Vissza a tartalomjegyzékhez


Folytatódik a Potter-vita

A Hetek hasábjain indult és azóta országossá bővült a vita a Harry Potter-történetek gyerekekre és nem gyerekekre gyakorolt hatásáról (, 2001. november 30.). E heti számunkban újabb válogatást közlünk a szerkesztőségünkbe érkezett hozzászólásokból.


J. K. Rowling a Fehér Ház kertjében készül felolvasni könyvéből. Mese délután Fotó: Reuters

Nem mese ez, gyermek…!

Gyerekekkel hivatásszerűen foglalkozó szakember írta a regényről: „…a könyv arról szól, hogyan jelenik meg a gyerek fantáziavilágában, varázsvilágba áttéve a jó és a rossz harca”.
Ez a történet nem a gyerekek, hanem az angol írónő fantáziavilágában jelent meg, és ezeregy éjszaka sem lenne elég, hogy bőséges áradásából akár egy mesére valót is merítsünk gyermekeinknek.
A mesekutatók azt vallják, hogy a mesélés emberemlékezet óta a kisgyermekek és a felnőttek közötti kommunikáció legtermékenyebb formája. A mese a maga ismétlődéseivel, típusos hőseivel, előre tudható befejezésével óriási jelentőségű az olvasni még nem tudó gyermek számára. Hallgatása közben a kimondott szavak egy belső vetítő segítségével képpé alakulnak, így válik a történet a gyermek előtt éppoly realisztikussá, mintha mozit nézne. Ugyanakkor maga a képteremtés nagyon intenzív belső munkát követel (míg a mozizás passzív), a hallottak ihletett újraalkotását. A jó mesélő tudja, hogy mindazt a feszültséget, amelyet ez az intenzív belső átélés felszabadított, oldania kell: a hős beteljesíti küldetését, és a történet egy enyhén abszurd záróformulával - „ma is élnek, ha meg nem haltak” - segít érzékelni, hogy mesevalóság és meg élt valóság között nincs átmenet, a mese „csak” mese. És legyen bármilyen változatos és gazdag egy-egy nép mesekincse, minden felnövekvő gyerek eljut oda, amikor látványosan elfordul ettől, kifejezésre juttatva, hogy a mesék a gyermeklét rekvizítumai, ő pedig átlépett egy új életszakaszba, elindult a felnőttség felé.
Ez a változás hat- és tízéves kor között általában bekövetkezhet, és úgy gondolom, ha a Harry Potter-történet valódi mese lenne, a kiskamaszok a rájuk jellemző magabiztossággal azonnal parkolópályára küldenék, ahogy teszik ezt a mesékkel általában.
Varázsát tehát nem mese voltában keresném, merthogy nem is az: autentikus írói munka - regényfolyam! - áll előttünk; sokkal inkább azokban, akik a kis mágust és megálmodóját naggyá tették: a tinédzserek millióiban (mára: tízmillióiban).
Néhány évtizede a tinédzserek világa - gondoljunk az azt megjelenítő nevettető-megkönnyeztető filmekre - még a tabuk gyötrelmes világa volt. Tilalmak az öltözködésben, a felnőttekkel és a másik nemmel való kapcsolatban, tilalmak a szórakozásban, a fogyasztásban. E pillanatban ezek a tabuk már tökéletesen leomlottak. A tizenéves korosztály nemcsak egyenértékű fogyasztója a poszt-posztmodern globális álomvilágnak, de mára legfőbb megcélozottja is a legkülönbözőbb spirituális eredetű jelképekkel dolgozó reklámiparnak.
Harry Potter sikere pedig nem választható el a globális reklámtevékenységtől. Tudomásul kell vennünk, hogy nincs már magaskultúra, amelyet az értelmiségi elit működtet, csak populáris kultúra létezik, ezt pedig a technológia és a reklámipar mozgatják. A médiumok kizárólag ezt a populáris kultúrát mint „a” kultúrát terjesztik, amelyet okos cégek állandóan összekötnek bizonyos termékek nemzetközi marketingjével, esetükben a Potter-film és a hozzá kapcsolódó cucc-özön európai bemutatójával.
Képtelenség feltenni azt a kérdést, milyen sorsra jutott volna ez a regény „légüres” térben, azaz, ha nem kerül be a fogyasztás álomgépezetébe. (Természetesen része van a sikerben a mű világképének, szimbólumrendszerének is, amely egyértelműen okkult. A „fehérnek” nevezett (fekete) mágia varázsgyakorlatát teszi mindenki - tehát nem csak a „kiválasztott” - számára élhetővé, otthonossá, megteremtve ezzel a „light mágia” (ld. light drog) kategóriáját, amely átmenet lehet a „mugli”-létezésből a valódi mágia keményebb élvezetébe.)
De bekerült! És tinédzserek milliói számára lett sok más termékkel együtt a divat diktatúrájának részévé. Mert ne higgyük, hogy a londoni filmbemutatón tolongó tízezrek a történetet akarták látni: sokkal inkább az eseményen felvonuló úgynevezett sztárokat, akik intenzív érdeklődésükkel végleg megszentelték a Harry Potter-jelenség diadalútját.
Úgy tűnik, a divat a tinédzser korosztály számára nemcsak szórakozás, játékos önkifejezés öltözékkel, kellékekkel, hanem véresen komoly, élet-halál kérdés. (A két évvel ezelőtti taxisgyilkosság kamaszkorú elkövetői a pénzt egy bevásárlóközpontban cuccokra és szórakozásra költötték.)
De nem csak a tinédzserek fordulnak mindenkinél intenzívebb érdeklődéssel a divat fogyasztása felé, a divat is feléjük fordul. Megfigyelhető, ahogy nagyjából a 90-es években kulturális bálványokat váltott: mára nem a Marilyn Monroe-szerű kifejlett emberpéldány a központi ikon, hanem a vézna, esetlen tizenéves, akinek adottságai minden módon eltérnek a normálistól.
György Péter esztéta egy írásában a reklámokban való HITről, a márkák általi ÜDVÖZÜLÉSről, a fogyasztás SZENTÉLYeiről, az imitáció (kulturális bálványok utánzása) általi MEGSZABADULÁSról beszél, és említi a „Buy or die!” (Vásárolj, vagy halj meg!) legendás mondatát.
Egyetlen korosztályt sem jellemez ilyen elementáris módon a divat szolgai követése, az önfeladó rajongás valami iránt, ami a többieknek „bejött”, és úgy vélem, a Harry Potter-regényt ez a hisztérikus, önfeladó tinédzserrajongás tette végül azzá, ami.
Meggyőződésem, hogy frenetikus sikerének végső titka nem az írói munkában, a meseszövésben, de még csak nem is az okkult-mágikus atmoszférában keresendő, hanem egy legalább annyira szatanikus jelenségben, a globális termék-reklám-fogyasztás szent hármasában.
R. Szász Zsuzsanna 
(A szerző gimnáziumi magyartanár)


