Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Ferdítések és fordítások

Az Ó- és Újszövetség nyelvei: az óhéber, az arámi és az úgynevezett „közgörög” (koiné) a holt nyelvek közé tartoznak. Több évszázada senki nem használja őket a mindennapi kommunikációban: szókincsük, nyelvtanuk mindörökre megmerevedett, s ma már csak vaskos szótárakból és grammatikákból ismerhető meg. A bibliafordítás mindamellett nemcsak nehéz, hanem veszélyes feladat is. Legalábbis annak, aki komolyan veszi Mózes intelmét: „Semmit ne tegyetek az igéhez, amelyet én parancsolok nektek, se el ne vegyetek abból.” A fordítók feladata tehát nem kevesebb, mint hogy a Biblia eredeti üzenetét, amelyet több száz éve kihalt nyelven fogalmaztak, közérthető, mai beszédre ültesse át. 


Miniatűr Biblia cseh nyelvű fordításban. Egy pont sem múlik el Fotó: Reuters

Bár az evangéliumok görögül maradtak ránk, Jézus arámi nyelven beszélt kortársaihoz, s azt sem tudjuk, értett-e egyáltalán a hellének nyelvén. Az evangélisták közül Máté valószínűleg arámiul írta meg eredetijét, amely elveszett. (Erről lásd bővebben című cikkünket, Hetek, 2000. január 29.) De a többi újszövetségi könyvben is lépten-nyomon találkozhatunk arámi és héber szavakkal, sőt egész mondatokkal is, melyek közül nem egy szállóigévé vált. Ilyen az Emmanuél („Velünk az Isten”); a Talitha kúmi („Kelj fel, leányka”); az Effata! („Nyílj meg!”), vagy az abba (atya); a mammon (pénz); a golgota (koponya); a ráka (bolond) vagy a korbán (ajándék) kifejezés. Bizonyára közelebb vinne bennünket a Újszövetség teljesebb megértéséhez, ha rendelkezésünkre állnának Jézus arámi nyelven elhangzott mondásai. A görög szöveg „visszafordításával” azonban így is érdekes felfedezéseket tehetünk.

„Teve vagy kötél?”

