Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
Sorozathóhér -e Bush elnök

Amerikai idő szerint hétfőn reggel hét órakor kivégezték Timothy James McVeigh-t, az oklahomai tömeggyilkost, aki 1995. április 19-én felrobbantott egy szövetségi épületet - amelynek egyik szintjén egy óvoda működött -, és így megölt 168 embert, köztük 19 gyermeket. Bush elnök - aki még texasi kormányzóként 152 halálos ítéletet írt alá saját kezűleg - így kommentálta a kivégzést: „Minden érintett megnyugodhat, az elszámolás megtörtént.” Mindez nagy botrányt kavart Európában. Az Európai Unió, az Európa Tanács és az Amnesty International nevű emberi jogi szervezet elmarasztalta az amerikai szövetségi kormányt, amiért továbbra is végrehajt halálbüntetést. Az európai szervezetek most megragadják az alkalmat, hogy sürgessék az Egyesült Államokat: változtasson a halálbüntetésre vonatkozó felfogásán, és igazodjon „a demokratikus államok többségének álláspontjához”, azaz a halálbüntetés eltörléséhez. 




Halálbüntetés ellen és mellett tüntetők az oklahomai terrorista kivégzése után. Lemondhat-e az állam a végső büntetésről? Fotó: Reuters

Bizonyos jellegzetesen későmo-dern életelvi, emberi jogi kérdések, így az abortusz, az eutanázia és a halálbüntetés rendszeresen, újra és újra felborzolják a fejlett európai társadalmak polgárainak kedélyét, és felvetik az élethez való jog kérdésének bonyolult problémáját. Különösen a halálbüntetés alkalmazása okoz nagy felháborodást az önmagát a felvilágosult gondolkodás és a modern civilizáció kizárólagos letéteményeseinek tekintő európai társadalmakban. Hogyan lehet még életben - kérdik a fejlett nyugati országok politikusai, emberi jogi aktivistái és újságírói - ilyen barbár törvénykezés, és főleg a halálbüntetés jogának gyakorlati alkalmazása egy olyan fejlett országban, mint az Amerikai Egyesült Államok? 
Ezek a nyilatkozatok, valamint az olyan, szintén európai értelmezések, melyek szerint az Egyesült Államok történetének legnagyobb méretű terrorakcióját büntető ítélet és a kivégzés azt jelenti, hogy „a bosszú győzedelmeskedett az igazságszolgáltatás felett”, valamint hogy „az emberi jogok védelmezői alulmaradtak a bosszú híveivel szemben”, teljes értetlenségről tanúskodnak. Ennek az értetlenségnek a következménye, hogy az emberi jogi gondolkodásmódot egykor javarészt az Újvilágból importáló Európa humanista erkölcsi magasabbrendűsége tudatában kioktatja az amerikai politikát, és egy vezető politikus „szomorú, szánalmas és rossz” döntésnek nevezi, s az amerikai igazságszolgáltatás kudarcaként értelmezi az ítéletet és végrehajtását. Az európai közvélemény szerint az amerikaiak „gyilkosságra gyilkossággal válaszoltak”, és ezzel az Egyesült Államok „elveszítette vezető szerepét az emberi jogok védelmében.” Bush elnököt több nyilatkozat és az európai média „sorozathóhérnak” nevezi, nyilván a „sorozatgyilkos” kifejezés mintájára. 
Mindezek a vélemények arra utalnak, hogy a fejlett Európa máig sem értette meg az amerikai világ erkölcsi-politikai alapjait. Ennek az értetlenségnek a valódi oka az, hogy a Felvilágosodás elveiben gyökerező, alapvetően ateista és humanista európai közgondolkodás kereszténységértelmezése eltér az amerikaitól. Előbbi ugyanis ma már egyre inkább csak egy racionalizált és erősen humanizált, természetfölötti dimenzióitól és bibliai gyökereitől megfosztott „vulgár-kereszténységet” ismer a biblikus helyett. Magától értetődő, hogy akik a kereszténységben ilyen jellegű humanista erkölcstant látnak, képtelenek megérteni és elfogadni az embernek a másik ember fölötti, bibliai gyökerű és jogos ítélkezésre való hatalmát. Ez az állásfoglalás azonban meglehetősen kétes, hiszen míg önmaga nem képes hatékony ellenszert találni a modern társadalmakban is növekvő erőszakra, terrorra és bűnözésre, elítél egy olyan ősi erkölcsi rendet, amely ezt kezelni tudja. Ez a rend Európa számára premodern, „barbár és vérszomjas”, amelyet önnön, az emberi értelem magasabbrendűségébe vetett hite és humanista ideái alapján álló modern nézőpontjából megvet és fölülbírál. 
