Vissza a tartalomjegyzékhez

Bohács Zoltán
Vérrel és vassal

A két német állam újraegyesítése óta az egyik legnagyobb történelmi évforduló megünneplésére került sor nemrég Németországban. 1701. január 18-án, háromszáz évvel ezelőtt Königsbergben került sor III. Frigyes választófejedelem első porosz királlyá koronázására. Ezt a napot a német történelmi tudat „Poroszország születésnapjaként” tartja nyilván. „Poroszország 2001” címmel tartott ünnepség azt az egész éven át tartó, közel hatszáz rendezvényből álló sorozatot vezette be, amely pazar, több mint huszönötmillió márkás költségvetéssel hivatott Poroszország múltját bemutatni. A „Porosz-év” kapcsán a legtöbbeket foglalkoztató kérdés természetesen az: lehet-e valamilyen üzenete a végletesen ellentmondásos porosz történelemnek a mai német társadalom számára? 


II. Frigyes lovasszobrát restaurálás után visszahelyezik Berlinben. Vitatott örökség Fotó: Reuters

A XVII. században Poroszország történelmi pályafutása szerényen indult: az ország szétszórt, szegényes, többnemzetiségű területekből állt, s lakossága alig érte el a másfél milliót, ám a század közepén elkezdett államszervezési erőfeszítéseknek köszönhetően hamarosan gyors fejlődésnek indult. A „Poroszország születésnapjaként” nyilvántartott königsbergi koronázási aktus jelentősége az volt, hogy a Hohenzollern családot beemelte a nagy európai uralkodók közé. Az ország fejlődésének irányát I. Frigyes fiának, Frigyes Vilmosnak, a „katonakirálynak” a nevéhez fűződő katonai reformok jelölték ki. A király gyakran hangoztatott mondása, miszerint „nincs a világon semmiben olyan nagy öröm, mint egy jó hadseregben”, hűen tükrözi a Hohenzollernek országvezetéssel kapcsolatos nézeteit. Ennek az erőteljes hadsereg-centrikusságnak ugyanakkor egy sor olyan modern intézkedés lett a következménye, amely nagymértékben elősegítette az ország fejlődését: egységes közigazgatás megteremtése, a lakatlan területek betelepítése, az udvari pazarlás megszüntetése. Ez a fajta, már a kezdetekkor megmutatkozó, sokak szerint „látszatmodernitás” azonban jellegzetes módon ellentmondásos. A porosz fejlődés során ugyanis végig megfigyelhető, hogy a modernitás nem demokratizálódással, hanem militarizálódással kapcsolódik egybe. 

A filozófus király

Frigyes Vilmos fia, II. Frigyes, a filozófus király, a porosz és egyben az európai történelem egyik legkiemelkedőbb alakja. Egyrészről egyedülálló műveltsége, a modern társadalmi és politikai eszmék iránti nyitottsága, hihetetlen bátorsága, illetve kiváló vezetői, hadvezéri adottságai kétségkívül az európai történelem egyik legrendkívülibb alakjává tették. „Nem az önkény, hanem az ész kormányozza az országot” - hangoztatta a felvilágosult uralkodó, aki önmagát „az ország első szolgájának tartotta”. Míg Európában máshol etnikai és vallási terror uralkodott, az ateista Frigyes toleranciát hirdetett, s mintegy háromszázezer vallási menekültet fogadott be (katolikusokat, hugenottákat, jezsuitákat, zsidókat), és Gordon Craig egy, a németekről írott művében megállapítja: „Az összes német állam közül Brandenburg-Poroszország a legtoleránsabb a zsidókkal szemben.” 
Frigyes azonban nem csak felvilágosult nézeteivel lepte meg a kortársakat. Az európai hatalmak közül elsőként kötött barátsági és kereskedelmi szerződést a rebellis Egyesült Államokkal. Erről a szerződésről 1786-ban még George Washington is ezt állapította meg: „Ez a legliberálisabb szerződés, amely két független hatalom között valaha létrejött.” A filozófus király uralma alatt, aki mintegy negyvenkötetnyi írást hagyott hátra, Poroszország nagyot lépett előre az emberi jogok és a jogállamiság területén is. Ám az ország ennek ellenére jellegzetesen centralizált katonai hatalom maradt, ahol a bevételek négyötöde továbbra is a hadseregbe áramlott. Ezenkívül Frigyes történelmi megítélését nagyban befolyásolja, hogy szomszédaival szemben megnyilvánuló agresszív expanziós politikájával nagyon hosszantartó, káros örökséget hagyott maga után. 