A bibliai héber nyelv rendkívül gazdag szójátékokban, különféle nyelvi leleményekben. Nincs ez másként az Újszövetségben sem. Néha a játékosság „áttör” a görög szövegen is, például amikor Jézus az Isten királyságáról (héberül így hangzik: mesál hammemsálá) szóló példázatait mondja: „Ímé kiment a magvető vetni” - kezdi az első példázatot (Károli Gáspár fordításában), amely a görögben így hangzik: szpeirón szpeirai szporon, azaz: „a vető vetőmagot vetett”. Jézus így feddi a farizeusokat: „Vak vezérek, akik megszűritek a szúnyogot, a tevét pedig elnyelitek!” Mennyivel viccesebben hangozhatott mindez arámiul, ahol az egymáshoz hangalakilag rendkívül közel álló gamla „tevét”, a qamla pedig „szúnyogot” jelentett. Vagy egy másik jól ismert példázat: „Miért nézed a szálkát, amely a te atyádfia szemében van, a gerendát pedig, amely a te szemedben van, nem veszed észre?” Az még csak rendben lenne, hogy az ember szemébe szálka kerül, no de hogy kerül oda a gerenda? A válasz egyszerű: arámi nyelven a „szem” és a „kút” ugyanazzal a szóval van kifejezve (ajin). Így hát Jézus példabeszéde egyszerre utalt mindkét értelemre: a testvér kútjában lévő szalmaszálra és gerendára valóságos értelemben, illetve a személyiségében (a szem a test lámpása!) fellelhető hibákra átvitt értelemben. Előfordul olyan eset is, amikor a görög fordítás egyszerűen elfedi, illetve szándékosan homályban hagyja a szöveg valódi értelmét, amely csak akkor tárul fel a magyarázó előtt, ha azt visszafordítja arámira. Márk evangéliumában fordul elő az a történet, amelyben a húsvéti vacsorára helyet kereső Jézus meghagyja tanítványainak, hogy menjenek be a városba, ahol „egy ember jő előtökbe, aki egy korsó vizet visz. Kövessétek őt. És ahová bemegy, mondjátok meg a házigazdának: a Mester kérdi: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt?” A rejtélyes mondat valódi értelme akkor tárul fel, ha tudjuk, hogy a férfi arámul mar, a korsó pedig kosz, a „korsós férfi” tehát nem más, mint az evangélium szerzője: Markosz. 
Sokkal nagyobb értelmezési problémát okoz egy másik közismert, „tevés” példázat: „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” A keresztény igehirdetők az elmúlt századokban változatos módszerekkel próbálták megmagyarázni, hogy mi köze a tevének a „tű fokához”, ahhoz a picinyke lyukhoz, amelybe a cérnát szokás fűzni. A legismertebb ilyen magyarázkodás szerint Jeruzsálemnek volt egy „Tűfok” nevű kapuja, amelyen keresztül mindössze egyetlen gyalogos, teher nélkül volt képes magát átpréselni. Ezzel a tetszetős magyarázattal csak egy a gond: Jeruzsálemnek soha nem volt ilyen kapuja. Ehelyett értelmesnek tűnik az a megoldás, amely azzal magyarázza a példázat eredetét, hogy az arámiban a gamla nemcsak tevét, hanem kötelet is jelentett. Így a mondás eredetileg így hangzott: „Könnyebb a kötélnek a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Ezt a verziót Máté evangéliumának IV. századi szír fordítása is alátámasztja. 
Ugyancsak az arámi eredeti félreértése vezethetett oda, hogy Máté és Lukács így adja vissza Jézus „só-példázatát”: „Ti vagytok a föld sói. Ha azonban a só megbolondul, mivel sózzák meg? Semmire sem jó már, hacsak arra nem, hogy kihajítsák és megtapossák az emberek.” Károli Gáspár tudatosan fordította a „megbolondul” szó helyett a „megízetlenül”-t, mivel - teljes joggal - úgy vélte, hogy a só nem képes megbolondulni. Csakhogy a görögben álló móranthé ige nem jelent „megízetlenülni”-t. Akkor hát mi a megoldás? Egy talmudi idézet nyomán - amely Jézusnak ezt a példázatát visszhangozza - arra gondolhatunk, hogy Jézus eredeti mondásában az arámi szeri (megromlik, megbűzhödik, megrohad) ige szerepelt. Ennek pontos görög fordítása pedig a marainó (elenyészik, elmúlik, elfonynyad, megromlik, elrohad) szó, amely mindössze egyetlen betűvel tér el a kétséges mórainótól. A mondást eredetileg így hangozhatott: „ha azonban a só megrohad” - vagyis Jézus nem a só ízének, hanem tartósító erejének elvesztésére utalt, amely a korabeli hallgatóság fülében az Istennel kötött só-szövetséget (berit melach) idézte fel: „Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója…”

„Egy nyáj vagy egy akol?”

