Vissza a tartalomjegyzékhez

Kocsis Péter, Prága
Bársonyos frekvenciák

2000. február 10-én, szombaton délben véget ért a majdnem kéthónapos sztrájk a cseh állami televízió csatornáin. Az előző napon megválasztott ideiglenes igazgató, Jirí Balvín első döntéseként leváltotta a két legvitatottabb személyt, Věra Valterovát és Jana Bobosíkovát, teljesítve ezzel a sztrájkolók első számú követelését. Ezt követően élő adásban, a déli hírműsorban aláírták a sztrájk végéről szóló megállapodást, és lekerült a képernyőről a „stávka”, azaz „sztrájk” felirat. 


Egy „sztrájk” feliratot viselő cseh tévés és az épületet biztosító egyik rendőr. Kitartottak Fotó: Reuters

Minden jó, ha a vége jó - legalábbis így látja a sztrájk támogatóinak többsége az eseményeket. A negyvenhét esztendős Balvin, aki huszonöt éve dolgozik a televíziónál, már az első szavazási körben győzni tudott, ami még a legoptimistább elemzőket is meglepte. A 197 képviselőből 102 szavazott rá, míg legnagyobb vetélytársát, Karel Kochmant mindössze 34-en ítélték a legalkalmasabbnak. A sztrájkot kiváltó személyek - Valterová és Bobošíková - mindössze 13 szavazatot kaptak. 
Az első elemzések szerint az események igazi győztesei a politikusok, akik egyrészt képesek voltak a zűrzavar közepette is egy számukra megfelelő új médiatörvényt elfogadtatni a parlamentben, másrészt megegyeztek az új, meglehet csupán ideiglenes vezető személyében. Mindezt sokan inkább a „civilek” vereségének tartják, és azt állítják, hogy ezzel megnőtt a politikusok szerepe a közszolgálati televízióban. A másik oldal szerint viszont bebizonyosodott, hogy van értelme a polgári tiltakozásnak, és hogy nem azoknak a „lustáknak” volt igazuk, akik a hírműsorok leállításakor egyszerűen átálltak a kereskedelmi Nova TV közönségéhez.
Csehországban az állami televízió helyzete egészen más, mint hazánkban - ez elsősorban a polgárok demokrácia iránti érzékenységének köszönhető. A cseh kereskedelmi csatornák - elsősorban a Nova TV - arrogáns, hatásvadász hírösszeállításaival szemben az állami híradók valóban színvonalasak, profi módon szerkesztettek, és megtalálták a kellő arányt a kül- és belpolitika, a kormánypárti és ellenzéki oldal hírei között. 
Megpróbálják éreztetni nézőikkel, hogy létezik, hogy létezhet olyan szféra a köz- és magánéletben egyaránt, amely mentes a napi politikai csatározásoktól és hazugságoktól, és amely valóban az „átlagpolgár” érdekeit képviseli. Talán ennek is köszönhető, hogy az állami tévé nézettsége a kirobbant válsághelyzet előtt megközelítette a 30 százalékot, ami meglehetősen magas, különösen, ha a magyarországi helyzethez hasonlítjuk… 
Csehországban mindmáig létezik a polgári szerveződésnek olyasfajta ereje, amilyennek Magyarországon annak idején a Demokratikus Charta indult. Jelentős különbség azonban, hogy itt ezek a kezdeményezések nem fűződnek politikai irányzatokhoz, és csak alkalmanként, „vészhelyzetekben” szerveződnek a demokratikus közvélemény hatására. A cseh polgárokat ugyanis nagyon nehéz kimozdítani otthonaikból, hétvégi telkeikről vagy a kocsmák füstös-zajos helyiségeiből. Ám ha ez mégis sikerül, akkor valóban úgy érzik, elérkezett az idő. Az 1989-es „bársonyos forradalom” a „közösségi mámor” ideje volt, és akárhová fajult is azóta a belőle kinövő új éra a politika által, a polgárokban megmaradt legalábbis annak illúziója, hogy néhanap szabadon beleszólhatnak a mindennapjaikat érintő kérdésekbe. Ily módon lehetséges, hogy a szabad televíziózás érdekében olyan, valóban spontán tiltakozás indult meg, amely a rendszerváltás óta a legtöbb embert vitte az utcára. A névtelen tömegek és a szónokok egyaránt azt féltik, ami hitük szerint még megmenthető - a pártérdekeken felül álló szabad hírközlést, és ezáltal a polgári demokráciák klasszikus értelemben vett hagyományos értékét, a független tájékoztatást és tájékozódást. Azt tehát, hogy a politika hazugság-szisztémája és a civil élet hétköznapjai között még meglévő egyensúly lehetőségét továbbra is megőrizzék.
A cseh állami televíziónál az új igazgató kinevezésével és az általa támogatott vezetők munkába állításával éppen ez a kényes egyensúly bomlott fel, és ezért határoztak a régi munkatársak a tiltakozás szélsőséges formái mellett. 

