Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
A tisztesség kifizetődik
Szent-Iványi Istvánnal, a Magyar Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnökével beszélget Tihanyi Péter


„Rezignáltan optimista vagyok” Fotó: Somorjai L.

- Szép neved van, honnan ered?
- Mindkét ágon erdélyi a család és unitárius. Édesapámék háromszékiek, édesanyámék udvarhelyiek, a családi név is innen ered, Szentivánlaborfalva, innen származunk.
- Te már tíz éve főállású politikus vagy, de Szentivánlaborfalváról nem egyértelműen és magától értetődően vezetnek az utak a Kossuth térre. Vagy tévedek, és téged már gyermekkorodban is a politika kérdései izgattak?
- A szüleim 1958-ban, közvetlenül a születésem előtt kerültek Kecskemétre. Édesapám az ottani művésztelepnek lett a gazdasági vezetője, ami egy értelmiségi közeg volt, művészek között éltünk, akik persze politizáltak.
- Ez mit jelentett akkor?
- Azt, hogy hallgatták a Szabad Európát, és esténként a politikáról beszélgettek. Így viszont én a politika iránt igen hamar fogékonnyá lettem. A másik nagy érdeklődési köröm a történelem volt, de olyannyira, hogy nyolcéves koromban írtam egy világtörténelmet. Ez ma már kacagtató kísérletnek tűnik, mindenesetre azt hűen tükrözi az „írás”, hogy egy nyolcéves kisfiú hogyan látja maga körül a világot. Később aztán az irodalom és a társadalomtudományok kezdtek érdekelni. 
- Az egyetemen milyen szakra jártál?
- Ott már néprajz-szociológiát tanultam. 
- Akkor már határozottan politikai pályára készültél?
- Akkor még nem, 78-ban kezdtem az egyetemet, és még abban az időben nagyon reménytelennek tűnt. Politikai pálya csak azon az egy párton belül lehetett volna, de a neveltetésemből, a világnézetemből és minden porcikámból adódóan ez elképzelhetetlen volt számomra. Akkor azt gondoltam, hogy az egyetem után független kutató leszek.
- Mikor volt az a pillanat, mikor hirtelen másképp kezdtél érezni? Politikai eszmélésed - iszonyú kifejezés, de hirtelen nem tudok jobbat - milyen eseményekhez, szituációkhoz köthető?
- Az első igazi eszmélésem 80-ban, a lengyel események hatására volt, akkor éreztem először, hogy itt akár meg is változhatnak a dolgok. Addig mindannyian abban éltünk, hogy ebben a rosszban fogjuk leélni az életünket, és ebből megyünk nyugdíjba. A lengyel események után először éreztük meg az egyetemen nagyon sokan, hogy érdemes valamit csinálni, hiszen, ha a lengyeleknek sikerült, nekünk is sikerülhet. Mi kezdtük el szervezni azt a KISZ-en kívüli és attól független egyetemi érdekvédelmi szervezetet, amelyet ma hallgatói önkormányzati rendszernek neveznek. Akkor ez egy valódi és veszélyes buli volt, óriási izgalmat váltott ki a helyi pártvezetőkből, de a diáktársaink nagy részéből is. Ennek a társaságnak a belső magja kezdett el élesebben politizálni, életem első röplapakcióját is ekkor csináltam. 
- Elmesélnéd?
- Tíz párba szerveződve a város különböző pontjain kora éjjel ragasztottuk a „Munkások, Magyarok” című szórólapot. Ez még jellemző a korra. Egy hajszálon múlott, hogy nem buktam le.
- Mi volt ez a hajszál?
- Egy lánnyal voltam párban, a pesterzsébeti lakótelepen buszmegállók falára, fákra, kapukra ragasztottunk. Észrevettük, hogy valaki figyel minket, aztán 5-6 perc múlva szirénázó rendőrautók jöttek a lakótelepre. Azonnal a kukába dobtunk mindent, ami nálunk volt, és megpróbáltuk elhúzni a csíkot. De az egyik rendőrautó elért minket, és kezdett lassítani. Rosszul választottuk meg az időpontot, mert rajtunk kívül egy lélek sem mozgott az utcán. A velem párban lévő lány - akivel a politikai egyetértésen kívül semmilyen más kapcsolatom nem volt - mentette meg remekül a helyzetet. Ahogy lassan mellénk ért a rendőrautó és fékezett, hirtelen magához húzott és megcsókolt. Mikor aztán a rendőrautó teljesen lefékezett, nem rohantunk, nem futottunk, hanem lazán és szemérmetlenül álltunk és csókolóztunk. Pár másodpercig nézték a rendőrök, aztán továbbhajtottak, hogy á, ezek nem lehetnek a ragasztók.