Bár a Római Birodalom hivatalos nyelve a latin volt, görögül minden valamicskét magára adó embernek „illett tudnia”, lett légyen állami funkcionárius vagy kereskedő. A művelteket így is nevezték: linguae utriusque peritus, vagyis „mindkét nyelvben jártas”. A Birodalom nyugati felében azonban (körülbelül a Balkán-félsziget közepétől nyugatra eső területeken) az egyszerű emberek csak ritkásan ismerték a görögöt, márpedig a második század közepétől nyugaton ők jelentették az egyház legnagyobb bázisát. Hamar szükségessé vált tehát az Újszövetség latin nyelvű fordításának elkészítése. A munka betetőzése Hieronymusra (Szent Jeromos) várt, aki Damasus pápa megbízásából egymaga fordította le a Biblia valamennyi könyvét latinra. Damasus azért is sürgette egy egységes katolikus szellemű bibliafordítás elkészítését, mert a számos szövegvariáns az egyházra nézve veszélyes szellemi-doktrinális szabadságot adott a prédikátoroknak és tanítóknak. Ezért volt szükség egy olyan egységes, általánosan elfogadott, „bevett szövegre” (textus receptus), amely megfelelt a klérus hivatalos álláspontjának. A fordítás 366 és 384 között készült el Hieronymus betlehemi kolostorában, Vulgatának (azaz elterjedtnek) a XIII. századtól kezdve nevezték népszerűsége miatt. A régi fordítások azonban még sokáig használatban maradtak. Ágoston érdekes epizódként meséli el saját gyülekezete (Hippo) történetéből, mikor egyszer Jónás könyvének felolvasásakor a hallgatóság felháborodva fogadta, hogy a próféta „borostyánok” alá menekült a tűző nap elől. Egyhangúlag a régi variációt (a „tököt”) követelték, és a gyülekezet csaknem kivonult a helyiségből, hogy így szavazzon a régi fordítás mellett. Ám a katolikusok csak a Tridenti zsinaton, 1546-ban ismerték el a Vulgatát a római egyház hivatalos Bibliájának, mégpedig kiközösítés és átok terhe alatt. Ha valaki nem fogadja el szentnek és kanonikusnak Jeromos Vulgatáját, vagy azt szánt szándékkal megveti: „átkozott legyen” (anathema sit) - szólt a IV. ülésszak máig vissza nem vont határozata. 
A humanista filológus Lorenzo Valla (1405-1457) szerencséjére ez az átok még nem lépett életbe akkor, mikor 1441-ben megjelentette a Vulgata szövegét revideáló traktátusát „Mindkét nyelven írt különféle kódexekből öszszeszedett jegyzetek az Újszövetséghez” címen. Ebben - korát jóval megelőzve - az eredeti görög és a legjobb latin kódexek alapján vette górcső alá Jeromos fordítását, kimutatva, hogy számos tévedés, szándékolt vagy véletlen félrefordítás található benne. Munkájáért - ez is a kor jellemzője - nem hogy nem közösítették ki, hanem a szintén humanista beállítottságú V. Miklós pápa kinevezte udvari titkárának és a római egyetem retorikaprofesszorának. Pedig Valla nagyon is a lényegre tapintott a Vulgata kritikájával. Feketén-fehéren kimutatta, hogy Jeromos ferdítései mögött számos esetben teológiai-dogmatikai megfontolások álltak: ilyen a „megtérés”-t jelentő metanoia szó következetes „bűnbánat”-tal (penitencia) történő fordítása, amely mindmáig makacsul tartja magát a nemzeti nyelvű katolikus fordításokban. De említsünk meg még néhány jellemző példát. Az