Vissza a tartalomjegyzékhez

Kertész Ákos
Akit Isten el akar veszejteni

…annak előbb elveszi az eszét, mondta volt apám, nem is egyszer. Mostanában egyre gyakrabban gondolok rá. Negyvennyolc éve halott. És csak nagyon rövid ideig lehetett úgy igazán az apám, ahogy egy fiatalembernek szüksége van apára. 
Kissrác koromban, logikusan, még nem traktált ilyen bölcsességekkel. Legföljebb megvert, ha nem akartam megenni a lencsét, méghozzá nagyapám sétabotjával. A térdére fektetett és lesújtott. Én már előre ordítottam, mint a fába szorult féreg, csak az volt a különös, hogy nem éreztem semmit. Pedig rettenetes lendülettel ütött, és én borzalmas fájdalomra számítottam. De hogy semmit se érezzek…? Különös. Mindenesetre ordítottam, nehogy Apu észrevegye, hogy nem fáj. Arra csak jóval később jöttem rá, hogy apám nem is ütött, csak mímelte. Azóta szeretem a lencsét, de nem az erőszak hatására; azzal nálam soha senki nem ért el semmit. Azt hiszem azért, mert rájöttem, hogy apámnak nem volt szíve megütni egy hatéves gyereket. 
Aztán az üzlet éjjel-nappal, szombat-vasárnap: a cukrászda szolgáltató ipar. Aztán a háború, tönkremenés, munkaszolgálat, a végén Bor: nem sokat láttam. Negyvenötben tizenhárom éves voltam, és egy év múlva kitört rajtam a kamaszlázadás. A harc közöttünk három évig tartott, tizenhét éves voltam, amikor apám rájött, hogy már nem vagyok gyerek. Innen kezdve fölnőttként kezelt, és nagyon szoros apa-fiú kapcsolat alakult ki köztünk. Én rájöttem, hogy apámmal nem vitatkozni kell, hanem meghallgatni. Ellesni tőle mindazt, amit tud. Mintha éreztem volna, hogy már nem sokáig figyelhetek rá; már befészkelte magát a szervezetébe a rák…


Asztali focihoz készített Pinochet-figurák. A diktátorok csak utólag nevetségesek Fotó: Reuters

Nem azért jut eszembe mostanában, mert öregszem. Réges-rég öregebb lettem nála, közel húsz éve. Azért, mert minél távolabb kerülök tőle, annál megdöbbentőbb, mi mindent tudott, mi mindent látott. Az idő őt igazolta.
Akkoriban én csökönyös ateista (sőt: materialista) voltam, ő mélyen hívő keresztény. Konvertita volt, megkeresztelkedett zsidó, de nem neológ buzgalomból volt hívő ember, hanem meggyőződésből; s ez azért nem okozott feszültséget köztünk, mert más, fontosabb dolgokban egyetértettünk. Morális kérdésekben például. Ma is meggyőződésem, hogy annál, ki mit hisz, fontosabb, ki mint él, mit és hogyan cselekszik. Mert ha minden embernél meghatározná Istenhez való viszonya az embertársaihoz való viszonyát is, egyszerűbb lenne a dolog, de sajnos, ez nem így van. Aki szereti az ő Istenét, még nem biztos, hogy a felebarátját is szereti, az isteni parancs ellenére sem. Merthogy szeretni parancsra nemigen lehet. Az mélyebbről jön, ha jön.
Talán túl sokat foglalkozom apámmal, bár nem volt érdektelen ember, érdemes odafigyelni a szellemi hagyatékára, de most azért nem bírok befordulni a célegyenesbe, mert nehezemre esik ennek az írásnak voltaképpeni tárgyára térnem: torkig vagyok vele. A Torgyán-jelenségről lenne szó. 