Kálvinista hatás

Poroszország a XVIII. század második felére igazi európai nagyhatalommá vált. Ezt a sikertörténetet sokan a féktelen porosz militarizmusnak, a szomszéd népekkel szemben megnyilvánuló gátlástalan hatalmi politikának tulajdonítják. Ám alighanem közelebb járnak az igazsághoz azok, akik a gyors felemelkedés okait a porosz mentalitás gyökereiben keresik. Ludwig Dehio történész véleménye szerint ezt a mentalitást a leghatározottabban a Hohenzollern uralkodóházat erőteljesen befolyásoló szekularizált kálvinista etika alakította. A történész úgy véli, hogy a hagyományosan porosz erényekként ismert kötelességtudat és szolgáló éthosz valódi eredete a kálvinista Hollandia, amelynek fejedelmi családjával a porosz uralkodóház rokoni kapcsolatban állt. (A Hohenzollernek a XVII. században tértek át kálvinista hitre.) Dehio véleménye szerint ugyanakkor, amíg a kálvinista kapitalisták figyelmét elsősorban a profit kötötte le, addig a Hohenzollernek esetében a pénz és a munka helyét a hadsereg, a hódítás és a szolgálat kötötte le. 
A II. Frigyes halálát (1786) követő évek azonban nem sok jót hoztak az ország számára. Az adósságok hatalmas méretűre növekedtek, a közigazgatás szétesőben volt, a hadsereg lezüllött. Nem csoda, hogy ez a napóleoni háborúk során szinte szükségszerűen vezetett a jenai és az auerstedti megsemmisítő vereséghez (1806). Ezt követően a franciák megszállva tartották az országot, illetve a felét annektálták. 
A porosz fejlődés ellentmondásosságát a XIX. század még inkább kiélezte. A század első évtizedeiben jelentős reformokra került sor, amelyek eredménye a világhírű berlini egyetem megalapítása, és egy sor szociális és közigazgatási reform végrehajtása volt. 1815 után komoly európai léptékű iparosodás bontakozott ki, amelynek egyik központja az ország nyugati részén elterülő Ruhr-vidék volt. Történészek egyöntetű megállapítása szerint nem volt még egy német állam, ahol az ipari forradalom ekkora lendülettel bontakozott volna ki. „Minden alapjaiban változott meg” - írta erről az időszakról Theodor Fontane. 
Az ipari és gazdasági modernizálódással szemben az országot továbbra is elmaradott, változatlan, merev társadalmi struktúrák jellemezték: kevés város, földbirtokosság, gyenge polgárság. A porosz politikai gondolkodás egyik alappillére az idealizált állameszme és az az iránti végletes elkötelezettség. Ennek filozófiai-ideológiai megalkotója többek között a porosz államfilozófus, Georg Friedrich Wilhelm Hegel. Az ember kiteljesedésének lehetőségét még a reformerek sem tudták függetleníteni az államtól. Az állam a maga történelmi meghatározottságában szinte egyfajta metafizikai valóságként van jelen a társadalomban, amelynek megjobbítását „néhány bölcs embertől”, s egyfajta „jó szándékú hivatalnokdiktatúrától” várták. Az ország egész társadalmi berendezkedése az állam szolgálatát állította középpontba. A porosz társadalmi fejlődés ilyen sajátosságát rendkívül találóan fejezi ki Bismarck egyik megjegyzése: „Forradalmat (nálunk csak) csak a királyok csinálnak.” Poroszország későbbi történelme bebizonyította, hogy ez a szociális struktúra és ez az állammal szembeni politikai mentalitás mennyire képtelen volt a hatalom elfajulásával szembeszállni, s mennyire engedelmes kiszolgálójává vált a hatalmi önkénynek. 

„Minden rossz gyökere?”

