Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Akik az adónkra vevők

Horn Gyula a dolgok közepébe nyúlt. Január 22-én nyílt levelet intézett a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciához, amelyben azt kérte, hogy az egyház ne vegyen részt választási kampányban. Kijelentette: „Most Önöknek kell dönteni! Küldetésüket vagy napi politikai érdekeiket minősítik-e fontosabbnak. A Császár mellett döntenek Istenük helyett, vagy felismerik Megváltójuk útmutatásának értékét, s képesek csak annyit adni a Császárnak, ami megilleti.”


Egyházi alternatívák Fotó: Somorjai L.

Azt, hogy a volt miniszterelnök telibe talált egy szent tehenet, máris jelzi a Fidesz kereteiben működő Magyar Kereszténydemokrata Szövetség hisztérikus reakciója. Varga László képviselő „szellemi terrorizmussal” vádolta meg Horn Gyulát, azt állítva, hogy Horn nyilatkozata az 1947-es időket idézi, amikor „szellemirtás” vette kezdetét. „Márpedig az emberek irtása is a szellem irtásával kezdődött” - mondta Varga László.
A téma rendszerváltás utáni közéletünk egyik legfontosabb, s mindeddig teljes tabuként kezelt, épp ezért kibeszéletlen és feldolgozatlan ügye. Vargának és társainak paranoid, az ügyet felvetőket megbélyegző és bennük ok nélkül bűntudatot keltő nyilatkozata mutatja, hogy komoly érdekek fűződnek ahhoz, hogy a kérdés továbbra is tabu maradjon. Ahogy a kommunizmus idején tabu volt a Szovjetunió, annak kommunista pártja és vezetői, valamint a magyar kommunista párt egyeduralma és vezetőjének személye, úgy vált tabuvá a rendszerváltás után a Vatikán, a pápa, a püspöki kar vagy akár a katolikus egyház tevékenysége és különösen politikai szerepvállalása. Míg Nyugat-Európában széles körű vita folyhat a katolikus egyház egyes nyilatkozatairól, közéleti állásfoglalásairól, addig Magyarországon, a nyilvánosság fórumain csak a szervilis tisztelet hangján lehet szólni a katolikus egyház tagjairól. Míg nyugaton karikatúrák, humoreszkek, viccek céltáblái a papok és az apácák, tehát szabadon lehet véleményt formálni az egyházról és tagjairól, addig Magyarországon egyesek azt sürgetik, hogy a papokat sértő magatartásokat börtönbüntetéssel sújtsák.
A Magyar Köztársaság demokratikus jövője, de a katolikus egyház megújulásának lehetősége is attól függ, el tud-e indulni egy higgadt, tisztázó jellegű társadalmi vita. 
A vitában tisztázni kell azt a sajátságos helyzetet, amelyet a katolikus egyház Magyarországon elfoglal. Számot kell vetni azokkal a kiváltságokkal, amelyekben az állam annak ellenére részesíti ezt a felekezetet, hogy az 1989-es alkotmány rögzítette az állam és az egyház elválasztásának elvét. Továbbá meg kell vizsgálni, hogy ezek a kiváltságok hogyan torzították el közéletünket, de az egyházat is. 
Egy nyilvános vita néhány évvel ezelőtt lezajlott a magyar közéletben, mégpedig a Hit Gyülekezete politikai szerepvállalása kapcsán. Az akkori vitának kétségtelenül voltak propagandisztikus részei, és számos valótlan állítás és hazug vád is elhangzott benne, mindazonáltal voltak olyan elemei, amelyeket a gyülekezet vezetése is megfontolandónak tartott. A vita nyomán a gyülekezetben elindult egy olyan folyamat, amelynek eredményeként megváltozott a gyülekezet és a politika kapcsolata. A Hit Gyülekezete felismerte, hogy a rendszerváltás rendkívüli helyzetének lezárultával újfajta utakat kell találni arra, hogy a gyülekezet közéleti kérdésekben is élő üzenettel szolgáljon híveinek és a társadalomnak, amelyben élnek és tevékenykednek.
Az elmúlt hetekben a református egyházban is elindult egy vita, amelynek kimenetele még nem világos, de amelynek részeként a zsinat megtiltotta a lelkészeknek azt, hogy parlamenti képviselőként politikai szerepet vállaljanak. Ma még nem tudható, hogy sikerül-e a vitát végigvinni, vagy tovább halad azon az úton, amelynek a végén a reformátusok úgy próbálnak elhatárolódni a MIÉP-től, hogy közben elzárják magukat a teljes politikai közélettől.
A katolikus egyház vonatkozásában mindeddig nem került sor az egyház és a politika kapcsolatát firtató vitára, holott valamennyi egyház közül a katolikus rendelkezik messze a legnagyobb politikai befolyással, és egyúttal politikailag is a legaktívabb egyház, csakhogy ezt a befolyást és aktivitást többnyire a nyilvánosság elől elzárva fejti ki. Komoly erőfeszítések történnek ennek a befolyásoló, érdekérvényesítő tevékenységnek a leplezésére, titkolására. Horn nyilatkozata erről a titokról lebbentette fel a fátylat. A remélhetőleg kialakuló vita elindítása nagy jelentőségű politikai lépés, annak ellenére, hogy meglehetősen elkésett. A katolikus egyház politikai szerepvállalásáról, helyéről a demokratikus rendszerben már az első választások után nyilvános vitát kellett volna folytatni. (Az ilyen viták csak az egyház szervezésében és többnyire a nyilvánosságtól elzárva folyhattak.) Ha lett volna ilyen vita, akkor a polgárok világos képet kaphattak volna arról, hogy mit is jelent az alkotmánynak az állam és az egyház szétválasztására vonatkozó rendelkezése. Tisztázható lett volna, miért kell a „trónt és az oltárt” elválasztani egymástól.
A kérdés Horn Gyula által történő felvetése egyfajta vezeklésnek is tekinthető, hiszen az 1994 előtt csírájában meginduló vitát az Apostoli Szentszékkel kötött megállapodás tette lehetetlenné. A megállapodásnak nagy szerepe volt abban, hogy a baloldal kormányzása idején sem került sor a katolikus egyház helyzetének tisztázására.
Az, hogy mindeddig a magyar közélet teljes tabuként kezelte a katolikus egyház társadalmi, politikai szerepének elemzését, oda vezetett, hogy a katolikus egyház a rendszerváltás utáni korszak egyik legellentmondásosabb intézményévé vált. Az ellentmondás lényege, hogy miközben tevékenységének döntő részét az adófizetők pénzéből végzi, az elmúlt évtizedben egyértelműen és kifejezetten a jobboldal politikai szövetségesévé vált. Ez a politikai szövetség mindhárom előző országgyűlési kampányban működött. Az egyház részéről ez részint a jobboldali pártok melletti nyílt kiállásban, részint a templomokban történő politikai agitációban, részint pedig a kopogtatócédulák szervezett formában történő gyűjtésén keresztül aktív kampánytevékenység formájában öltött testet. A hatalomra került jobboldali pártok részéről pedig nem maradt el a hála: a katolikus egyháznak adott megszámlálhatatlan privilégiumban jelent meg, cserébe a támogatásért.