Rá pontosan illik apám észrevétele: mielőtt az Isten elveszejtette volna, elvette az eszét. Gyémánt Mariann riportja szerint (168 óra, február 22.) Torgyán valóban sztárügyvéd volt, szamárság volt kiröhögnünk érte, amikor a házépítési ügye kapcsán erre hivatkozott. Újpesten mindenki ismerte és szerette, népszerűsége Berda Jóskáéval vetekedett. Igazi sármőr volt, kellemes, elegáns, jó humorú (az emberek mindig hálásak annak, aki megnevetteti őket); sikeres volt, perei nagy részét megnyerte, mindent el bírt intézni, de nem vesztegetéssel, korrupcióval, hanem kiterjedt kapcsolatai, sok-sok barátja, lekötelezettje révén. A szegényeket (nem mindet, de sokat) ingyen védte; ez is igaz. Még a kollégái is szerették, és nemcsak abból a 41. Ügyvédi Munkaközösségből, ahol az ő irodája volt, az Árpád út túlsó végén található 11. munkaközösségből is. 
Miért megy el egy sikeres és jól kereső ügyvéd politikusnak? Itt már nem stimmel valami, erre már nincs racionális válasz. Hogy a fiúk, akik szintén jogászok, miért álltak politikusnak, arra van válasz. Életükben nem voltak nemhogy sikeres ügyvédek, de még sikeres utcaseprők sem. Sohasem dolgoztak. Első munkahelyük a Fidesz volt. (Stumpf doktor és Kövér doktor kivételével, akik az MSZMP-nél kezdték magas rangú bolsevista pártfunkcionáriusokként.) Első fizetésüket, a bolsevista állam ösztöndíjai és a liberális, zsidó nagytőkés, Soros György ösztöndíjai után a Fidesztől, vagyis önmaguktól kapták. Nem semmi, de érthető, nincs benne rejtély. 
Egyébiránt Torgyán doktor politikusnak is sikeres volt, rögtön szétverte a kisgazdapártot, a maradékot maga alá gyűrte, ő, aki azelőtt állítólag mindenki nyelvén tudott, most az önnön totális kompetenciáját soha meg nem kérdőjelező, elhülyült „tömegember” (lásd Ortega: A tömegek lázadása) nyelvén kezdett szónokolni; aki azelőtt embertársait megnevetette, most magát röhögtette ki: ő lett a nemzet bohóca; az elegáns, sármos úriemberből mosdatlan szájú, az illem elemi szabályait nem ismerő figura; jogtudó és törvénytisztelő állampolgárból a közjog és a büntetőjog elemi szabályait fölrúgó deviáns lett; szeretetre méltó, népszerű úriemberből agresszív, alpári hangú hordószónok, paranoiás szitkozódó, mániás-depressziós, rohamait a nyilvánosság előtt leplezni nem tudó pszichopata; szakmáját magas szinten művelő ügyvédből a szakterülete elemi ismereteivel sem rendelkező szakminiszter. 
Sokan hitték azt a csacsiságot, hogy Orbán nem tudja, kivel köt koalíciót, amikor Torgyánnal szóba állt. Nem ő mondta (vagy valamelyik csatlósa - mindegy), hogy a Fidesz a kisgazdákkal… soha?! Ez maga a képtelenség?! De, ők mondták. Mégis. 
Orbán tudta, mit csinál, Torgyán nem tudta, elfelejtette győzelmi mámorában, mit mondott nemrég Viktor úrfi. Torgyán elhitte, hogy akár még köztársasági elnök is lehetne, ha akarna, de jobb üzletet kötött - Orbán soha. Torgyán elhitte, hogy a pünkösdi királyság örökké tart, hogy a klientúrájával együtt annyit harácsolhat, amennyit csak akar - Orbán soha. Orbán, amilyen pókerarccal megszegte a szavát (hogy a kisgazdákkal a Fidesz nem állhat össze!), amilyen pókerarccal hagyta, hogy Torgyán hibát hibára halmozzon, olyan pókerarccal és érzéketlenül darálta be, amikor az ideje eljött. Torgyán lehet, hogy még most sem hiszi el, hogy a fiát túszul ejtette a másik keresztapa, ahogy ez már jobb szervezetek között szokás. Nem nagy ügy, Clinton is bedőlt Monica Lewinskynek, mert nagy kan ám őkelme, de önteltségében nem jött rá, hogy a csaj provokál, hogy általa állítanak csapdát az elnöknek a mindenre elszánt republikánusok. (Isten Bill Clintonnak is elvette - kissé - az eszét, mielőtt - kissé - elveszejtette volna.) Torgyán szegény talán még most is hápog, és nem érti, hogyan juthatott idáig. 
