Vissza a tartalomjegyzékhez

Gadó György
Plakátok, de kiknek

Óriásplakátok szólítják meg a választópolgárok különféle csoportjait, és buzdítják őket: éljenek választói jogukkal. A buzdítás nem fölösleges. Száz meg százezrekre rúg a kiábrándultak, csalódottak, közönyösek száma, és meglehet: egy-két százezernyi, sőt egy-két tízezernyi szavazat lényegesen módosíthatja a végeredményt, döntő előnyhöz juttathatja a nagyjából talán egyenlő erejű vetélytársakat.

Bizonyos jelekből ítélve nem a kormánypártok, hanem a balliberális ellenzék propagandistáit dicséri az említett óriásplakátok megjelenése a budapesti utcákon. Dicsérik? Ebben azért nem vagyok biztos.
Az egyik hatalmas plakátról egy igen csak szellősen öltözött, ám csábosan a néző felé nyújtózó nőalak biztat választói aktivitásra. Ő - úgymond - elmegy szavazni. Nos, ez kétségkívül igen meggyőzően hat mindazokra a nőkre, akik kenyérkereső és háztartási munkájuk mellett ugyanannyi időt és pénzt fordíthatnak kozmetikára, fitnesztermekben végzet gyakorlatokra és téli fürdőzésre, mint a plakáton látható bájos delnő.
Egy másik óriásplakát huszonöt-harminc éves fiatal férfit állít elénk. Ő az a típus, akinek az életét szemlátomást kitölti, hogy „megvalósítsa önmagát”, éspedig azzal, hogy narcisztikusan és szüntelenül ápolja külsejét. Ez a külső abszolúte modern… - erről tanúskodik az orrában-fülében-ajkán és a testén egyebütt látható megannyi fémkarika, gyűrű, szegecs. Hogyne lenne hát meggyőző e szubkulturális egyén biztató szava, miszerint ő bizony elmegy a szavazó urnához. Őt - és éppen őt - nyilvánvalóan követi majd a cinikus, nekikeseredett, fekete manipulációkra kényszerülő, megélhetésért és lakás reményében robotoló, pénzes főnökök előtt szótlankodó fiatal munkások politikától elfordult tömege. Hát hogyne, ha egyszer olyasvalaki szól hozzájuk, akinek nyolc szegecs, veret és „fülecs” is ékesíti a fejét! 
Különleges rokonszenvet kelt egy további óriásplakát, amelyen két ifjú hölgy enyeleg egymással, félmeztelen felsőtestét egymáshoz szorítva… mert - ugyebár - ha már a leszbikus párocskák is élni kívánnak a választójogukkal, akkor nem maradhatnak passzívak azok az együgyűek sem, akik Leszboszról épp oly keveset tudnak, mint arról, hogy ők a heteroszexualitásnak hódolnak, és akik mindössze csak valami tisztességes kormányzatot szeretnének - kenetteljes „keresztény-nemzeti” duma nélkül, de anélkül is, hogy már a vízcsapból is a szex és az erőszak kultusza folyjék.
Megértem én, hogy jó, ha a pártok nem mellőzik, hanem igenis megszólítják a társadalom különféle kisebbségeit, és nem akarnak lemondani sem a homoszexuálisok, se a különböző szubkultúrákhoz tartozók, vagy éppen a mozgássérültek szavazatairól. És ezzel nem mondok senkiről értékítéletet. Végtére valamiképpen mindanynyian kisebbségekhez tartozunk. 
Ám épp ezért talán nem kellene megfeledkezni egy-két másféle kisebbségről sem. Mondjuk a még mindig több százezernyi munkanélküliről. Vagy a történelem viharaiban, az évtizedek gondjaiban megfáradt, megrokkant öregekről. A földre terített és még jobbára csak ígéretekkel etetett földművelőkről. Vagy azokról a javíthatatlanokról és reménytelenül maradiakról, akik még mindig abban az elképzelésben élnek, hogy becsületes, kétkezi munkával is meg lehet élni, vagyis inkább hogy meg kellene tudni élni. 
Ezek mind kisebbségek. Nem annyira érdekesek és modernek, mint a leszbikusok, vagy a testékszerekkel tetszelgők, de együttvéve talán kitesznek egy-két százalékot. Őket nem szólítják meg az óriásplakátok.