Efeszosziakhoz írt levélben Jézus hatalmáról szóló igét: „mindent lábai alá vetett és őt tette mindenek felette az egyház fejévé” - Jeromos szándékosan kétértelműen fordította: „az egyházat tette fejjé minden fölött”. Ez a gyakorlatban nemcsak Jézus egyedüli egyházfőségének megtagadását jelentette, ezáltal lehetőséget adva a pápa korlátlan személyi uralmának kiépítésére, hanem az „egyedül üdvözítő” katolikus egyház mindenhatóságát is megalapozta. Ugyancsak nem tekinthetjük véletlennek a János evangéliuma egyik versének félrefordítását, ahol az eredeti szövegben Jézus ezt mondja: „más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én hangomra, és egy nyájjá lesznek, és egy pásztor lesz”. Jeromos az utolsó szavakat így adja vissza: „és egy akol lesz, és egy pásztor”. Allegorikus értelmezésben ez természetesen azt jelentené, hogy a katolikus egyház főségével és aktív irányítása mellett valamennyi egyház egy „akolba” (aulé) fog tömörülni az idők végén. Csakhogy Jézus nem erről, hanem a nyáj (poimé, vagyis a hívők) egységéről beszélt, amely az Ő vezetése alatt fog megvalósulni, hiszen Ő a jó pásztor (poimén). A katolikus mariológia számára kedvezett a Lukács evangéliumában olvasható „angyali üdvözlet” fordítása, ahol az angyal így köszönti Máriát: „Ave, gratia plena”, azaz „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes” - holott az eredetiben „kegyelembe fogadott” áll. Jól beleillett ez a „kegyelemosztó” Mária szerepkörébe, csakhogy a Szentírás egyértelműen kijelenti: Máriának ugyanúgy szüksége volt az Istentől osztott kegyelemre, mint bármely más földi halandónak. 
A mai bibliafordítók számára természetesen mérhetetlenül több és hasznosabb segédeszköz áll rendelkezésre, mint amivel Lorenzo Valla, Erasmus, Luther vagy a mi Károlink dolgozhatott. Mégsem mondhatjuk azt, hogy például a nemzetközileg mértékadónak tekintett Nestlé-Aland szövegkiadás tökéletes volna. A Jelenések könyve második fejezetében Jézus Krisztus így feddi a thiatirai gyülekezetet: „Van valami kevés panaszom ellened, mert megengeded amaz asszonynak, Jezabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson és elhitesse az én szolgáimat, hogy paráználkodjanak és a bálványáldozatokból egyenek.” (Károli Gáspár fordítása) Több, mint különös, hogy a zsidó-kereszténység tanításában igen súlyos bűnnek számító bálványimádás és paráznaság miért érdemel „kevés panaszt” az Úr részéről? Az ökumenikus fordítás egyszerűen megoldja a kérdést, kihagyja a kérdéses jelzőt: „de az a panaszom ellened”. A görög kéziratok vizsgálata érdekes eredményt hoz: a legrégibb és legjobb Újszövetség-kéziratok (közöttük a IV. századi Sinai-kódex is), valamint a legkorábbi szír és latin fordítások is egyértelműen „sok panaszt” írnak. A „kevés” verzió legelőször csak az 1529-es Sixtus pápa-féle botrányos latin Vulgata-kiadásban jelent meg. A felekezetközi „nulla megoldásnak” pedig nincs kéziratos hagyománya. Mi ebből a tanulság? Az, hogy a Jelenések eredeti szövegében minden bizonnyal ez állhatott: „Súlyos kifogásom van ellened, mert megengeded Jezabelnek, aki magát prófétának mondja, hogy tanítson…” 

