Vissza a tartalomjegyzékhez

Kun László
Dögös Mari, van egy cigid?

Szürke, mocskos kapualj, rozsdás villanykörtecsonk, falakra száradt vizelet. Az Illatos úti lakótelep. Hatvanéves „luxus” nyomortelep, a köznyelvben: Dzsumbuj. Lidérces álom ez, lakatlan vagy inkább lakhatatlan sziget a pesti miliőben, tele Robinsonokkal, partra vetett, életből kisodródott hajótöröttekkel. A Horthy-rendszer kirakatpolitikájának látványos gesztusa, egy olyan szociálpolitikai jótett a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, amire lehetett hivatkozni. Egy biztos: a környék bádogvárosaiban tengődő munkásemberek 1938-ban rendezettebb körülmények közé kerülhettek, de a sorsukban, életszemléletükben újra és újra viszszaköszönt a levakarhatatlan múlt. Titkolt és szégyellt nyomortelep volt ez a Rákosi-, majd a Kádár- érában is, és rendszerváltás ide vagy oda, a 2001. évi millenniumi ünnepségek hatvanmilliárdos csillogása sem ért el idáig. Pedig az Illatos út ott bűzlik az új Nemzeti szomszédságában.


A Dzsumbuj. Szemét állapot Fotó: Somorjai L.