Antall felelőssége

Az ellentmondásos helyzet kialakulásában rendkívül nagy szerepe volt Antall József miniszterelnöknek. A piarista diák múltját lépten-nyomon hirdető miniszterelnök tetteiből arra lehet következtetni, hogy pártja politikai hátterét a katolikus egyházra akarta építeni. Ez a szándék állhatott amögött, hogy Antall nagy számban helyezett vezető pozícióba elkötelezett katolikus embereket. Vélhetően a néhai miniszterelnök arra számított, hogy a katolikus egyház intézményes támogatása és híveinek jobboldali el-
kötelezettsége pótolhatja pártja hiányzó társadalmi bázisát, és ellensúlyt tud jelenteni a szocialista párt társadalmi bázisával szemben.
Cserében elmaradt annak tisztázása, hogy milyen szerepet is játszott a katolikus klérus a kádári konszolidációban. Mindmáig titokban maradt, hogy milyen együttműködés volt a pártállami titkosszolgálatok és a katolikus hierarchia csúcsai és alsóbb szintjei között. Miért történt, hogy az 1956-os forradalom harmincadik évfordulóját 1986-ban azzal „ünnepelte” a Katolikus Püspöki Kar, hogy nyilatkozatban ítélte el azokat a hívőket, akik lelkiismereti okból megtagadták a katonai szolgálatot. Nem véletlen, hogy Bulányi György az elmúlt hónapokban több fórumon is felvetette e korszak tisztázatlanságának ügyét.
Az Antall által vezetett jobboldalnak köszönheti a katolikus egyház, hogy annak ellenére, hogy az 1989-es alkotmányozás az állam és az egyház elválasztásának elvét rögzítette, 1990 után fennmaradt kivételezett helyzete. Bár az első években azzal hitegették a közvéleményt, hogy a hitélet állami támogatására (tehát arra, hogy az egyház tevékenységét az adófizetők pénzéből finanszírozzák) csak rövid átmeneti ideig lesz szükség, az eltelt idő bebizonyította, hogy ez nem igaz. Nem volt igaz az a feltevés, hogy negyven esztendő elnyomása után gyorsan magára talál az egyház, és akkor szükségtelenné válik az állami gyámkodás. Ma az egyháznak adott pénzügyi támogatás nagyobb, mint bármikor a rendszerváltás óta.
Miközben az Antall-kormány elutasította a reprivatizáció, vagyis a régi tulajdon visszajuttatásának gondolatát, az egyházak vonatkozásában elfogadta ezt az elvet. Az adófizetőknek sok milliárd forintjába került a „történelminek” nevezett egyházak kárpótlása, miközben más fontos célokra nem jutott pénz. A papok jövedelmének egyre nagyobb részét fedezi a költségvetés, miközben az egyetlen olyan réteggé váltak, akik a közteherviselésben nem vesznek részt. Szinte végeláthatatlan a sora azoknak a kiváltságoknak és kedvezményeknek, amelyeket az egyházak - elsősorban a katolikus egyház érdekei miatt - megkaptak. Az egyházi iskolákat a költségvetés nagyobb mértékben támogatja, mint az „állami” iskolákat, hiszen az államiak költségének csak mintegy hatvan százalékát biztosítja a központi költségvetés, a fennmaradót az önkormányzatnak kell kifizetnie, ugyanakkor az egyházi iskola esetében a teljes összeget az állam fizeti. Ez a folyamat egyébként az önkormányzatokat arra ösztönözte, hogy a számukra terhet jelentő iskolákat átadják az egyházaknak. Miközben az egyetemi oktatásban súlyos anyagi gondokkal küzdenek intézmények és oktatók egyaránt, a Pázmány Péter Egyetem sokmilliárdos állami támogatásból épül fel, oktatói lényegesebben magasabb fizetésért dolgoznak, mint az állami egyetemeken. Kiváltságos helyzetben vannak a „történelmi” egyházak a hadseregben és a börtönökben végzett - szintén állami pénzből finanszírozott - szolgálatban is. A példák még nagyon hosszan sorolhatók.

