Vissza a tartalomjegyzékhez

Gadó György
Tüntetés után

Sikeres volt a tüntetés, amelyet január 17-én a Parlament előtt tartottak meg a budapesti gettó felszabadítása 57. évfordulóján. Sikeresebb is lehetett volna. A mintegy tízezer főnyi sokaságot, amelyben szép számmal voltak nem zsidó budapesti és vidéki polgárok is, érzésem szerint (és részben tudomásom szerint is) elsősorban a szélsőjobboldali „nyomulás” és a szélsőjobb iránti politikai engedékenység, a vele vállalt burkolt cinkosság elleni tiltakozás szándéka hozta a Kossuth Lajos térre. A gyűlés mozgatója volt - természetesen - a kegyelet is, fő motívuma azonban a demonstráció szándéka. Ám a demokrácia hangütése nem volt elég erőteljes.


Közel tízezer ember a Kossuth téren a budapesti gettó felszabadításának 57. évfordulóján Fotó: Somorjai L.

A gyűlésre mozgósító tíz zsidó, illetve más szervezet által kibocsátott felhívás nem a kegyeleti aktusra, hanem demonstrációra szólított, de ez a felszólítás nem volt világos. Azt hangsúlyozta, hogy „kilépünk a gettóból, az ország és a nagyvilág elé állunk; osztozzanak gyászunkban, ismerjék meg törekvéseinket”. Nem említette viszont azt a nyomatékos tényt, hogy a szélsőjobboldal elszemtelenedése a magyar zsidóságot aggodalommal tölti el, a náci és nyilas uszítás büntetlen terjedése rontja közérzetét.
A magyar zsidóságnak nem kell kilépnie a gettóból, mivel - szerencsére - nincs gettóban. Inkább helyénvaló lett volna más megfogalmazás: „nem engedhetjük meg, hogy újra gettóba szorítsanak”.
A Népszava a gyűlésről tudósítva idézte Zoltai Gusztávot, a MAZSIHISZ ügyvezető igazgatóját: „Nincsen semmiféle különleges évforduló, pusztán a zsidó közösség érett meg arra, hogy az egykori gettóból kivonulva az Országgyűlés előtt emlékezzen a holokauszt áldozataira.” Nos, mi magyar zsidók már régen kivonultunk az egykori gettóból, a közelmúlt években magam is felszólaltam közterületen zajló gyűlésen a szélsőjobb ellen - nem a zsidóságnak kellett „megérnie” erre a megmozdulásra, hanem a helyzet érett meg rá.
Érdekes, hogy Tordai Péter, a MAZSIHISZ elnöke az MTI-nek január 17-én adott nyilatkozatában rámutatott: a Zsidó Világkongresszus is megállapította, hogy Magyarország jobbra tolódik. Tordai hangsúlyozta: vállalni kell a harcot az antiszemitizmus és a gyűlöletkeltés ellen. Az elnök úgy vélekedett - még mindig az MTI szerint -, hogy nem sikerült előrelépni a „holokauszttagadás és a gyűlöletkeltés kérdésében”, magyarán - teszem hozzá - abban, hogy végre a törvény és a jog eszközeivel vessenek gátat az antiszemita és náci uszításnak. 
Ez a problematika nem jelent meg a demonstrációra kiadott felhívásban, és csak igen halványan tükröződött a szervezők által előre elkészített jelszavakban, amelyek a tüntetők tábláin voltak olvashatók. 
A megmozdulás felemás jellege mutatkozott meg abban, hogy - nézetem szerint - nem szerencsés módon keveredtek az emelkedett hangvételű kegyeleti aktus és a politikai tüntetés motívumai. Ebben az a tény jelentkezett, hogy a MAZSIHISZ mindmáig nem döntötte el, hogyan viselkedjék. Önmagában véve indokolt ugyan, hogy pártoktól és napi politikától független felekezeti szervnek tekinti magát, ilyen minőségben viszont kényessé teszi helyzetét az, hogy vállalta a „történelmi egyházak” egyike gyanánt a kormány által ráosztott szerepet. Ebből a dilemmájából azonban nem kellett szükségképp következnie annak, ami aztán a gyűlésen megtörtént: a rendezőség szép csöndben összegöngyöltette azokat a transzparenseket, amelyeket a tüntetés céljából érkezők spontánul készítettek, és amelyek - mi tagadás - nem épp a kormány iránti rokonszenvnek adtak hangot. 
Ám az egybegyűltek mégis módot találtak politikai véleményük kinyilvánítására: míg az államfő különben nem kifogásolható és akár örvendetesnek is minősíthető üzenetét a szép szavaknak kijáró tiszteletteljes csend fogadta, míg a külügyminiszter méltányolható szellemiségű felszólalására csak gyér taps volt a válasz, erőteljesebb tetszésnyilvánítás hangzott fel Kardos főrabbi beszédének a szélsőjobb megnyilvánulásokat említő szavaira, kiváltképp pedig Demszky főpolgármesternek ugyancsak a szélsőjobb és politikai támogatói ellen elhangzott keményebb kijelentéseire.
Sajátságos, hogy az országos napilapok másnapi tudósításaiból nemigen volt kiolvasható, hogy a Kossuth téren - igenis - egy egészében ellenzéki tömeg jelent meg, sőt, a Magyar Hírlap (!) január 19-ei szerkesztőségi gloszszája mintha a lezajlott esemény tüntetés mivoltát kifogásolta volna, mondván, hogy „napi politikának kevés a helye ott, ahol olyan eseményt idéznek föl, mint a budapesti gettó felszabadulása”.
Összegezve: a január 17-ei demonstráció minden bizonytalankodás, felemásság és gikszer ellenére annak a jele volt, hogy a magyar zsidóság elutasítja a „további aszszimilációját” követelő antiszemita álszenteskedést, a nemzet integráns részének tartja magát, jogot formál szükség esetén politikai megszólalásra, és ehhez (remélhetőleg mindinkább) a bátorsága is megvan. És ami különösen örvendetes: mindebben támogatják az ország nem zsidó demokratái, akik közül sokan ott voltak azon az estén.