- Csak azt ne mondd, hogy később ez a hölgy lett a feleséged, túl szépen hangzana.
- Nem mondom, mert nem ő lett.
- És aztán?
- Aztán eljártunk a szamizdat butikba vásárolni, akkor 81-ben indult be a tömeges szamizdat, amiben mi is már sokan részt vettünk.
- Gondolom, ti mint kezdők néztetek föl az akkori nagyokra, Demszkyre, Rajkra és a többiekre, akik mára a kollégáid, főnökeid vagy éppen beosztottaid lettek. Ebben azért volt valami romantikus, nem?
- Persze, hogy volt. Például az előbb említett röplapok nyom-tatása úgy történt, hogy a barátommal meglátogattuk Demszky Gábort, aki azonnal le akart minket beszélni az egészről, mert túl veszélyes, de mikor látta, hogy hajthatatlanok vagyunk, gyakorlatilag ő tanított meg minket a szitázásra, majd együtt készítettük a nyomdában az anyagokat. Ebbe a körbe tartozott még Tamás Gáspár Miklós, Haraszti, Hodosán Rozi, Hegedűs Pista, Ungár Klári és a többiek. 
- Hagyták, hogy elvégezd az egyetemet?
- Igen. 1984-ben államvizsgáztam, de addigra már nagyon lefeketedtem.
- Hogyan lehet lefeketedni?
- Mikor a Mozgó Világ teljes vezérkarát leváltották, szerveztünk egy tiltakozó aláírás-gyűjtési akciót az egyetemen. A büfé előtt, egy hatalmas tiltakozó plakát mellett ülve gyűjtöttem az aláírásokat, mikor a BM megszállta az egyetemet, és lezárták az épületet. Elém állt az akkori dékán, számomra ismeretlen emberek, valószínűleg BM-esek társaságában, és követelték, hogy azonnal adjam át az aláíróíveket. Én meg azt mondtam, nem adom át. Ott helyben rögtön felfüggesztettek, és fegyelmi eljárást indítottak ellenem, de a diákok kemény tiltakozására a dékán meghátrált, úgyhogy csak egy utolsó utáni figyelmeztetés lett a dologból.
- Azaz?
- Ha még egyszer bármikor bármit teszek vagy mondok, akkor azonnal az ország összes egyeteméről… és soha sehol semmilyen diploma s a többi. Ennek következményeit csak diplomázásom után láttam, mikor állást sem kaptam sehol és útlevelet sem. Az útlevélkérő lapomra folyamatosan azt írták: „Kiutazása jelentős közérdeket sért.” Volt egy hierarchia az útlevelet nem kapók között, mivel volt, akinek „csak” anynyit írtak: „Kiutazása közérdeket sért.” 
- Hol dolgoztál ezekben az években, miből éltél?
- Négerként dolgoztam, voltam kérdezőbiztos, tanulmányokat fordítottam németből és angolból, ilyesfajta szabadúszóként dolgoztam egészen 85-ig. 1985-90-ig már dolgozhattam az MTA néprajzi kutatócsoportjában. A politikai események viszont 87-től indultak be. Akkor kezdődött a romániai menekültek beáramlása. Solt Ottíliával szerveztünk egy Menedék Bizottságot, és állást, lakást, illetve szállást próbáltunk szerezni ezeknek az embereknek. Majd ezután jött a Szabad Kezdeményezések Hálózata, s ebből majdhogynem egyenesen következett, hogy 88 novemberében az SZDSZ egyik alapítója voltam. 1990-ben, mikor képviselő lettem, föladtam az MTA-állásomat, azóta főállású politikus vagyok. 
