagyon bírták egymást. Aztán jött a rendszerváltás, s akkor ők teljesen elemdéefesedtek: nemzeti érzelmeket kértek rajtunk számon minden találkozáskor. Egyszerűen hiába próbáltunk semleges témákról beszélgetni velük, öt perc alatt rátértek a politizálásra, és szabályos agitációba kezdtek. A kapcsolatunk teljesen ellehetetlenült, ma már messziről kerüljük egymást, ha pontosan akarok fogalmazni.”