Bázisépítés adókból

Mindezek az intézmények a jobboldal politikai bázisává válnak. (Erre bizonyíték az, hogy a Magyarországon dolgozó külföldi tudósítókat megbélyegző és nemzetközi felháborodást kiváltó Kontroll Csoportról is kiderült, hogy többségükben a katolikus egyetem hallgatói.) A jelenlegi kormány nem véletlenül ad a vidéki papoknak havi harmincezer forintos jövedelemkiegészítést. Az intézkedés célja egy jól működő kampánycsapat kiépítése. A vélhetően hálás falusi plébánosok egzisztenciálisan is érdekeltté válnak a jobboldal politikai győzelmében. Elképesztően képmutató az a hivatalos érvelés, hogy erre a támogatásra azért van szükség, mert a falusi közösségek nem tudják a papokat fenntartani. Hiszen a tanárokat és az orvosokat sem tudják eltartani! Az állam miért nem a falusi tanítóknak, tanároknak, orvosoknak folyósít az adófizetők pénzéből többlettámogatást? Az egészségügy és az oktatás vitán felül állami feladat, a vallási ideológiák terjesztése nem!
Zavarossá teszi a helyzetet az is, hogy a jobboldallal politikai szövetséget kötő klérus jelentős részének gondolkodásmódja messze elmarad a modern európai katolikus gondolkodásmódtól. Ennek következtében a klérus jelentős része a rendszerváltás után nem azt várta, hogy egyházuk olyan helyzetet foglaljon el a magyar társadalomban, amilyet a nyugati katolikusok ma elfoglalnak az európai társadalmakban, hanem azt a helyet kívánták, amelyet ötven évvel ezelőtt a Horthy-korszakban elfoglaltak. Ez a törekvés a jobboldalt átitatta olyan eszmékkel, amelyek a történelem során - mind az első, mind a második világháború során - csúfosan lejáratódtak. Így jelent meg a modern politikai jobboldal helyett egy Horthy-nosztalgiával, úri Magyarország-nosztalgiával átitatott nézetrendszer.
A Szent Korona-eszme politikai megjelenése ezen zavaros nézetek egyenes következménye. Ez az eszme teljesen ellentétes a köztársaság lényegével. A respublicában a hatalom forrása a nép, a Szent Korona-tan alapján a hatalom forrása az egyház, még konkrétabban a pápa. A Szent Korona-tan alapján a hatalomnak nincs szüksége a lakosság támogatására, ha bírja a klérus és az egyház támogatását.
A katolicizmus és a jobboldal együttműködése nem maradt hatástalan a többi egyházra. A katolikusok politikai szerepvállalása kényszerhelyzetbe hozta a többi felekezetet is. Erre a kényszerhelyzetre a felekezetek kétféle választ adtak. A „történelminek” nevezett egyházak elkezdtek a katolikusokkal együtt kiváltságokat szerezni maguknak, így folyamatosan erősítették saját, államtól való függőségüket. Más felekezetek a protestálás útját választották, vagy arra kényszerültek. Ezen utóbbi felekezetek, látva a katolikusok titokban létrejött és működő politikai befolyását, a nyilvánosság előtt kezdték érvényesíteni saját álláspontjukat. Az ilyen nyilvános reakciók általában válaszok voltak a kormány, a politika vagy éppen a „történelmi” egyházak fellépésére. Erre a nyilvános fellépésre az azt kiváltók, a titokban szövetkezők rögtön rásütötték a politizálás bélyegét, és válaszként megindították a szektakampányt.