Emberek jöttek-mentek az idők során, a Dzsumbuj megmaradt annak, ami - szégyenfoltnak a lelken, bélyegnek a homlokon. Ahogy belépek, az udvaron váratlanul dermesztő látványban van részem. Két suhanc pisztolyt szegez rám a gangról. Értetlenül állok arcukat fürkészve, s közben átvillan az agyamon, talán mégsem volt halott ötlet pénztárcámat, irataimat, autómat otthon hagynom. Ott állok fényes nappal, zsebre dugott kezemben diktafonnal és - röhej, de - fogalmam sincs, mit kéne csinálnom. A külvilág, az utca zaja alig tizenöt lépésnyire bezárul mögöttem. Nem messze tőlem kifordul egy földszinti ajtó. Kisfiú lép ki rajta állig bebugyolálva, utána fölbukkan anyja is. A pisztolyok csöve feléjük fordul, az asszony - elképesztő - hanyag pillantással veszi tudomásul, hogy utánam ő a célpont. Szeme se rebben, amíg elhaladnak mellettem. Érzem, lazulok. Kezdem felfedezni a poént a jelenetben, és valami bárgyú vigyort a fiúk arcán. A fegyverek ugyanis patronosak. Közelebb lépek. Enyhe mosollyal próbálom feloszlatni az idegeneknek kijáró bizalmatlanságot. Jelzem, vevő vagyok a humorra.
- Szevasztok srácok, egy újságtól küldtek, beszélgethetnénk, feltéve, ha nem lőttök agyon?
Nevetnek, nevetünk, felhívnak. Kis helyiségen át - valami előszoba lehet - egy konyhafélébe vezetnek. 
A plafon két méter húsz centinél. Akaratlanul is összehúzom magam. Azonnal megfog a lerobbant vasúti várótermeket idéző jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangulat, a kockás kőpadló, a zöld olajfestékkel félig bemázolt fal, hiányzó vakolat és az elmaradhatatlan savanyú szag. Szék sehol. A szobákban sem, ezért egy ágyra ülök. Szemben velem a sápadt szekrénysor polcáról, egy keretből maga a bérlő mosolygós képe mered rám, mintha meg akarna győzni életének egy boldog epizódjáról. Szemem fölött egy technikai csoda: ereszcsatornából fabrikált hősugárzó. Melegnek meleg, mint ahogy életveszélyesnek is életveszélyes. 
- Ekkora a lakás? - kérdezem. 
- Ekkora… - válaszol az idősebb, olyan kigyúrtka, nemsokára talán felnőtt lesz.
- Hányan laktok itt? 
- Úgy tízen, tizenketten - szól a másik, a baseballsapkás. 
- Ebben a kis lakásban? Hogy fértek el ennyien? Egyáltalán hány négyzetméter ez? 
- Huszonvalahány. Nem tudom, még nem mértem le. Az ágyakat meg kinyitjuk… 
(Huszonhat négyzetméteresek a dzsumbuji szoba-konyhás lakások - a szerző.) Közben az ágyon a takarók alól boglyas hajú leányka bújik ki - lehet vagy kétéves. Hatalmas vajas kenyeret szorít magához, mindent összemaszatol. Olyan csendben volt, jó, hogy nem ültem rá. 
- …gyerekek is vannak, négyen-öten, a többi felnőtt. Ismerek olyant, ahol tizenhárom gyerek is van. 
- Ők itthon vannak? 
- Elmentek munkába.
- Milyen itt az élet, nem veszélyes környék ez? 
- Nem olyan veszélyes. Ha van valami gond, lerendezik egymás között, ha nem, akkor háború. Előszedi mindenki, amije van. Azoknak is van emberük, tuti. 
- Bandák vannak?
- Én nem ajánlanám, hogy a kezük közé kerüljél. 
- Nekem azt mondták, itt minden van az égvilágon. Drog, prostik - készüljek fel. 
Bólogatnak, lapos pillantással méregetnek, mire a testépítő-palánta kimegy a konyhába, nem látom, mit csinál, onnan magyaráz nekem.
- Tudod, vidékiek vagyunk. Ha adnak itt interjút, akkor adnak érte pénzt. A múltkor jött egy ilyen pali, azt mondta, ad pénzt, csak beszéljek. Kérsz kávét?
Hamarosan kis műanyag pohárban meg is kapom az italt, finom. Zavar, hogy a pisztolyokat végig a kezükben tartják. Óvatosak, idegesek, látszik, nemigen tudnak hova tenni. Az izomka töri meg a csendet.
- Nemsokára veszem az igazi pisztolyt! 
És ki akarja lőni a villanykörtét a patronossal.
- Miért? Ennyire kell?
- Kell, muszáj ide - feleli.
A konyhában elköszönök. Pont ott álltam meg, ahol éjszakánként egy hatvannégy éves férfi szokott aludni. A kövön. Egy emelettel feljebb aprócska nénivel elegyedek szóba, aki be is hív. Nem akarja, hogy lássák, kivel beszélget.
- Mióta lakik itt?
- Csak ötven éve. Akkor palota volt, munkásemberek lakták. Én hét gyerekkel jöttem ide. Itt nőttek fel. De akkor minden embernek dolgozni kellett. Rengetegen voltunk ebben a kis szobában. A lányom feltört egy mosókonyhát és felhurcolkodtak az apró gyerekkel. Jöttek a rendőrök, és visszadobáltak mindent. Mikor másodjára felhurcolkodtak, akkor már itt volt a tévé is. Na mindegy. Bent maradtak a mosókonyhában. 
- Mit szólna hozzá, ha lebontanák a telepet?
- Isten őrizz! Ezt a rablótanyát megszüntetni? Hát volna lelkük? 
- Tényleg rablótanya?
- Az hát. 
- Meg szokták látogatni a gyermekei? Nem féltik itt?
- De, haragszanak is. Bármelyik befogadna, ha mennék - mondja tűnődve. 
Igyekszik emlékei közül kiválasztani számomra valami olyat, ami fontos lehet.
- Mióta romlott le a telep? Nekem azt mondták, egyedül ne is merészkedjek ide.
- Bizon’-bizon’. Idefigyeljen. Volt a nyáron az az őrült razzia. A rendőrnőt ott ütötték le a sarkon. Ezek már csak a komendósoktól félnek. Az egyik úgy behúzott egy csibésznek, hogy felrepedt a szája. Mert pofázott. Régen mások voltak a rendőrök. Járt ide az a… nagyfejű. Hát az nem ijedt meg a saját árnyékától sem. Ilyen kell ide! Nemrég láttam egy csomó rendőrt az egyik lakásnál, és látom, hogy az ember sír. Míg elvitte a kislányát az iskolába, föltörték a lakását. Lepedőbe tették a tévét, a videót. Tinédzserek voltak, itteniek. 
- Volt itt gyilkosság is?
- Még nem volt - elbizonytalanodik. - Nem tudom a pincébe’ nincs-e…? Ma meg a folyosó végén azért sírt az a k…, mert a férfiak elmentek valahova betörni, és a kamera felvette őket. Na, most elviszik az unokáját is. Kár érte, gyerek még. 
És csak beszél, beszél tovább.
- A szomszédom betörő - állítja egy másik hölgy, de megijed, mert nem szeretné, ha a neve bárhol is szerepelne. - Az alattam levő szinten is. Balra fent prostituáltak laknak, tele van velük a telep. Nincs itt erkölcs, a fiatalok pedig hamar megpróbálnak mindent. Ezt látják, ezt csinálják. Már szellenteni sem lehet, hogy ne tudna róla valaki. Nyáron a legdurvább, mert a bűzt nem tudja elnyomni a hideg. Az egyik családért éjjel jöttek a rendőrök, a folyosó végig véres volt, amikor lemostam. Aztán van itt lenn egy bolt, a tulaj kiszaladt egy piros lámpánál álló Barkashoz és levett róla egy nagy, csokival megrakott dobozt, mire a vezető kiszállt, és jól helybenhagyta. A szétszóródott csokit behozták a Dzsumbujba, akkor mindenki azt ette. Amit a lopásból összeszednek, itt bent árulják - mondja az aszszony.
- Mit mondjak még? Az ételhordó fiú kocsijának a kerekeit kiszúrták, az alumínium edényeit kajástól vitték el, hogy pénzzé tegyék. Az azóta mindig rohan. Elege lett a leckéből, elátkozott ez az egész hely - ömlik továbbra is a szó az asszonyból.
- Ha kábítószert akarnék venni, hova kellene becsöngetni?
- Menjen a kocsmába, az is itt van. Ott vehet, ha már megismerik.
Egy emelettel feljebb rám szólnak: - Ki maga? Tévés vagy micsoda, újságíró? Hozzanak egy bombát oszt robbantsák fel az egészet! 
Hangoskodásunkra mások is kigyűlnek. 
- Hé, Dögös Mari, nincs egy cigid? - kiált egy huszonéves lány a túloldalra. 
- Várjá’! Írjanak, azt is írják meg, hogy két napja nincs gáz, meg fogunk veszni! Már telefonáltam a tévének, hogy jöjjenek ki.
- A gázt ki tudják fizetni?
- Nehezen. Mások villannyal fűtenek, az olcsó. Pedig sok lakásban nincs is villanyóra. Amikor kijöttek lecserélni az órákat, mellettem a szomszéd nem akarta beengedni őket. Beállt a küszöbre és ordítozott velük: „Menjenek a francba! Ez nekünk nem kell!”
- Mi van azokkal a lakásokkal, amelyeken nincs ablak? Ott is laknak?
- Nincs semmi, ki van szerelve minden, még a vezetéket is kiszedik a falból. Budi.