Elsötétül a képernyő

Most pedig tekintsük át röviden a tényeket.
2000. január 3-án délután öt órakor százezres tömeg gyűlt össze a Vencel téren, hogy az 1989-es forradalom óta legnagyobb tüntetésen támogatásukról biztosítsák a Cseh Televízió épületének egyik helyiségében immár nyolc napja önkéntes fogságban dolgozó hírszerkesztőket. Egy héttel később ugyancsak közel százezren vettek részt a hasonló céllal meghirdetett tömeggyűlésen.
A cseh állami televízió élére 2000. december 20-án nevezték ki Jirí Hodacot, aki első lépéseként új vezetőt állított a hírszerkesztőségbe: Jana Bobosikovát, akit Václav Klaus pártjához, a Polgári Demokrata Párthoz (ODS) közel állóként ismer mindenki. Ez a lépés váltotta ki az első konkrét tiltakozást, amely azután egyenesen vezetett a mai állapotokhoz. A karácsony előtt kirobbant lázadás gyökerei azonban messzire nyúlnak vissza. A Cseh Televíziós Tanács - tulajdonképpeni kuratórium - 1992 február közepén alakult meg, feladata a tévéelnök megválasztása volt. A kilenctagú testület hatásköre meglehetősen korlátozott, hiszen csak a legfelső vezető kinevezése és visszahívása felett dönthet, amelyhez mindkét esetben legalább hat szavazatra van szükség. A tanács tagjait azonban a pártok delegálták, ebből következően már akkor sokan kritizálták a módszert, hiszen adott szituációban - mint az most be is bizonyosodott - fontos lehet az összetétele. 
Az azóta már - igaz, egészségügyi állapotára hivatkozva - lemondott Jirí Hodac elnök visszahívása éppen azért hiúsult meg, mert a kuratórium egy tagja már régebben lemondott, a megmaradt három, Klausék által delegált személy viszont képes volt teljesen megbénítani a tanács működését, lehetetlenné téve az érvényes szavazást. A többiek állítólag egyetértettek a nemrégiben kinevezett igazgató azonnali leváltásával, jóllehet ezt már jóval a válság elmélyülése után nyilatkozták. Ezek után már csak egyetlen lépés maradt: a parlamentnek kellett foglalkoznia az üggyel, mégpedig oly módon, hogy fél éven belül kétszer ki kell mondania: a televízió helyzete valamilyen tekintetben sérti a fennálló törvényeket. 
Az új tévéelnök kinevezése szabályosan történt, jóllehet csak csonka, nyolctagú kuratórium választotta meg. A sokat vitatott Bobosíkova kinevezésével egy időben mintegy 15-20 régi szerkesztőnek és munkatársnak akarták átadni az új igazgató által aláírt felmondóleveleket, akik karácsonyi dalokat énekelve tették lehetetlenné az aktust, és ettől kezdve már valódi csatáról lehetett beszélni. A hírszerkesztőség igazgató asszonya ekkor megalázva hagyta el a termet. A „felkelés” a hírszerkesztőségben kezdődött, Jana Bobosiková kinevezése miatt. Az új hírigazgatónő ugyanis a sztrájkolók szerint többszörösen is alkalmatlan volt a feladat ellátására. Egyrészt képtelen a kommunikációra és a normális, emberi együttműködésre, másrészt pedig ODS-szimpatizáns, ami lehetetlenné teszi a független hírszerkesztést, és ezzel a televíziózás elsőrendű feladatának ellátását. 
December 20-án sötétült el először a képernyő, amikor a régi gárda ezzel tiltakozott az új hírszerkesztő kinevezése ellen. December 27-én negyed nyolckor, azaz a híradó kezdete előtt újra félbeszakították az adást, ezúttal azonban az új igazgató parancsára, aki nem engedte, hogy a régi csapat által összeállított híreket sugározzák a nyilvánosság felé. Az adásszünet egészen másnap estig tartott, több tízmilliós kárt okozva a tévének. A „lázadók” ettől a naptól fogva a hírstúdió szobájában rekedtek, mivel az ajtónál álló őrök nem engedték volna vissza őket a szobába. Itt töltötték a szilvesztert is, az ablakon át bedobott ételekkel, illetve ruhákkal segítették őket a prágaiak. 
Sokat segített a „lázadók” helyzetén, hogy Václav Havel és felesége már az első napokban melléjük állt, és Havel újévi beszédében is támogatásáról biztosította őket. Színészek, filmrendezők, ellenzéki és kormánypárti képviselők, sportolók és más közéleti személyiségek is nap mint nap kiálltak mellettük, és a kezdetben még az új embereket támogató Václav Klaus és Milos Zeman is lassacskán Hodac távozását látták az egyetlen megoldásnak. 
Klaus pártja a tévébotrány miatt két hét alatt több mint öt százalékot vesztett népszerűségéből, ezért öngyilkos politika lett volna tovább támogatnia a jelenlegi igazgatót és embereit.
Ezalatt a cseh tévé adása „rendben” folyt, csak az embléma alatti „stávka”, azaz sztrájk felirat emlékeztette a nézőket a krízishelyzetre. A képernyőn folyamatosan ott lévő feliratot 2001. január elseje óta láthatták a nézők. A független televíziózást sürgető erők azonnal aláírásgyűjtést kezdeményeztek, és a „2000 szó 2000-ben” című iratot alig tíz nap leforgása alatt mintegy 120 ezer ember írta alá - azóta ez a szám meghaladta a negyedmilliót. Az ilyenkor szokásos ellenpetíció aláíróinak száma a legmerészebb becslések szerint is mindössze 8-10 ezer körül van. Azokkal a munkatársakkal, akiket Hodac ki akart rúgni, a televízió többi dolgozójának többsége azonnali szolidaritást hirdetett. 

