Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
A Robinson-kúra

Tom Hanks egy óra leforgása alatt négyévnyi sziget-magányt él át a Számkivetett című film középső részében, s e régi ötletbe rejtett alakítás az Oscar előszobájának tekintett Golden Globe-díjat hozta el számára. Jogosan, mert nélküle nem szólna így és ennyire ez a film a nézőjéhez. A már filmtörténeti Forrest Gump, s a Ryan közlegény felejthetetlen Miller századosa után most ismét millióknak szerez megrendítő élményt Robert Zemeckis (Vissza a jövőbe, Forrest Gump, Kapcsolat) új filmjében.

A felvezető első harmadban kapitalista tanmesét láthatunk, egy szupergyors csomagküldő szolgálat piacépítő nyomulását. A hókásás Moszkva és Memphis irdatlan távolságát kell órákra zsugorítani: tik-tak, tik-tak ordítja Hanks menedzser-betanítás közben, és egész énjét a sietős tempó élteti. A siker és a csipogó rabszolgájaként a hálaadás napi pulykától és (ami kínzóbbá lesz) a leánykérés meghitt percétől is e kettő szólítja el a végzetes repülőútra.
Maga a lezuhanás a mozitechnika miatt dermesztően valós - hatásában a Ryan közlegény partraszállási jelenetéhez hasonlítanám, ha az szükségképpen sokkolóbb is. A topmenedzser egyedüli túlélőként az édenkertből épp kiűzöttek helyzetébe kerül. Pálmafás zátonyán esetlen és elesett, hisz az első világ komfortjából cseppent a vadonba: vergődése teleírt baleseti jegyzőkönyv; az éltető kókuszdiót is alig tudja feltörni. Persze a partra sodort pakkok tartalma (tüllruha, korcsolya, videokazetták és egy röplabda) se sarkallja optimizmusra… 
Aztán ugrunk pár évet. „Robinson” Hanks jóval soványabban (a szerepért mindent) hajléktalan fazonú hajjal-szakállal, de megtanult életben maradni. Egyetlen társa egy Wilson nevű bábu, a röplabdából kreált pótpéntek, akivel megosztja gyötrődéseit. Könynyű ezt pszichiátriai esetnek minősíteni, de végtére ki próbált ezerötszáz napot lehúzni társ nélkül? Az alkotók nyilván kerülni akarva a rangos előképeket „középre” hangolták hősük lelki folyamatait. Míg ugyanis Defoe Robinsonja magányában épülni tud, rátalál Istenre, és civilizációt alkot maga körül; ellenpólusában, a Legyek urában pedig barbár bálványkultuszba süllyednek a gyerekek. A Számkivetett viszont egyáltalán nem keresi Istent (amit helyzetében főként nehéz megérteni), de nem is süllyed Wilson imádásáig - a hozzá intézett monológ valamiféle szerepjáték, ami elméjét talán az őrüléstől óvja. 
De ettől még nem menekülne meg. Hiába zsugorodott össze látványosan a Föld a kommunikáció fejlődésétől, azért egy sok magyarországnyi kietlen területen ma is nyom nélkül el lehet veszni. Maga a sziget is fogva tart, a hullámok visszanyomják a Számkivetett tutaját, míg végül találmányt szerkeszt, majd a nyílt óceánra és a (közelebbről ki nem fejtett) Reményre bízza magát. Aztán felszedi egy hajó, s ő úgy tér vissza a civilizációba mint a háborús veterán, a hosszú fogságból szabadult fogoly, a halálközeli élményt átélt beteg: radikálisan módosult értékrenddel. Csoda, hogy váratlan felbukkanása zavart okoz?
Hurráznak persze, vállát lapogatják a kivételes teljesítmény elismeréseképp, de már egész jól befoltozták az eltűnése utáni űrt. Menyasszonya halálhíre miatti fájdalmát magával vitte egy „másik” házasságba, az övék, az „eredeti” már nem jöhet létre: gyermekes család szétverése az amerikai közönségfilmek értékrendjében egyelőre még túl nagy ár az érzelmek oltárán. S bár a helyzet ábrázolása Hanks szigeti alakításához mérhető hiteles dráma - e döntés vállalása az egyik legrokonszenvesebb vonása az emlékezetes filmnek.