Dr. Bán Ervin
Akinek meg kellett halnia

Hatvan évvel ezelőtt, 1941. április 3-án revolverlövés dörrenésére ébredt az ország. Öngyilkos lett Teleki Pál miniszterelnök. A rádióban reggel közölt hír óriási megdöbbenést okozott. A tett okát hatvan éve kutatják. Általánosan elfogadott vélemény, hogy a fő ok a háta mögött, a kormányzó és a szoldateszka megegyezéséből született háborús döntés volt. Másodlagos ok: családi gondok, két gyógyíthatatlan beteg. Ne ezt firtassuk! Inkább a személyiségében lévő ellentmondást.

Teleki Pált mélyen hívő katolikusnak ismerték, ma is ilyenként tartja számon a konzervatív oldal. Ezzel magyarázzák, hogy 1921-ben - ennek is kerek évfordulója van - a király visszatérésének kísérlete után lemondott első miniszterelnökségéről. Második miniszterelnöksége idején a buzgó katolikus arisztokrata két ügyben súlyos elvi összeütközésbe került egyházával, bár akkoriban erről nem beszélt senki, ma sem beszélnek róla. Az egyik az éppen akkor, 1941-ben tárgyalt „fajvédelmi” törvény volt a zsidó (származású) és nem zsidó személyek összeházasodásának tilalma, amelyet az egyházak elítéltek, és nem alkudoztak róla. A korábbi zsidótörvényeket a főpapok megszavazták, miután néhány részletkérdésben a kormány engedett - ez a törvényjavaslat egyetlen papi szavazatot sem kapott a felsőházban. A szavazásra csak Teleki halála után került sor, de ő, mint a törvény szellemi atyja, tudta, hogy mi fog történni.
A másik konfliktustényező maga az öngyilkosság volt, mert az önpusztítást a katolikus egyház szigorúan tiltotta és szankcionálta. A tragikus ellentmondást némelyek úgy próbálják megkerülni, hogy - szerintük - nem történt öngyilkosság, német ügynökök meggyilkolták a náci tervek útjában álló magyar politikust. A jelek szerint Teleki fia is így gondolta. 1947-ben hallottam egy előadást, amelyet egy akkoriban neves újságíró tartott, és amelyben Teleki sorsa is szóba került. Az előadó felhívta a figyelmet arra, hogy az egyház kétségtelen ténynek vette az öngyilkosságot. Emiatt a halott nem kapott díszes egyházi temetést. Nem Budapest főpásztora, a prímás temette, hanem alsóbb rangú pap, egyszerű szertartással; a koporsó mellett nem jelent meg a püspöksüveg. (Ezt a kompromisszumot főként úri öngyilkosok részére tartották fenn.)
Móricz Zsigmond a Forró mezők című regényében elmélkedett az arisztokraták öngyilkosságairól. Sok főúr ölte meg magát, előfordult ilyen tragédia a Teleki-családban is. Az író érthetőnek tartotta, a természet művét látta benne. Jó észlelés volt, de a természet helyett más fogalmat kellett volna használnia. Egy időből kihullott emberjelenségről volt szó, amelynek létét már nem lehetett történelmi és társadalmi szervességgel igazolni. A polgárság sorozatban gyártotta a vicceket a degenerált grófról (Tasziló). Egyénileg persze az arisztokraták nagy része nem volt az, sőt, műveltségükkel felette álltak az átlagnak, de a létük olyanféle volt, mintha üvegburába kerültek volna, amelyből kiszivattyúzták a levegőt. (Akik ki tudtak törni, 1945 után polgári metamorfózison estek át, itthon vagy Nyugaton.)
Az öngyilkosság számunkra megismerhetetlen indítékai között talán szerepelt az is, hogy a szörnyű éjszakán Teleki rájött, hogy mi várhat rá. Volt előrelátó tehetsége, nem úgy, mint korlátolt és felelőtlen politikustársainak. Ha megéri a német megszállást, alighanem letartóztatja a Gestapo. Ha ezt megússza, a nyilasok hurcolják el. Ha még ezt is túléli, 1945-ben népbíróság elé kerül: mint népellenes bűnös a zsidótörvény, az agresszív antiszemitizmus miatt, mint háborús bűnös, mert „Magyarország elsőként csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez”, amely az Egyesült Államok ellen irányult.
Naivság volna a Teleki-öngyilkosságban csak személyes tragédiát látni. Egy helytelen történelmi gondolat és egy eltévedt jó szándék csődjének jele volt. Egyetlen pozitívuma: az „őrzőknek” szóló figyelmeztetés. Ám azok nem akarták megérteni.
(a szerző nyugalmazott nyelvtanár)