Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
A Titanic-nemzedék könnyei

Az év háborús szuperprodukciója, a Pearl Harbor patikamérlegen kimért, érzelmekben dús filmipari befektetés. Készítői többszörözve látnák viszont a filmre költött 135 millió dollárjukat, ami ellen kifogást nem emelhetünk. Az amerikai nagyfilm-iskolának ráadásul számos fogása segíti e szándékot, melyekkel szinte kirakós játék módjára lehet összeállítani a produkciót. Amiből olykor csak egy dolog hiányzik: az eredetiség. 


A váratlan légitámadás. Hiperrealizmus a filmvásznon Fotó: Intercom

Egy nagy „örök” barátság itt a cselekmény váza, két fiatal pilótáé, melyre először is némi Top-Gun hangulatot csavaroznak (repülők, vagányság, flört, kacagás) a harmincas évek gondtalan jenki ifjúságának stílusában. E vázra aztán mind komorabb történelmi panelek is felkerülnek. A politikai konfliktus sűrűsödik, japán nézetek és nézések váltakoznak amerikaiakkal. Utóbbiak közt Roosevelt elnök jól eltalált karaktere kap hangsúlyt (maszkja alatt John Voight, aki morális kötelességnek tartja a zsarnokság megfékezését, és sajnálja, hogy népe húzódozik az „európaiak” ügyeitől. 
Majd hirtelen lecsap a háború. Honolulun a rádió vidám slágereket sugároz, a pilóták hawaii-ingben szédítik az ápolónőket: trópusi naplementék és gyümölcsös koktélok számolatlanul. Azon a kómás vasárnap reggelen aztán a szórakozásba beájult ifjakat aratni kezdi a halál. A „japcsik” meglepik a támaszpontot, s a zsákmány nem csekély: az Egyesült Államok hadiflottájának nagy része percek alatt lesz semmivé. A pusztítás képei hiperreálisak, még a Titanic hasonló képeit is felülmúlják. A párhuzam egyéb oka: míg a nagy hajó sorsát sokan az egész múlt század szimbólumaként értelmezték, itt a hajnali, közvetlen rombolás előtti képek az ezredforduló nagy szorongását kifújó mai dáridós életérzést juttatják eszünkbe. Az első robbanások után teljes az apokalipszis, a „fiúk” és a „lányok” (a film végig e két csoportban szemléli hőseit) bulizós élete recsegve és véglegesen bomlik fel. A túlélők tragikusan hirtelen nőnek fel, a tegnapi életből semmi nem marad. Mindez a film legaktuálisabb része - talán az alkotók direkt szándéka nélkül. 
Több szereplő halála után a történet még egy új fordulatra kap: az USA visszavág. Az elnök kívánságára pár bombázó - köztük Pearl poklát túlélt hőseink - csapást mérni indul Tokióra. A terv eszelősen merész, de felkeltheti a harci szellemet a ledöbbent amerikai népben: ezért kell áldozatot hozni. Mert a háborúk kimenetele csak részben függ a látható viszonyoktól. Szükség van oly hajtóerőkre, mint a bátorság, a kitartás és az elkötelezettség, melyeket a film hangsúlyozása szerint az amerikai nép a nagy sokk után egy globális cél, a világméretű zsarnokság ellen tudott hamar mozgósítani.
A szabadság óriási érték. Megtartásának, ha kell, visszaszerzésének nagy ára van - ezt a Ryan közlegény hitelesebben mondta el. Az „égi háború” mintha ez idea light változata lenne, de a látvány, valamint a romantikus szálak miatt bizton számíthat a Titanic rajongótáborára. 


Folt a csillagok-sávok között

Néhány napra pontos dátum a történelemben világméretű fordulatot, sőt korszakváltást jelöl. Ilyen a második világháborúban a normandiai partraszállás vagy a hirosimai atomtámadás napja, és ilyen mindkettő előzménye: 1941. december 7-e vasárnapja, ami az USA hadbalépését, de a vég kezdetét is jelentette az addig veretlen Németország és Japán számára.
Saját hadtörténetét az Egyesült Államok többnyire sikersztoriként értékeli, hisz a nemzeti lobogón, az Old Glory-n viszonylag kevés gyűrődés esett. Pearl Harbor természetesen kivétel, de még ez a csapás sem lett az USA Mohácsa - inkább felébredése egy rendkívüli helyzetben. Ma már világos: távolmaradásuk a háborútól az egész világ számára beláthatatlan következményekkel járt volna. Japán régóta megkezdett és egyre agresszívabb területfoglalásait Amerika sokáig csak gazdasági blokáddal hátráltatta - ám haderőit nem helyezte készenlétbe. A támadásra egyébként sok jel figyelmeztetett, ám azt semmiképp sem Hawaiin, a Japántól legtávolabbi amerikai támaszponton várták. Pont ez volt a tehetséges Jamamoto tengernagy nagy ötlete, aki egyébként az elsők között ismerte fel a légierő jelentőségét a haditengerészetben. Sok ezer mérföldes nagy lopakodás után (még gyerekcipőben járt a radarfelderítés) egyszerre akarták megsemmisíteni a nagy vetélytárs óceáni haderejét. 
Eközben a biztonságosnak vélt kikötőben tényleg utolsó pillanatig „ment a háváj”: a repülők összezsúfolva a földön, a hajók lőszere lakat alatt, a tengerészek a szörfdeszkák hátán. Az anyaországi rádiós kódfejtők hiába jeleztek egy órával a támadás előtt, ez hanyagság miatt későn jutott a vezetés kezébe. Megfelelő ellenállás híján több óriás hadihajó, rengeteg repülő és mintegy háromezer ember pusztult el. Egyetlen repülőgép-hordozó sem volt a helyszínen, és a csatahajók is a korosabbak közé tartoztak; a csapás sokkja hatott igazán. Sokan máris az USA keleti partján várták a japánokat, és rettegtek, hogy „Chicagóig meg sem állnak majd ”, a japán származású amerikaiakat pedig egy időre internálótáborokba zárták.
Mégis a támadók ásták meg sírjukat az akcióval, mert az erős amerikai ipar ráállt a haditermelésre, hamar ontani kezdte a hajókat és a repülőket. És ezt már nem lehetett megúszni. Az történt, amit a filmben Jamamoto megjósolt: épp csak felébresztették az alvó óriást. Alig fél év múlva pedig a Midway-szigeteknél lezajlott repülőgép-hordozó csatában öt döntő perc alatt megtörtént a hatalomváltás - az amerikaiak lettek az óceán urai. (Pálfy Gyula)