Az eset kapcsán mindenütt hallható moralizáló hangok ugyanakkor akarva-akaratlanul egy hidegvérű és cinikus tömeggyilkos személyiségi jogait védik egy olyan társadalommal szemben, amely az elmúlt század történelme folytán többször bizonyította rátermettségét és erejét a demokrácia védelmében. Mi több, egy olyan néppel szemben, amely magát az európai demokráciát mentette meg nem csupán elvi, hanem nagyon is gyakorlati, gazdasági és katonai eszközökkel előbb a fasiszta, majd a kommunista diktatúrák halálos szorításából, nem beszélve az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat és a formálódó újvilági társadalom evidens hatásáról eleve már az európai demokráciák megszületésére is. 
Az a szellemi és erkölcsi fundamentum ugyanis, amelyen kezdettől fogva a sok tekintetben protestáns keresztény ihletésű amerikai demokrácia és kultúra alapjai (részben) nyugszanak: a Biblia igazságai. A Szentírás szerint pedig az államhatalom nem emberi, hanem az Örökkévaló Istentől pontosan a gyilkosság halállal való büntetésére rendelt intézmény, amely az emberiség történetének az özönvíz után kezdődő periódusában alapíttatott meg, és ez a rendelkezés azóta is érvényben van. A Noé által az egész emberiség számára adott hét törvény közül az utolsó ugyanis így szól: „De a ti véreteket, melyben van a ti életetek, számon kérem; számon kérem minden állattól, azonképpen az embertől, kinek-kinek atyjafiától számon kérem az ember életét. Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté az embert.” (Mózes 1. könyve 9:5-6)
A Biblia szerint a Teremtő a bűnbeeséstől az özönvízig tartó, mintegy másfél évezredes korszakot, melyet a teológusok „az egyéni lelkiismeret korának” szoktak nevezni, a Noéval és fiaival kötött szövetség által végérvényesen lezárta. Míg a lelkiismereti kort a gyilkosság - és minden más bűn - emberi megbüntetésének tilalma jellemezte (Káint nem volt szabad senkinek bántania gyilkosságáért), és ez az emberi nem teljes megromlásához vezetett; addig az újabb korszakban Isten az élet elleni bűncselekmények halállal való büntetését az emberi élet védelme érdekében meghatározatlan időre az emberi nem hatalmába helyezte. Ez a fölhatalmazás a keresztény teológusok egyöntetű véleménye alapján voltaképp az államhatalom megalapításának történelmi aktusa. Fontos megjegyezni, hogy a Szentírás sehol sem szünteti meg, illetve oldja fel ezt az ősi törvényt, az - európai - közhiedelemmel ellentétben az Újszövetségben sem: „Ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni.” (Jelenések 13:10, Máté 26:52), valamint: „Minden ember rendelje alá magát a felette álló tekintélyeknek! Nincsen ugyanis olyan tekintély, amely ne Istentől származna, s amelyek vannak, azokat Isten rendelte el. Ezért aki ellenszegül a tekintélynek, Isten rendeletével helyezkedett szembe, akik pedig ezzel szembehelyezkedtek, ítéletet vonnak magukra. Hiszen a fejedelmek nem a jó, hanem a gonosztettek elrettentésére vannak. Nem akarsz félni a hatalomtól? Tedd a jót, és dicséretet fogsz nyerni tőle! Ő ugyanis Isten szolgája a te javadra. Ha viszont gonoszságot követsz el, félj, mert nem ok nélkül visel fegyvert: mert Isten szolgája, bosszúálló a büntetésre azokkal szemben, akik gonoszul cselekszenek. Ezért kell engedelmeskedni, nemcsak a büntetés, hanem a lelkiismeret miatt is.” (Rómaiakhoz írt levél 13:1-5) 
Vagyis minden egyes keresztény számára, aki valóságosan hisz a Biblia természetfölötti kinyilatkoztatottságában, egyértelmű, hogy ez a minden nemzet számára kötelező érvényű törvény mint az államhatalom isteni legitimitásának alapja az emberiség egész özönvíz utáni történetében érvényes. 
