Vissza a tartalomjegyzékhez


Koncert után szabadon

Február kilencedike, péntek este, elmúlt fél nyolc. A Zeneakadémia zsúfolásig telve. Akárcsak a környék összes parkolója, útpadkája, járdaszegélye - az Andrássy úttól a Dob utcáig - Budapest Broadway negyedében. 

A Trio Stendhal egykori tagja, a több mint egy évtizede Berlinben élő világhírű dzsesszzenész, Snétberger Ferenc minden hazalátogatását méltán övezi óriási érdeklődés. Minket is az „élő zene” iránti hajlandóságunk - hogy ne mondjam: áhítozásunk - vezérel a gitárművész nevével fémjelzett eseményre. 
S a koncert minden várakozásunkat felülmúlja. A trió - élén a gitárklasszissal, valamint (szintén élén) Lantos Zoltán zeneszerzővel és hegedűművésszel és (szintén élén) Jusef Daffe-val egy fiatal, tunéziai kobzossal - a hamisítatlanul szép, őszinte, átszellemült, szenvedélyes, csaknem elragadtatott (össz)játékkal osztatlan sikert arat. 
Extra élményt jelent az előadóművészek finom metakommunikációs folyamatainak érzékelése. A közönség szemében még fel sem csillan az, ami már az érző fülekbe belecsendült, de ők ott hárman már kézzel- lábbal, tekintetükkel méltatják egymást a remeknél remekebb, virtuóznál virtuózabb fordulatokért - legyen az ismert művek része vagy improvizáció. Van valami különleges vonzereje ennek a cinkosságnak, amely nélkül a csapatmunka nem tudná életre kelteni a műalkotást. Ez hozza létre azt az összetartó erőt - a közös felelősségvállalás hősies izgalmát - amely nélkül még a demokráciák sem működnek. S amely nélkül nehéz örülni a többiek megérdemelt sikerének. 
Ezt az „extra” élményt egészíti ki aztán a közönség mint passzív, de az összhangot, s az atmoszférát mégis meghatározó tényező. A közönség, amelynek feladata, hogy okos, értelmes, mondhatni „szakrális szakértelemmel teljes” arckifejezéssel ülje végig a XXI. század elején az impozáns, s talán mégis kissé ódon koncertteremben az igazi égi madár-módra szárnyaló művészek előadását - akik ezen a nem is hazai pályán nem dollárszázezrekért vesztegetnek ránk időt és képességet. A közönség persze nem ülhet fel holmi griffmadarak hátára - hogy ki tudja, milyen veszélyes magaslatokba emelkedjen -, ahonnan minden bizonnyal csak valamiféle zuhanás árán lehet visszazökkenni a hétköznapokba, (ha már a szárnyaláshoz nem rendelkezik elegendő „spiritusszal”). 
Jómagam mint az együgyű vándorlegény, mindjárt felülök a griffmadárra, s a magasból cinkosan nevetgélve tekintek le a mozdulatlan tömegre. Jó dolog érezni, hogy jó élni. Jó termékenyen élni. A zene különleges parancsokat oszt: érezd ezt vagy azt. De ahhoz, hogy az ezt vagy azt megérezzem, ilyennek és olyannak kell lennem. A tiszta és jó zene talán a legfejedelmibb a földi és égi javak közül: minden teremtmény számára (a növényeket is beleértve) érthető nyelven elhangzó, gyakorlatias „tanítás” a boldogságról. (A boldogság pedig nem tud nem katartikus lenni.) S ha ez igaz, a jó zene birtokbavételének képessége a földi javak e legfejedelmibbjét teszi elérhetővé számunkra. (Hertendi Márta)