Úgy, hogy Isten el akarta veszejteni, hát elvette az eszét. 
És nem ő az első. Apám nem az ő példájából indult ki (nem is ismerhette). Napóleon példájából, aki nem hitte el, hogy ő sem kivétel az alól, hogy a fák nem nőnek az égig. (Megjegyzem, ez Isten gyakori trükkje.) A rómaiak példájából, akiknek elméjét elborította a saját nagyságuk, és elfelejtették, hogy egy bizonyos határon túlnőve minden birodalom kormányozhatatlan. Az egyház példájából, melynek vezetői nem jöttek rá, hogy a szeretet nevében nem lehet emberek százait a máglyára küldeni. Ez egyszer visszaüt, és elindul a protestantizmus folyamata, amely nem állt meg Luthernél és Kálvinnál.
Hitler példájából. Az egész német hadsereg ismerte azt az alapdoktrínát, hogy kétfrontos háborúba tilos bocsátkozni. Hogy az elfoglalt területeket pacifikálni kell, nem fokozni a tömeggyilkos elnyomást. Hogy Mussolini csak egy bohóc, és sosem lesz belőle Caesar (de ha lenne, akkor pláne nem volna szabad vele szövetkezni!). És arra sem jött rá, hogy az angolokat nem lehet bombákkal megtörni, és hogy Churchill nem Chamberlain. És hogy a huszadik század közepén olaj nélkül nem lehet háborút nyerni, márpedig ő kétszer is, először Afrikában, másodszor Sztálingrádnál elveszítette az olajforrásokat. Hitlernek Isten elvette az eszét, nemcsak azt hitette el vele, hogy küldetéses ember, de azt is, hogy zseniális hadvezér. Aztán elveszejtette.
A szlogen igazságát apám az elmebeteg Bárdossy sorsából vonta le, aki a Harmadik Birodalomhoz kötötte Magyarország sorsát. Az idióta Szálasi esetéből, aki 1944 októberében még nem jött rá, hogy Hitler két éve elvesztette a háborút, és ha átveszi a hatalmat, föl fogják akasztani. Most majd Csurka Bárdossyval együtt szentté avatja, de én Csurkának is figyelmébe ajánlanám néhai Kertész Ferenc szellemi hagyatékát, nem biztos, hogy gyümölcsöző lesz két kőbuta tömeggyilkost megtenni egy mozgalom szellemi atyjának. 
Hasonló jelenséget tapasztaltam 1994 telén és tavaszán. Boross a nyugodt erőt hirdette, miközben a legénység: a pálfigék és a lezsákok és a kónyák és a csúcsok és a náhlikok meg gyulayendrék tomboltak, mint akik azt hiszik, örökké tart a farsang. Nem vették észre, mi készül. Nota bene: négy év múlva Horn sem vette észre, de ő legalább nem tombolt… 
Erről jut eszembe, hogy 1941-ben, amikor Hitler a győzelmei csúcsán volt, és minden rendes ember rettegett, hogy megnyerheti a háborút, apám kijelentette: Hitler nem győzhet. Miért, kérdezték a barátai. Isten ezt nem engedheti, mondta apám határozottan és mély meggyőződéssel. Lelkesítő lenne, ha bennem nem tolulna föl egy idegesítő kérdés. A holokausztot engedhette Isten? Akkor hogy is van ez? Tudom, hogy egyes teológusoknak van válaszuk erre a kérdésre. Ha nincs holokauszt, nincs Izrael sem. Ha nincs Izrael, nem teljesedhet be az Írás. 
Sajnos, ez az én racionális elmémnek nem igazán meggyőző. No, remélem, még majd beszélgetünk erről is…