A rossz példa hatása

A jobboldal és a katolikus klérus által kialakított játékszabályok mindenkit kényszerpályára szorítottak. A Horn Gyula felvetésére született reakciók éppen azoktól származtak, akik aktív kialakítói és haszonélvezői voltak a jelenlegi helyzetnek.
A helyzet élesen világít rá az egyházak adófizetők pénzéből való finanszírozásának ellentmondásosságára. Az adott felekezethez nem tartozó és politikailag más véleményt képviselő adófizető polgár azt látja, hogy az állami erőszakkal tőle elvett pénzből az állam olyan hitet és olyan politikát támogat, amely az ő lelkiismereti meggyőződésével és politikai felfogásával is ellentétes. Ugyanakkor a kormányzat jóindulatától függő felekezetek a „Császár” kénye-kedvének kiszolgáltatva nyilvánvalóan nehezebben tudják eredeti célkitűzéseiket teljesíteni. Az anyagi érdekeltség az igazság szolgálatát is nagyon megnehezíti.
Jól látható, hogy sokkal nagyobb mozgástere van azoknak a közösségeknek, amelyek anyagi alapját nem az állam, hanem a hívők adományai biztosítják. Ahol általános modellnek tekinthető ez a fajta finanszírozás, ki is alakul egy olyan politikai etikett, amelyben az egyházak véleménynyilvánítási szabadsága és autonómiája is kellő mértékben érvényesül (lásd keretes írásunkat). Ezek a közösségek a tagok közötti önkéntes szerződés alapján működnek, így létük nem attól függ, hogy jó politikai kapcsolatokkal rendelkeznek-e. Ennek következtében egzisztenciális fenyegetettség nélkül tudnak állást foglalni az őket körülvevő világról.
A tisztázó vita során a felekezetek eldönthetnék: az állam jóvoltából kapott befolyással, pénzzel és intézményekkel akarnak-e rendelkezni, vagy aktív hívőkkel. Ha az utóbbit választják, akkor be tudják tölteni küldetésüket, akkor a Császár és Isten közül Istent választják.


Gyülekezeti kampányetikett

Pat Robertson amerikai keresztény vezető a legutóbbi választások előtt a következő alapelvek szerint javasolta a keresztény gyülekezeteknek a közéleti-politikai tevékenység gyakorlásást: 

Mit tegyenek a gyülekezetek: 

Közreadhatnak pártsemleges választási ismeretterjesztő oktatóanyagokat. Helyszínt biztosíthatnak különböző politikai témákról szóló vitafórumoknak, illetve jelöltek bemutatkozásának. Gyülekezeti rendezvények keretében megengedhető, hogy jelöltek szólhassanak a hívőkhöz; viszont ha egyik párt jelöltje szót kap, a másikat sem szabad elutasítani. Tájékoztathatják a gyülekezeti tagokat az aktuális törvényhozói ügyekről. Törvényhozási lobbitevékenységet végezhetnek, de a közösség ne költsön az évi költségvetés öt százalékánál többet a lobbizásra. Erkölcsi támogatást nyújthatnak a jelölteknek mint magánszemélyeknek, és részt vehetnek az egyházaktól független politikai szervezetekben. 

Mit NE tegyenek a gyülekezetek: 

Ne támogassanak jelölteket vagy pártokat a pulpitusról direkt vagy indirekt módon a gyülekezet nevében. Ne terjesszenek olyan anyagokat, amelyek egyértelműen egyik vagy másik pártot vagy jelöltet támogatják. Ne finanszírozzanak gyülekezeti pénzekből politikai akciókat. Ne engedjék a jelölteknek, hogy a gyülekezet előtti megnyilatkozást pénzgyűjtésre használják. Ne hozzanak létre politikai szervezetet vagy csoportot, amely jelölteknek gyűjt. ( Hetek, 2001. február 17.)