A XIX. század második felében ennek nyomai már egyre határozottabban körvonalazódtak. Az ipari és gazdasági fejlődéssel felerősödő társadalmi dinamikát egyre határozottabban nyomták el. A korszak egyik legnagyobb alakjának, az 1862-ben porosz miniszterelnökké lett Otto von Bismarcknak a szavai szerint „a kor legnagyobb kérdéseit nem beszédekkel és többségi szavazással, hanem vérrel és vassal kell eldönteni.” Ezt a maximát az 1871. január 18-án Versailles-ban - I. Vilmos porosz király német császárrá koronázásával - megalakult német egység, a második birodalom létrejöttének körülményei ékesen igazolták. 
Az immár egységes német államban nemcsak a politikai vezetést, hanem az ország mentalitását is a porosz állam és annak sajátos ellentmondásossága határozta meg. Fejlett ipar, modern felsőoktatás, Európában szinte egyedülálló szociális ellátás, ugyanakkor egyre erősödő nacionalizmus és militarizmus, valamint féktelen hatalmi nagyravágyás, amelyet a kontinensen bekövetkezett véres háborúért komoly felelősség terhel. A porosz történelem eme erőszakos korszaka 1918-ban, az első világháború után az utolsó porosz király, II. Vilmos és a Hohenzollernek száműzetésével ért dicstelen véget. 
A háborút követően a Weimari Köztársaság keretein belül Poroszország Freistaat, azaz szabad állam lett, amely a maga eszközeivel megpróbálta mind a bal-, mind a jobboldali terror ellen felvenni a harcot. Nem sok sikerrel. S hogy menynyire nem, azt kiválóan mutatja az az 1933. március 21-i szimbolikus értékű aktus, amelynek során Adolf Hitler, akinek a porosz mítosz egész életében rendkívül sokat jelentett, a II. (Nagy) Frigyes földi maradványainak helyt adó potsdami Garnisonkirchében térdet hajtott Hindenburg elnök előtt. Meglehetősen szentimentálisan ugyan, de ez a gesztus hirdette szerte a világnak az új és a régi Németország egységét és megbékélését. Ezt a kéznyújtást az sem feledteti, hogy 1944 júliusában a Hitler elleni merényletben javarészt régi porosz családból származó katonatisztek vettek részt. 
Poroszország közel két és fél évszázados pályafutásának 1947-ben a győztes hatalmak vetettek végérvényesen véget. Poroszország - Churchill szavai szerint „minden rossz gyökere” - ezzel megszűnt létezni. 

Porosz reneszánsz

A háború utáni német történelemben a porosz hagyomány meglepő módon először az akkori NDK-ban bukkant fel. A kommunista párt 1980-ban állította vissza eredeti helyére Nagy Frigyes emlékművét. Ez a gesztus része volt annak a nyolcvanas években kibontakozó „porosz reneszánsznak”, amelynek lényege tulajdonképpen a két német állam közötti ideológiai vetélkedés volt. Az a tény, hogy a két egymástól ennyire eltérő társadalmi és ideológiai berendezkedésű német állam is szerette volna a porosz múltat valamiképp kisajátítani, valójában nem a porosz múltról, hanem sokkal inkább nemzeti identitási zavarokról árulkodott. Nem is meglepő, hogy Németország újraegyesítését követően Kohl kancellár aktív közreműködésével 1991-ben nagyon hamar sor került II. Frigyes földi maradványainak Potsdamba szállítására és újratemetésére. A fenyegetettségérzés, a rendkívüli horderejű társadalmi-politikai változások Németországban rendszerint felszínre hozzák ezt a belső bizonytalanságérzetet, s ekkor jobb híján a kissé esztétizált, az idő megszépítette porosz múlt a maga ellentmondásosságával áll rendelkezésre. 
Nem könnyű ugyanis a német történelemben egyértelműen pozitív, a nemzeti identitás erősítését szolgáló korszakokat találni, igazi történelmi hősökről nem is beszélve. A jelenlegi évforduló is láthatóan megosztja a német társadalmat. Sokakban felvetődik ugyanis a kérdés, vajon a mai Németország tanulhat-e valamit a porosz történelemből. Egyesek szerint „Poroszország ugyan megszűnt létezni, de mégsem tűnt el”, s korunk erkölcsi-ideológiai vákuumában „porosz hagyatékként” a klasszikus - szinte közhellyé vált - porosz erényeket ajánlják: tolerancia, kötelességtudat, közösség iránti elkötelezettség, hatékonyság, pontosság. 
Mások - és ők vannak többségben - úgy vélik, hogy Németország sem most, „sem a jövőben semmit sem tanulhat a történelmi Poroszországtól”, amely „az ókori Karthágóhoz hasonlóan” egyszer és mindenkorra eltűnt a történelemben.