- Ha a hozzád hasonló, húszéves, politika iránt érdeklődő, jó képességű egyetemistákat kellene meggyőznöd arról - akik a mai pitiáner, bunkó és durva politizálást látva hátat fordítottak e karriernek -, hogy mégis érdemes vállalni, hogyan érvelnél nekik?
- Azt mondanám, aki ilyesfajta elkötelezettséget érez magában, az ezt maradéktalanul csak a politikában tudja megélni és kipróbálni. Lehet valaki független publicista vagy egyetemi tanár, de ténylegesen, áttétek nélkül csak a politikán keresztül tud hatni. A politikának tudniillik megvan az a felhatalmazása, hogy a saját eszményeidet konkrétan a gyakorlat nyelvére fordítsd le. Akiknek tehetsége és kedve van ehhez, az maradjon itt, és ne hátráljon meg, próbálja meg csinálni. Én hiszek abban, hogy hosszú távon a tisztesség kifizetődik. Lincolnnak volt egy zseniális mondata, ami még ma is erőt ad nekem: „Be lehet csapni kevés embert hoszszú ideig, sok embert rövid ideig, de sok embert hosszú ideig nem.” Márpedig tízmillió ember soknak számít. 
- Nem vagy túlontúl idealista?
- Túlontúl talán nem. Mindenesetre hiszek abban, hogy előbb vagy utóbb az értékek helyükre kerülnek, és a politikának és a politizálásnak is újból becsülete lesz. A közvélemény sajnos ma már hajlamos azt hinni, hogy mindenki címeres gazember, aki politikus vagy komolyan politizál. Ez persze nem így van, de a bélyeg ily módon mindannyiunkra rákerül, azokra is, akik megpróbálták, megpróbáltuk tisztességes módon művelni azt.
- Hogyan kerültél a külpolitika tájékára, a történelem iránti vonzódásod vitt oda?
- Őszintén megmondom neked, ezt osztották ki rám. Mikor az SZDSZ megalakult, mindenkit a belpolitika érdekelt, mindenki belpolitikával akart foglalkozni, én is. Akkor a nagy és izgalmas dolgok ott történtek, kerekasztal-tárgyalások, egyezkedések, és minden más, ami érdekes. De Magyar Bálint rám osztotta a külpolitikát, mivel jól beszélek nyelveket. Persze nem ez volt az érdeklődési területem, de kiadta feladatba, és én jó tanuló módjára elfogadtam. Nem izgatott, de elkezdtem csinálni. Eltelt egy év, létrehoztam egy csapatot magam körül, és egyszer csak elkezdtem élvezni a munkámat. Az a fajta alázat, ahogy nekiálltam, meghozta a gyümölcsét: izgalmasnak, szépnek, érdekesnek kezdtem látni a külügyet, és egyre inkább bele is tanultam. Három évet eltöltöttem külügyi államtitkárként Kovács László mellett, Horn Gyula miniszterelnöksége alatt. Kovács tehetséges ember, nagyon sok mindent megtanultam tőle a minisztérium, az államigazgatás működéséről. Remek iskola volt. Csak javasolni tudom minden politikai karrierre vágyó fiatalnak, hogy államtitkárként kezdje pályafutását, tudniillik ebben a pozícióban sok mindent kipróbálhat, tehet, javasolhat úgy, hogy a döntés súlya, az irányítás valódi terhe mégse rá nehezedik. 
- Mi lennél, ha nem politikus lennél?
- Azt hiszem, valamiféle egyetemi ember. 
- Egyetemi tanár?
- Olyasmi. Már az egyetem alatt is adtam órákat. Most is minden hónapban valamelyik egyetemen tartok egy-egy előadást, és ezt nem is szeretném abbahagyni. Nagyon élvezek friss szellemiségű, nyitott emberek között lenni, sokszor már a kérdéseikből is épülök. Csak hát a szégyenteljes fizetés miatt nincs egzisztenciális vonzereje a tanári szakmának, de számomra csodálatos dolog. A parlament után leginkább ott tudnám elképzelni magam.
- Mit csinálsz a parlamenten kívüli időben, a szabadidődben, mi a hobbid, mivel tudsz kikapcsolódni, mi az, amiért rajongsz?