Cseh recept

Haraszti Miklós a 168 óra című hetilapban a csehországi állapotokról a következőket írja: „Pedig Csehország példát mutathat nekünk. Százezer derék polgár vonult ki a Vencel térre, tisztán elvi okokból: demokráciájuk minőségét - benne a médiakérdést - védték. Második bársonyos forradalmuk előrevetítette: lépni kell Magyarországon is. Nálunk is az autonómiát veszélyezteti, hogy a jobboldal - ráadásul törvénytelenül - megszállta a közszolgálati médiát. Bár azt tudni kell: Csehországban 30 százalékos nézettsége volt az állami tévének, és az újságírók abban a tudatban dolgoztak, hogy függetlenek, hiszen egyszerre bírálták az egymással kiegyezett bal- és jobboldalt.”
Eddig az idézet, naivitás lenne azonban azt gondolni, hogy a „cseh recept” Magyarországon alkalmazható lenne. És ennek oka nem csupán az állami csatornák eltérő nézettsége, hanem talán legelsősorban a „derék polgárok” és az ő demokráciájuk mássága, ha úgy tetszik, „minősége”.
Magyarországon az embernek igazi közösségélményben utoljára 1956-ban lehetett része, és ez a generáció lassan eltűnik a jelen történelméből. Azután jött 1989, amely évben a Nagy Imre-temetés tudott igazi közösségi élménnyé válni. Mindazok számára, akik az előző években nem mertek az utcára menni március 15-én, valószínűleg ez is különleges volt, mégsem lett következménye, már ami a társadalom összetartását vagy közösséggé formálódását illeti. Magyarországon - Lengyelországgal és Csehországgal ellentétben - a legújabb kori történelem során szinte semmiféle összetartás vagy szolidaritás nem alakult ki, sem az egyes individuumok, sem pedig rétegek, „osztályok” között. Ez pedig olyan végzetes következményekkel jár, melyeket csak mostanában, a rendszerváltás óta érzünk egyre jobban, amióta nincs kire fogni hibáinkat és fogyatékosságainkat. Lengyelországban a katolicizmus és a Szolidaritás szakszervezet őskora, a munkások összetartása, Csehországban a polgárság, a bársonyos forradalom élménye - olyan erők ezek, amelyeknek Magyarországon nyomuk sincs. 
De térjünk vissza a médiához. A kereskedelmi televíziókról felesleges most részletesen beszélnünk: a népszerű TV 2 vagy az RTL Klub egyaránt a nyugati mintát követi, és pártosságukról is el lehetne vitatkozni, de nem ez a célunk. Tekintsük kizárólag a minőséget. Karácsonykor is hullák és balesetek, távoli földrészeken árokba borult busz és járványok pusztításai. Mindenki tudja, hogy a világ nem csupán erről szól, ám a szerkesztők úgy tesznek, mintha mindenkit mindenkor csak az ilyen rémségek érdekelnének - és ez lassan így is lesz. Ám mindez a kereskedelmi csatornák dolga, elvégre szabad a verseny és a kapitalizmus, a piacon mindenkinek helye van, aki fizet, és akit fizetnek.