Istennek a Bibliában kinyilatkoztatott törvénye szerint tehát, amely a mai napig érvényben van, az embergyilkosságot a politikai-állami hatalomnak kell megbüntetnie, mégpedig halálbüntetéssel. A halálos ítélet meghozatala és végrehajtása tehát a mindenkori politikai (a modern demokráciákban a bírói és a végrehajtói) hatalom képviselőinek erkölcsi és jogi kötelessége is egyben. A Szentírás szerint a halálbüntetés az ország erkölcsi állapotának transzcendens tisztaságát tartja fenn, míg az így meg nem büntetett gyilkosság az egész országot szellemi-erkölcsi, azaz természetfölötti értelemben szennyezetté teszi: „Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el váltságot, aki halálra való gonosz [ti. aki szándékosan ölt], hanem halállal lakoljon… És meg ne fertőztessétek a földet [országot], amelyben lesztek; mert a vér, az megfertőzteti a földet [országot], és a földnek [országnak] nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt. Ne tisztátalanítsd meg azért azt a földet [országot], amelyben laktok…” (Mózes 4. könyve 35:30-34) Az ismertetett bibliai elvekből tulajdonképpen egyenesen következik, hogy a halálbüntetést eltörlő ország elveszti államhatalmának isteni legitimációját és valódi funkcióját egyaránt; mintegy visszalép az egyéni lelkiismeret káini korába, amely annak idején - a Szentírás időszámítása szerint - 1656 év alatt a totális anarchiába és Isten ítélete alá sodorta az emberiséget.
A halálbüntetés fokozottan indokolt azokban az esetekben, amikor az elkövető a törvényes rend (illetve annak képviselői) ellen támad, mint ahogy azt McVeigh is tette hat évvel ezelőtt Oklahomában. Ilyenkor az elkövetők - nem csupán a Biblia, de olyan modern jogfilozófusok, mint a Felvilágosodás egyik legjelentősebb gondolkodója, Jean-Jacques Rousseau szerint is - a legsúlyosabb vétséget követik el, s ezért a legsúlyosabb büntetéssel, életük kioltásával büntetendők: „Egyébiránt minden gonosztevő, aki a társadalomban fennálló jogra támad, gaztetteivel lázadóvá és hazaárulóvá lesz; ha megsérti a törvényt, többé nem tagja a társadalomnak, sőt, egyenesen hadat üzen neki. Ilyenkor az állam fennmaradása összeegyeztethetetlenné válik az övével; az egyiknek vesznie kell, s amikor a bűnöst halálba küldik, nem mint polgárral, hanem mint ellenséggel végeznek vele.” (Rousseau: A társadalmi szerződésről, avagy a politikai jog elvei) 
Amikor az európai közösség vezető szervezeteinek politikusai nyilatkozatban ítélik el az amerikai igazságszolgáltatást a halálbüntetés (mind a nyugati kultúra és civilizáció alapműveként szolgáló Biblia, mind a Felvilágosodás egyik fő politikai irányzata, mind az Egyesült Államok alkotmánya szerint egyaránt törvényes) alkalmazása miatt, akkor saját történelmi, politikai és erkölcsi gyökereiket szaggatják el egy rosszul értett, illuzórikus, humanista ideológia nevében. Ez az értékrend egyrészt egy politikailag liberális, transzcendens értelemben ateista materializmusban, másrészt egy racionalizált keresztény dogmatizmusban gyökerezik, s az előbbi kimondva, az utóbbi kimondatlanul, de egyaránt az egyéni emberi életet tekintik mindenekfelett a legfőbb értéknek. Ennél fogva ennek az értékrendnek a képviselői nem képesek helyesen értelmezni a bibliai keresztény elkötelezettségű erkölcsi meggyőződést, és az ezen alapuló joggyakorlatot, azaz nem értik az amerikai társadalom egyik, ha nem a leglényegesebb alapját. Mint ahogy nem képesek érdemben kezelni a társadalmat mint közösséget alapjaiban veszélyeztető erőszakos bűncselekményeket, s ezek legsúlyosabb esetét, a tömegek életét kioltó, előre megtervezett terrorcselekményeket sem. Ilyen értelemben tehát nem kompetensek ítéletet mondani egy, az övékétől különböző jogrendszer, és egy az övékénél erkölcsi értelemben szigorúbb meggyőződés felett sem, és még kevésbé jogosultak az ilyen eltérő szabályozás megszüntetését és sajátjukéhoz való igazítását követelni. Vagy ahogy azt az amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, Condoleezza Rice kissé nyersen kijelentette: „Országunk törvényei szerint az ügy lezárult. A külföldi bírálóknak nincs közük ehhez az amerikai belügyhöz.” 