- Leginkább a lovaglás az, amit a parlamenten kívül nagyon élvezek, ami ki is kapcsol, ami - ha úgy akarod - a hobbim is. Persze a zene is az, a komolyzene. Különlegesen szép CD-gyűjteményem van. Gyerekkoromban tanultam négy évig zongorázni, aztán mikor már élveztem is volna, abbahagytam, de hallgatni most is szeretem.
- A lovaglás mikor robbant be az életedbe?
- Édesanyám második házasságával a Balaton északi partjára kerültem, ahol lett egy saját lovardánk fogadóval együtt. Abban az időben, ha az egész országban összesen volt vagy nyolc-tíz lovarda, sokat mondok. Ekkor kezdődött. Édesanyám 87-ben meghalt, emiatt mindent fel kellett számolni, így közel tíz évig nem tudtam lóra ülni. A nővérem és én - róla még nem beszéltem, ő unitárius lelkész - csak úgy tudtunk Pesten lakást venni, hogy az almádi lovas fogadót eladtuk. Itt Pesten aztán Demszkyvel kezdtem el újból komolyan lovagolni, olyannyira, hogy mindketten leigazolt versenyzők vagyunk a Honvédnál.
- Melyikőtök lovagol jobban?
- Nagyjából mindketten a középmezőnyben vagyunk, de az országos helyezésben ő jobb nálam. Most kezdődött a versenyszezon, Gábor már el is indult, nekem a decemberi porckorongsérvem miatt ki kell hagynom a tavaszi idényt.
- Nős vagy?
- Igen. A feleségem képzőművész, ami óriási előny nekem, mivel roppant élénk szellemi társasága nagyon más, mint a politikusok. Amikor csak tudok, együtt vagyok velük, mert inspiratív személyiségek. Látom, hogy azok a politikusok, akik csak politikusokkal barátkoznak, teljesen elszigetelődnek a világtól, csőlátásuk lesz.
- Boldog emberként éled a hétköznapjaidat?
- Nézd, azt mondanám, nem bántam meg, hogy élek, és nagyjából elégedett vagyok. Nincs bennem megkeseredettség semmilyen területen, alapvetően optimista vagyok, ha nem is hurrá-optimista. Hogy is mondjam, kicsit rezignáltan optimista. Szívesen politizálok, szívesen vagyok otthon, élvezem, ha a nap rám süt, jó dolog minden reggel felkelni, szóval azt gondolom, hogy a dolgok azért hosszabb távon jó fele fognak menni.
- Hívő vagy?
- Igen, unitárius vagyok, mint a szüleim és mint a nővérem is. Gyerekkoromban nekem is volt egy lázadó korszakom, mikor ez ellen lázadtam és eltávolodtam. Nagy templomba járó ma sem vagyok, de az ünnepeken ott vagyok, és úrvacsorát is szoktam venni. Tudod, a mi hitünk elég racionális.
- Kicsit te is az vagy, nem? 
- Igen, alkatilag is kicsit viszszafogott ember vagyok.
- A szíved is?
- A szívem is. Az érzelmek túlcsorduló kiélése idegen tőlem. Én inkább északibb típusú ember vagyok, persze ez leegyszerűsítés. Látványosan meg aztán főleg nem élem ki és nem mutatom az érzéseimet, de ez nem azt jelenti, hogy ne lennének bennem erős érzelmek.
- Ha a pártod jól szerepelne a választásokon, készülnél-e, vágynál-e a külügyminiszteri szerepre?
- Becsapnám magam is és az olvasóidat is, ha azt mondanám: nem, dehogy. Ha valaki hosszú ideig külpolitikával foglalkozik, s ha van tehetsége, ambíciója, akkor úgy érzi, leghatékonyabban és legaktívabban a külügyminiszteri poszt birtokosaként tud részt venni a külpolitika alakításában. Ezzel én is így vagyok. Persze egyáltalán nem tekinteném tragédiának, ha soha nem lennék külügyminiszter. De érzem ezt a kihívást, és már évek óta folyamatosan úgy élek és úgy is dolgozom - sőt arra készülök -, hogy ha úgy hozza a sors, meg tudjak felelni, kész legyek a munkára.