Yehuda Lahav, Tel Aviv
Rendhagyó-e, ami rendhagyó

Írtam egy riportot izraeli és palesztin szülők találkozásáról, akik a kölcsönös erőszakmegnyilvánulások következtében elvesztették gyereküket: a tízéves palesztin Muhammad Durát a Gázai övezetben egy izraeli-palesztin tűzpárbaj során érte halálos lövés (fényképe annak idején bejárta a világsajtót), a tizenöt éves Bat-Hen Sahakot Tel Avivban ölte meg egy palesztin öngyilkos merénylő. A szülők, akik egy izraeli újságírónő kezdeményezéséből találkoztak, megtalálták Ammanban a közös nyelvet. „Remélem, rövidesen izraeli otthonunkban láthatjuk Önöket vendégül” - mondta búcsúzóul Zwika Sahak. „Ins’Allah” - válaszolta Dzsamal Dura.

Külföldi diákok demonstrálnak Beit Dzsallában. Két oldal közt Fotó: Reuters

A napilap szerkesztősége a beküldött cikket nem közölte. „Túl sziruposnak”, édeskésnek találták. Értem, hogy a médiumok inkább a drámáknak adnak helyet - belőlük pedig csakugyan nincs hiány. A távoli országok olvasóiban és nézőiben azután olyan benyomás alakul ki, hogy más sem történik, mint drámai esemény. És minél kevesebb tárgyi ismeretük van, többnyire annál radikálisabb és egyértelműbb álláspontot foglalnak el - pro és kontra. De aki a „helyszínen” él, és nyitva tartja a szemét, tudja, hogy - szerencsére - a két gyászoló család „édeskés” baráti találkozása korántsem édeskés, hanem rendhagyó és egyedülálló. A virtuális „barikád” mindkét oldalán emberek élnek, akik mindennél jobban szeretnének békében és kölcsönös megértésben élni. És habár olykor ellentétes benyomás keletkezhet - ők vannak többségben.
Vessünk például egy tekintetet a minapi merényletre a jeruzsálemi Szbaro pizzériában, amelynek tizenöt halálos áldozata volt. A merénylet nyilván izraeliek ellen irányult - de arab áldozatai is lehettek volna. Az üzlet tulajdonosai és alkalmazottai között ugyanis izraeliek és palesztinok is vannak, drúzok, keresztények, muszlimok, zsidók, vallásosak és vallástalanok, régi és új bevándorlók vegyesen. Csak a véletlenen múlt, hogy az alkalmazottak közül az egyetlen halálos áldozat a tizennyolc éves izraeli Tehila Maoz volt - az öt sebesült alkalmazott között volt egy palesztin Jeruzsálem arab részéből, egy drúz és egy másik izraeli. A merénylet előtt egy héttel mindnyájan közösen ünnepelték egyikük születésnapját. Tehila Maoz temetésén azonban nem mindnyájan tudtak részt venni - ez már a mostani helyzet árnyékos oldalához tartozik: egyes arab alkalmazottakat a katonai torlaszoknál állítottak meg, mások pedig féltek, hogy a temetésen bántalmazni fogják őket… A valóság napfényes oldalához tartozik viszont, hogy a Szbaro pizzéria hamarosan újranyílik, és összes alkalmazottai, izraeliek és palesztinok, továbbra is együtt fognak dolgozni.
A palesztin-izraeli kapcsolatok „szabványos” ecsetelésébe bizonyára nem fér bele Dr. Azaddin Abu el-Ajis esete sem. Ő a Gáza melletti Dzsabalja menekülttáborban él, és az izraeli Beer Seva város kórházának nőgyógyászati osztályán dolgozik, mintegy ötven kilométerre Gázától - két katonai torlasz, az izraeli és a palesztin, mostanság pedig az állandó tűzpárbajok veszélyeztetik a biztonságát. Azonban a mostani feszült időben is Dr. el-Ajis mindennap kétszer átment a kettős ellenőrzésen, hogy időben jelenjen meg izraeli munkahelyén. Nemrég elhatározta, hogy csak hétvégére tér haza, „nehogy későn érjek munkába”. Amikor aztán hazatér, a kisfia elmeséli neki: „Apuka, a hét folyamán ezúttal nem ért bennünket támadás.” Dr. Abu el-Ajis így beszél élményeiről: „Ha otthon alszom, és éppen egy izraeli légitámadás van, gyakran kell arra gondolnom, hogy talán én segítettem a világra az izraeli pilóta fiát. De még ha ez igaz is lenne, természetesen senkitől sem tagadnám meg az orvosi segítséget.” A nőgyógyászati osztály szomszédságában azok az izraeli gyerekek fekszenek, akiket palesztin aknák sebesítettek meg. „Ez rémes érzés. De az izraelieknek is emlékezniük kell rá, mennyi palesztin gyerek pusztult el vagy sebesült meg” - mondja a palesztin orvos. Élete nagy álma - ha úgy tetszik, „édeskés” álma - egy nagy közös szülészet létesítése Gáza és Izrael határán, ahol zsidó és arab orvosok közösen segítenének zsidó és arab anyáknak megszülni gyerekeiket. „Ezzel kellene foglalkoznunk, és nem kölcsönös gyilkolással.”