Tisztelt Szerkesztőség!

Megdöbbenéssel tapasztaltam a reakciókat Morvay Péter Boszorkányvírus gyerekeknek című írására. A legnagyobb fonákja az egész történetnek az, hogy „felnőtt” emberek, felnőtt ésszel vitatnak meg valamit, amit gyerekekkel akarnak megetetni. Egy szülő, akinek fontosak a gyermekei, azért már csak megnézi és megválogatja, hogy milyen ételt tesz a gyermekei elé. Igenis hogy vannak „jó és rossz” dolgok, ezek az emberek bensőjéből fakadnak és kerülnek felszínre. Ne mondjuk már a rosszra, hogy jó és a jóra, hogy rossz! Düh, harag, bosszúvágy, erőszak éppúgy, mint a szeretet, békesség, megbecsülés, segítőkészség, humanitás, jóindulat belülről fakadó érzelmek. Nem nehéz eldönteni, melyik mit munkál ki az ember életében. Azt mondják az orvosok, hogy a gyermekek életében meghatározó szerepe van - jövőjüket illetően - a családnak, a nevelési módszereknek, a férj-feleség viszonyának. Talán nem kellene a szőnyeg alá seperni azokat a lelki, pszichikai hatásokat - sokszor traumákat -, amelyeket a médiumok pumpálnak a gyerekekbe. Arról, hogy ilyen világban kell élnünk, amilyenben élünk napjainkban, a média mellett elsősorban mi szülők tehetünk!
Üdvözlettel: Kiss András