Ez egyébként az emberi jogok chartájának aláíróiként a nyugat-európai államok társadalmaira fokozottan is igaz, hiszen a charta fontos része a más országok belügyeibe be nem avatkozás elve, amelyet így magukra nézve is érvényesnek ismertek el. Annál is inkább komolyan kell ezt az elvet venni ebben az esetben, mivel nem csupán az elnök vagy néhány politikus meggyőződését tükrözi az ítélet, hanem gyakorlatilag az egész amerikai társadalom egységesen foglalt állást az ügyben. Mi sem mutatja ezt pontosabban, mint hogy abban az országban, ahol még a legszélsőségesebben deviáns emberek jogaiért is ezrek képesek az utcára vonulni, McVeigh kivégzése ellen mindössze 75 (!) ember tüntetett, ami a kétszázötvenmilliós népességhez, a kétszáz éves demokratikus gyakorlathoz, valamint az amerikaiak híres jogérzékéhez viszonyítva gyakorlatilag a nullával egyenlő. És hogy az országos politikai vezetés mennyire alapos munkát végzett, mutatja az elmúlt hat év jogi procedúrája, és a számottevő polgári tiltakozás hiánya. Az amerikai közvélemény pedig rendkívül erős hatást gyakorol az országos politikai vezetésre is, ezt még a kívülállók is megerősítik: „Ami a jó kormányzatokat működteti, az polgárainak jó szándéka és patriotizmusa... És az Egyesült Államokat, jobban, mint bármely más országot, a közvélemény ereje vezeti, azaz a nemzethez tartozók tömegeinek általános nézetei, amelyekre az országos és az állami kormányzatok szervei figyelnek, és amelyeknek engedelmeskednek.” (Lord Bryce)
Végül az utolsó, ám egyáltalán nem elhanyagolható gyakorlati szempontról néhány szót. Azokban az országokban, ahol eltörlik a halálbüntetést, a szervezett bűnözés tevékenysége szignifikánsan megélénkül, az erőszakos, különösen az emberélet elleni bűncselekmények száma megnő, általánosan romlik a közbiztonság és a bűnüldöző szervek munkájának hatékonysága. Azok tehát, akik a humánum nevében érvelnek a halálbüntetés eltörlése mellett, komoly logikai önellentmondásba keverednek, hiszen míg indirekt módon az emberélet ellen támadó bűnözők érdekeit védik, közvetve magának a társadalomnak a közbiztonsága ellen törekszenek. Vagyis valójában az egyes embert (a gyilkost) védelmezik a közösséggel (a potenciális áldozatokkal) szemben. 
Végső soron Bush elnök tehát modern politikai értelemben sem tekinthető „sorozathóhérnak”, hanem egyrészt az állam legitim jogával élő főhatalom képviselőjének, másrészt az amerikai közvélemény autentikus képviselőjének, aki erkölcsi és politikai kötelességét teljesítve, felelősségteljes ítéletet hozott a gyilkos ügyében. Akár egyezik ez az európai közgondolkodással, akár nem, ezt a döntést mindenképpen tiszteletben kell tartani, és az amerikai társadalom jogos önvédelmi mechanizmusa szerves részének kell tekinteni. Európa szégyene inkább, és nem dicsősége, hogy nemcsak helyeselni, de még felfogni sem képes az amerikai döntés szellemi-erkölcsi hátterét.
Az oklahomai tömeggyilkos elítélése felszínre hozott egy, az amerikai és az európai kultúra közötti alapvető különbséget, amely a globális világban és az egységesülő Európában egyre inkább felszínre törő feszültségként lappang. Európában brutálisnak és ókonzervatívnak tartják az amerikai jogi és szociális felfogásokat, ám ami ennél fontosabb, a külpolitikában veszélyesnek érzik az amerikai kultúra dominanciáját és erőszakosnak az amerikai érdekérvényesíti módszereket. A jelenlegi éles hangú tiltakozássorozat az oklahomai gyilkos kivégzése kapcsán talán inkább erre a veszélyre való válaszként, és az európai hatalmi érdekek verbális érvényesítési kísérleteként értelmezendő, mintsem az amerikai demokráciáért való igazi aggódásként.
(A szerző filozófus)