„Mennyi és mekkora eretnekség…”

Figyelemreméltó tény, hogy első teljes anyanyelvi bibliafordításunk két „szektás” huszita lelkész: Tamás és Bálint nevéhez fűződik. Mindketten a prágai egyetem hallgatói voltak, mielőtt 1415-ben visszatértek szülőföldjükre, a szerémségi Karmoncra. Itt kezdték hirdetni Isten igéjét Husz János szellemében, de hamarosan szembetalálták magukat a klérus hatalmával. 1430-ban egy olasz ferences inkvizítort küldtek ki ellenük, mire hívekkel együtt Moldovába menekültek, ahol 1436-39 között lefordították a teljes Szentírást. Szalkai Balázs ferences rendfőnök így írt erről a fordításról egyháztörténeti munkájában: „Mennyi és mekkora eretnekség vagyon pedig ebben, amit én is olvastam, evilági ember el sem számlálhatja … e szólást is: Spiritus Sanctus, így fordították: Szent Szellet.” Pedig Tamás és Bálint semmi mást nem tett, mint a maga lehetőségei szerint próbálta visszaadni a spiritus szó eredeti, bibliai jelentését, amelyre ma már rendelkezésünkre áll a nyelvújításkori „szellem” kifejezés. Csakhogy ez a szó akkor még nem létezett: ezért képeztek - igaz, nem túl szerencsés módon - egy saját szóalakot, a „szellet”-et. (Hasonló újításokra bőven akad példa fordításukból: ellenfutat = betörés, sósólat = sós puszta, császárlat = császárság, rütet = extázis, elragadtatás stb.) Hasonló megoldási kísérletre, amely egyértelműen elválasztaná egymástól a „szellem” (rúach, pneuma, spiritus) és „lélek” (nefes, pszükhé, anima) kifejezéseket, ötszáz éven át nem akadt utánuk vállalkozó! És még a kevés kísérletezőt sem fogadták túlzott lelkesedéssel. Csia Lajos 1978-ban A puszta létnél többet... címen megjelent Újszövetség-fordítása alkalmazta ezt az elvet. Egy protestáns teológus értékeléséből idézünk: „[Csia] legkirívóbb próbálkozása, hogy a lélek helyett szellemet ír, és szellem helyett lelket. Ezzel újból megkísérli, hogy meg lehet-e fordítani egy nyelv szóhasználatát évezredek után? Elérhető-e, hogy Szentlélek helyett azt mondjuk: Szent Szellem? Nyelvünknek ezt a rendjét csak felborzolni lehet, de megváltoztatni nem!” - írta Bottyán János a Biblia évszázadai című könyvében. Megállapításának alátámasztására idézi a pszichiáter-író Füst Milán véleményét is: „Az évszázadok során meggyökeresedett kifejezés [ti. a Szent Lélek] ellen küzdeni meddő, sőt káros.”
Pedig e szavak egyértelmű elkülönítése sok teológiai tévedéstől óvná meg a bibliafordítókat és -olvasókat. Pál is figyelmeztette a korinthoszi keresztényeket, hogy „a lelki (pszükhikosz) ember nem foghatja fel Isten Szellemének (Pneuma Theu) dolgait, mert bolondságok neki, s meg sem értheti, mivel szellemileg (pneumatikósz) ítéltetnek meg”. Olvassuk most el ennek az igeversnek 1975-ös fordítását: „A nem lelki ember pedig nem fogadja el az Isten Lelkének dolgait, mert ezeket bolondságnak tekinti, sőt megérteni sem képes: mert ezeket csak lelki módon lehet megítélni.” Az ökumenikus bibliafordító bizottság képes volt ellentétébe fordítani a bibliai szöveget, kizárólag azért, hogy ne kelljen a pneumatikosz (szellemi) kifejezés értelmezésével és egyedül helyes fordításával szembesülnie!
A nehézségeket tovább tetézi, hogy számos közismertté vált mondatot kifejezést automatikusan vallásos szakzsargonnak vélünk, holott azok az Újszövetség keletkezésekor a mindennapi, élő nyelv részei voltak. Ilyen például a görög logosz szó is, amelyről minden kezdő bibliaiskolás tudja, hogy „igét”, esetleg „szót” jelent, mint a kapernaumi százados történetében: „csak szóval mondd, és meggyógyul az én szolgám”. A logosznak azonban ebben az esetben speciális értelme van, a szó katonai szakzsargonban (egy római centuriótól aligha várhatnánk el, hogy más nyelven beszéljen) ugyanis „parancsot” jelent. A pontos fordítás tehát: „csak add parancsba, és meggyógyul az én szolgám”. Karizmatikus körökben szinte divatszó a „mennyei bankszámla” kifejezés, amely arra utal, hogy a hívők földi jótéteményeiért járó túlvilági jutalom összegét folyamatosan jegyzik „odaát”. Nos, ha nem is szó szerint ezt mondja Pál a Filippibeliekhez írt levelében, de hasonló dologra utal, mikor azt mondja: „kívánom azt a gyümölcsöt, amely sokasodik a ti hasznotokra”. Szó szerinti fordításban: „kívánom azt a hasznot / profitot, amely növekszik a ti számlátokon”. A logosz itt nem igét, nem beszédet vagy parancsot, hanem kifejezetten „számlát” vagy „könyvelést” jelent. A modern fordításoknak egyszerre kettős követelménynek kell megfelelnie: egyrészt a szöveg mélyére hatolva meg kell találnia annak „eredeti” értelmét, másrészt az üzenetet modern, közérthető nyelven kell megszólaltatnia, anélkül, hogy mindenáron az erőltetett modernkedés csapdájába esne. 
(a szerző történész)