Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Krími fordulat

Vlagyimir Putyin Ausztriából hazafelé Ukrajnába látogatott. Mindössze egyetlen napot töltött el ott, ennek ellenére az orosz média az utóbbi évek kétoldalú kapcsolatának legjelentősebb eseményeként értékelte látogatását, melynek során Oroszország és Ukrajna vezetői számos együttműködési egyezményt írtak alá. Ez a tény arról tanúskodik, hogy Moszkva és Kijev új - és úgy tűnik, a Szovjetunió széthullása óta legkomolyabb - korszakába lépett a kölcsönös közeledésnek. 


Kijeviek vitatkoznak az „Ukrajna Kucsma nélkül” jelszóval tartott tüntetésen. Régi-új barátok Fotó: Reuters

A Szovjetunió 1991 végén szűnt meg létezni, az után, hogy Oroszország, Ukrajna és Belorusszia vezetői - Borisz Jelcin, Leonyid Kravcsuk és Suskevics - aláírták a Független Államok Közösségének (FÁK) létrehozásáról szóló egyezményt. Akkor sokaknak úgy tűnt, hogy e három szláv állam közti szövetség hosszú és stabil lesz majd. Még akkor is, amikor további volt szovjet köztársasággal bővült, a FÁK-ra elsősorban mint orosz-ukrán szövetségre tekintettek. 
Azonban már 1992-től rohamos romlásnak indult a kapcsolat. Ennek egyik fő oka a Krím-kérdés volt. A fekete-tengeri félszigetet a 18. század végén csatolták az orosz államhoz, egy egész sorozat megnyert török-orosz háború után. Az orosz birodalom széthullását és a Szovjetunió megalakulását követően a Krím-félsziget természetesen továbbra is az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság kötelékében maradt. Az ötvenes években Nyikita Hruscsov vezetése alatt a Krímet mégis átadták a szocialista Ukrajnának, Hruscsov szülőhazájának. Mikor pedig Oroszország és Ukrajna önálló államokká váltak, a félsziget hovatartozásának kérdése meglehetősen kiéleződött - éppen úgy, mint Szevasztopolé, amelyet több mint két évszázaddal ezelőtt alapítottak az oroszok, és mindez idő alatt fekete-tengeri hadiflottájuk fő bázisa volt. 
Maga a flotta is vita tárgyát képezte: Moszkva és Kijev csak hosszadalmas tárgyalások eredményeképpen tudott megosztozni rajta. A haditengerészeti bázis egy részét pedig az oroszok a továbbiakban csak bérelhették. A Krím autonóm köztársaságnak kiáltotta ki magát Ukrajnán belül, politikáját tekintve pedig inkább Moszkva, mintsem Kijev felé orientálódott. A helyzet tovább éleződött Ukrajna gázadósságai, a régebbi gazdasági kapcsolatok megromlása, valamint a legnagyobb vállalatok leállása miatt. Kiderült, hogy Ukrajna igen erősen függött Oroszországtól, amit az ukrán politikusok sokáig nem voltak hajlandóak beismerni. 
A gazdasági függőséget általában Moszkva cselszövéseivel magyarázták, melyek révén újból a maga befolyása alá szeretné vonni Kijevet. Az orosz nyelv is piros lámpát kapott azzal, hogy csak második hivatalos nyelvvé fokozták le, annak ellenére, hogy az ország lakosságának egynegyede oroszokból áll, de még az ukránok fele is főként az orosz nyelvet használta, főleg a városokban. A Krím után a nyelvi kérdés a második botránykő lett, azt követte a gázkérdés. Oroszország nemcsak azzal kezdte vádolni Ukrajnát, hogy az utóbbi nem kívánja kiegyenlíteni adósságait, hanem még az orosz gázvezeték európai szakaszán zajló lopással is. Az ukrán vezetés kategorikusan elutasította e vádakat.
A két testvéri szláv ország közötti kapcsolatra további negatív befolyást gyakorolt az is, hogy Ukrajna kiemelt szerepet kapott a FÁK keretein belül. Kijev úgy tartotta, hogy legalább annyira vonzó lehet más volt szovjet köztársaságok számára, mint Moszkva. A FÁK-on belül külön szövetségek kezdtek alakulni, amelyekben Ukrajna részt vett, Oroszország pedig nem. Még nagyobb ingerültséget váltott ki az orosz politikusok körében az ukrán vezetés egyre élénkebb nyugatbarát orientációja, amely erősen hátráltatta az orosz-ukrán stratégiai kapcsolatokat.
Oroszország mindig is fő stratégiai szövetségesének tekintette Ukrajnát, éppen erre volt ugyanis a legkényelmesebb kijárata Európa irányába. Ezért igyekeztek eddig is az orosz politikusok a hatáskörükben tartani Kijevet - ez logikusan következik Oroszország geopolitikai érdekeiből. Az ukrán politikusok pedig tudván ezt, kijátszották a Nyugat és Oroszország közötti ellentéteket. Igyekeztek maximálisan kiaknázni a mindkét féltől származó előnyöket: ahogy az érdek diktálta, hol az egyiknek, hol a másiknak engedtek. Az 1990-es évek végére kiderült, hogy az effajta taktika egyre kevésbé működőképes. Sok ukrán politikus és megfigyelő kezdte elismerni, hogy a Nyugattól való gazdasági segítségvárás meglehetősen illuzórikus, a nyugati befektetők inkább az ásványi anyagokban gazdag Oroszországot részesítik előnyben. Oroszország sokkal nagyobb piacot is jelent a nyugati árucikkek számára: egy átlag orosz fizetőképesebb, mint egy átlag ukrán. De hát miről is beszélünk, amikor az elmúlt évek során ukrán polgárok milliói utaztak dolgozni Oroszországba? 
Mindezekhez a problémákhoz még az ukrán tisztviselők korrupciós botránya is hozzájárult, amely legalább akkora port vert fel, mint az orosz maffia ügye. Magáért beszél Pavel Lazarenko letartóztatása az USA-ban, amit csak tetézett az utóbbi idők megrázó híre, mely szerint Leonyid Kucsma elnök állítólag telefonon rendelte meg egy ukrán kormányzó meggyilkolását. Az ellenzék az elnök lemondását követelte; Kucsma népszerűsége erőteljesen megcsappant, és ennek eredményeképpen megtörtént az, ami már annyiszor az utóbbi években: Kucsma Moszkva és Oroszország iránt lojálisabb lett, mint a saját országa iránt.