Koncepció! Az, ami nincs

Ellentmondások városa kezd lenni Budapest. Több tízmilliárd forintból épül az új Nemzeti Színház és környéke, a híres-neves Millenniumi Városközpont, miközben a közelben változatlan marad az Illatos úti, illetve a Kén utcai nyomortelep. Egyébként Budapesten négy-öt nyomortelep-szintű bérkaszárnya található. A Szociális és Családügyi Minisztérium tájékoztatása szerint nincs tervben a lebontásuk.

A Dzsumbujban működő Családsegítő Iroda munkatársai egybehangzóan állítják, hogy le kellene bontani az Illatos úti és a hozzá hasonló telepeket. Az önkormányzat teljesen tehetetlen, a felszámoláshoz milliárdokra lenne szükség. Akkor is nagy anyagi terhet jelentene, ha házanként szüntetnék meg, de mivel a kerületnek nincsen kapacitása, a megoldáshoz a főváros pénze kellene, vagy az államé. A Szociális és Családügyi Minisztérium illetékesei kérdésemre elmondták: nem létezik program a Dzsumbujjal, de Budapest hasonló jellegű, önkormányzati tulajdonú létesítményeivel kapcsolatban sem. Tehát minden marad a régiben.
Kecskés Éva, a Családsegítő Iroda vezetője a Soros Alapítványtól kapott pénzből és az önkormányzat pénzéből gazdálkodik. Az alapítvány jelentős összeget utalt át egy olyan egészségügyi modellkísérletre, amelyet működése esetén az ország más pontjain is alkalmaznának. Saját óvodacsoportjuk napi hat órában foglalkoztatja a gyerekeket, pszichológusok és logopédus segítségével. Munkájuk nélkülözhetetlen. Sok időbe telt, míg elfogadtatták magukat a Dzsumbuj lakóival. Sikerélményeik között elsősorban a bizalom kialakulását tartják a legfontosabbnak, amely segíthet a szociálisgettó-létet elfeledtetni legalább a gyerekekkel, a kiskamaszokkal. A mentális és fizikális visszamaradottság nem jelent szellemi fogyatékosságot, ez időben kezelhető lenne, ha kellő mennyiségű táplálékhoz és vitaminhoz tudnák juttatni a rászorulókat. 
Az iroda dolgozói 887 főt regisztráltak, ennek egynegyede gyermekkorú. Persze ez a szám állandóan változik. A város belsőbb részeiből, Terézvárosból, Józsefvárosból és Ferencvárosból az úgynevezett tömbrehabilitáció során kiszoruló emberek részben itt találnak menedéket. Amennyiben tudnak alkalmazkodni az íratlan törvényekhez, nem vetik ki őket, maradhatnak. Ám ez a kényszerletelepedés nem tud megújulást hozni, mennél tovább lakik itt valaki, annál nehezebben tud kiszállni. A nőknek a prostitúció, a férfiaknak a bűnözés „ajánl” alternatívát. A gyermekek pedig ebbe nőnek bele. 
Dr. Ormossy Attila, IX. kerületi rendőrkapitány szintén támogatná a kérdéses épületek lebontását, ugyanis a rendőrségnek sok a munkája errefelé, de - mint mondja is - gyakori rendőri jelenlét nem tudja megoldani a szociális nehézségeket. A torzult értékrend ezen a helyszínen öngerjesztő folyamatként működik. Az ezredes szerint kétféle megoldás lenne elképzelhető. „Vagy különítsük el őket a társadalom többségétől, vagy szórjuk szét őket. Én az utóbbit választanám. Ugyanis, ha egy család bekerül egy más közegbe, igaz, fog nehézséget okozni, és lesznek, akik nem örülnek ennek, mégis a többség normáival szemben nem tudna kialakulni ez a mókuskerék-effektus, és kénytelenek lennének alkalmazkodni - érvel a kapitány, aki szerint ez össztársadalmi szinten csökkentené a problémát. - A bűnözés nem itt termelődik, hanem itt összpontosul.”
A Dzsumbuj szubkultúrájába bekerülő, vidékről rokonokhoz költöző állampolgárok csak fokozzák a negatív jelenségeket. Mostanában vettek őrizetbe tizenhat személyt, akik ellen eljárás folyik 100-150 gépjármű feltöréséért, amit a leggátlástalanabb módon vittek véghez.