A baj sokkal inkább az, hogy az állami csatornák színvonala gyakorlatilag minősíthetetlen. A műsorok profilja állandóan változik, a filmek legjobb esetben harmadrendűek, rengeteg az ismétlés, és nagyon kevés a nézhető program. Kivételt jelent talán e tekintetben a Duna TV, legalábbis, ami a filmeket illeti. A legrosszabbul a gyerekek járnak: mindenütt Disneyland giccsparádéja, a magyar, csehszlovák vagy szovjet mesefilmek szinte teljesen elfelejtődtek. 
Az lényeg azonban igazából a hírműsorokban van, pontosabban nincs. A híradók röviden szólva csapnivalóak, hosszabban kifejtve minősíthetetlen színvonalúak, kevés képanyaggal, gyatrán és unalmasan öszszeállítva, a politikától egészen a sporthírekig. Ha az ember Csehországban él, és csak „turistaként” látogat haza, a gyatra színvonal még szembetűnőbb: pedig elég lenne, ha néhány közeli ország adásait figyelve lemásolnának néhány ötletet. 
És a pártatlanság? Amikor az ünnepeket otthon töltve hallgattam a híreket a csehországi tévésbotrányról, döbbenten vettem észre a kommentárok lekicsinylő megjegyzéseit. Harc a független híradóért, a szabad televízióért? Hát elképzelhető lenne nálunk ilyen? 
Aligha. Itthon rögtön a választások után lecserélik a régi embereket, és hetek, legfeljebb hónapok alatt parádés sorban sorakoznak a kormánypárti közkatonák a rádió vagy a tévé épületeiben. Hiába, a mai kormány sokat tanult elődei hibáiból: nem követ el olyan szánalmas bakikat, mint amilyen a rádiónál történt egy évvel az Antall-kormány bukása előtt. A Fidesz-MPP időben rájött, hogy a média hatalom, és ezzel a hatalommal - ha nincsenek igazi, demokratikus erők, és nincsenek bátor újságírók és riporterek, és nincsen demokratikus közvélemény sem - remekül lehet (vissza)élni. Az állami tévécsatornákon és a Duna TV-ben karácsonykor százezrek hallgathatták Áder, Mádl és Orbán fergeteges sztorijait, objektív elemzéseiket az ország állapotáról, arról, hogy a miénk, magyaroké lesz a következő ezer esztendő. És ott voltak a feleségek, és mindenki fideszesen beszélt és gesztikulált, és Áder úr könnyfakasztóan szellemes és érdekfeszítő modorában elmesélt néhány karácsonyi történetet, egyszóval újfent remek volt magyarnak lenni. A Vasárnapi Újság szerkesztői felolvasták a beérkezett újévi jókívánságokat, egyformán imádkoztak értük miépes és fideszes képviselők és polgármesterek, a szerdai Krónikában Orbán fáradhatatlanul válaszol a saját maga által feltett és fontosnak tartott kérdésekre, és most már a televízióban is rendszeresen szól majd a magyarokhoz, mind a tizenötmillióhoz. Lélekben és az éteren át ő igazán mindannyiunk miniszterelnökévé vált. Aztán jött - megint csak két csatornán - az országértékelő beszéd. Soha boldogabb nemzetet - nem csoda, ha mi, magyarok nem megyünk az utcára, hiszen legfeljebb a boldogság és az elégedettség lehetne az, ami erre késztetne minket.