Néhány héttel ezelőtt egy arab fiatalember egy közúti balesetben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy a klinikai halál állapotában került a kórházba, és semmi esély sem volt élete megmentésére. Az orvosok megkérdezték az apját, beleegyezik-e fia szerveinek átültetésébe. Az apa egy kádihoz fordult tanácsért. A kádi így szólt: „Ha emberéletet lehet menteni, lényegtelen, hogy arab vagy zsidó emberét, akkor ezt meg kell tenni.” Később a palesztin apa találkozott azzal az izraeli ferfival, akinek testében a fia átültetett szíve dobogott. „Jó szíve volt a fiadnak” - mondta az izraeli férfi. „Kívánom, hogy százhúsz évig szolgáljon téged” - válaszolta az apa.
A palesztin-izraeli kapcsolatok különlegességeihez tartozik, hogy az összetűzések idején is fennmaradnak. Hiszen az izraeliek és a palesztinok a közelmúltban sok helyen közösen járőröztek és - ha Isten, Saron, Arafat vagy örököseik is úgy akarják - eljön az idő, amikor ismét közösen fognak járőrözni. A telefonvonalak zavartalanul működnek, és nemegyszer megtörtént, hogy a helyi izraeli parancsnok figyelmeztette palesztin szomszédját, ellenfelét: „Ürítsétek ki a rendőrség épületét, mert ágyúzni kezdünk rá.” Így történt meg, hogy nemrég, a jeruzsálemi merénylet után, amikor izraeli repülőgépek bombákat vetettek a ramallahi rendőrállomás épületére, az épület üres volt, és emberéletben nem esett kár. Történt viszont egy másfajta baleset: a két egytonnás bomba egyike nem robbant fel, a lerombolt rendőrállomás romjai között hevert, és természetesen veszélyeztette mindenki életét, aki az épülethez közeledett. Ezt elkerülendő, az izraeliek értesítették a palesztinokat a bombáról. Határozottan eltér a kliséktől, hogy szó volt arról, hogy izraeli tűzszerészek semlegesítsék azt a bombát, amelyet izraeli pilóták dobtak le…
Persze, a helyzet korántsem idillikus. Egy baleset, amely miatt nemrég meghiúsult egy merénylet a Gázai övezetben, lehetőséget nyújtott belepillantani az önkéntes merénylők lelkivilágába. A merénylő a robbanóanyaggal teli szekérrel közeledett egy izraeli őrálláshoz, amikor észrevette, hogy műszaki hiba miatt pillanatokon belül bekövetkezik a robbanás. Ezért menekülni kezdett. A robbanás felhívta a katonák figyelmét, rálőttek a menekülő merénylőre, a lábát találták el, és így élve kapták el. Ez ritka eset, hiszen a robbanás után az öngyilkos merénylőket csak cafatokban találják meg. Amikor aztán levetkőztették a merénylőt, csodálkozva látták, hogy alteste több réteg pelenkába van bepólyázva. Vallási vezetőik ugyanis azzal hitegetik a merénylőket, hogy haláluk után „jól végzett munkájuk” jutalmául a hetedik mennyországban Mohamed próféta jobbján ülhetnek, és hetvenhét szűzlány áll rendelkezésükre. E célból pedig szükség lesz az ép „szerszámra” - ha a többi testrészből semmi nem maradna is… Ez inkább szomorú, mint szórakoztató történet. Nehezen képzelhető el ugyanis, hogy bármilyen megtorló intézkedésekkel el lehet rettenteni a fanatikusokat, akik ilyen elképzelésekkel indulnak a haláluk felé. Még olyanokkal sem, amilyeneket Gideon Ezra izraeli belbiztonsági miniszterhelyettes javasolt - és amelyeket amerikai hivatalos körök „botrányosoknak” minősítettek -, vagyis hogy családtagjaik kivégzésének fenyegetésével rettentsék el a potenciális öngyilkos merénylőket.