Magyar recept

Félreértés ne essék: mindez nem a jelenlegi kormány privilégiuma. Ők csupán okosan kihasználják a sajátos magyar adottságokat. A demokratikus hagyományok, a szabad újságírás és a demokratikus közvélemény, végső soron a polgárság hiányát. Az, ami a magyar közszolgálati médiumokban most látható, nem más, mint egyfajta görbetükör: ide vezethet, ha a dolgokat nem próbáljuk meg a gyökereiknél néven nevezni, és a hazugság-szisztéma működését nem gátolja senki és semmi. A cseh tévében az elmúlt évben egy, a miniszterelnökkel folytatott beszélgetés során a riporter háromszor rákérdezett valamire, amire minden esetben kitérő választ kapott. „Ezek után - mondta udvarias mosollyal a riporter a kormányfőnek - nincs több kérdésem. Bármikor szívesen látjuk a stúdióban, ha hajlandó lesz elfogadni a demokrácia játékszabályait.”
Nos, ez az, ami nálunk lehetetlen. Ezért vonult ki a Vencel térre összesen 230 ezer ember, ezért szerveződött Csehország-szerte spontán tiltakozás a diktatorikus kísérletek ellen, és ezért nevetséges az, amikor Magyarországon a független televíziózásról beszélnek olyanok, akik maguk is alávetik karrierjüket a mindenkori politikai irányzatoknak. Ennek egyik oka persze a kuratóriumok állapota, nevezetesen az úgynevezett „ellenőrző szerepkörük”. 
Ennek köszönhetően mindenki attól retteg, hogy a választások után vajon meghagyják-e munkáját, és azon igyekszik, hogy az újak kedvében járjon. Akinek pedig nincsen gyomra mindehhez, az fogja a sátorfáját, és jobb időkre vár. És ez az, ami miatt az egész magyarországi rendszer alapvetően hibás. Mert nincsenek, nem lenne szabad lenniük úgynevezett „jobb időknek”. Mert a demokráciától meglehetősen idegen dolog az, hogy a szólásszabadság határait jobbra vagy balra, lefelé vagy fölfelé az éppen uralomra került párt, pártok határozzák meg. Ha a rendszer helyesen működne, akkor a mindenkori politikai pártoknak kellene alkalmazkodniuk a mindig adott, és a demokráciákban állandó értékeket képviselő közszolgálati médiumokhoz. 
Emellett - ha kedvük, hatalomvágyuk és pénzük engedi - természetesen megteremthetik a maguk fórumait, újságjait, akár tévécsatornáit is: mert ezek esetében valóban a polgárok szabad döntésén múlik, hogy kíváncsiak-e rájuk vagy sem. Ilyen egyszerű az egész, pontosabban ilyen egyszerű lenne, ha a magyarországi politikusok és pártok hajlandóak lennének elfogadni a játékszabályokat. Ám ehelyett a közszolgálati médiumokat állítják saját szolgálatukba, mert ettől remélik, hogy tovább megmaradhatnak a hatalom mellett. És ha nincs a tiltakozásoknak hagyománya, ha hiányzik a demokratikus értékekért legalább alkalmanként felszólaló polgárság, akkor mindezt nyugodtan megtehetik, ha szerencséjük van, akár eredménnyel is járhat tisztességtelenségük. Legfeljebb tíz százalék alá süllyed az állami televízió nézettsége, legfeljebb közönybe fullad a társadalom, legfeljebb a politikai paletta minden részén meghonosodik a szélsőség, a düh és a demagógia. 
Mondom: nem könnyű a jelenlegi magyar médiaállapotokra megoldást találni, és nem járna sikerrel a „cseh recept” szorgalmazása: ehhez ugyanis Magyarországon hiányoznak az alapvető feltételek. De innen már csak önmagamat ismételném, mint a magyar közszolgálati médiumok, ez pedig, tudjuk jól, nem válik hasznára senkinek…
(A szerző a prágai Magyar Intézet volt igazgatója)