Vissza a tartalomjegyzékhez

Hechs László
Egy furcsa háború öröksége

Az Öböl-háború tizedik évfordulóján arra emlékezünk, amikor a „művelt világ”, az ENSZ égisze alatt felsorakozott amerikai-európai-arab koalíció háborút vívott a „barbársággal”, Szaddám Huszein iraki diktátorral. E furcsa háború megítélése még ma is megosztja a térséggel foglalkozó szakértőket.


Irakiak amerikai zászlót égetnek az Öböl-háború tizedik évfordulóján. Ki győzött? Fotó: Reuters

A háborút Szaddám indította el, amikor fegyveres erejével lerohanta a szomszédos arab Kuvaitot, hogy annak területét Irakhoz csatolja. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa a nemzetközi jogot sértő agressziónak, jogellenes megszállásnak minősítette Irak háborús akcióját, és felszólította az azonnali kivonulásra. Ennek Irak nem tett eleget, így az ENSZ nemzetközi fegyveres erőt állított fel, hogy Irakot rákényszerítse a kivonulásra. 
A NATO-tag európai országok és az Egyesült Államok harci repülőgépei és fegyveres ereje mellett kisebb kelet-európai kontingensek is felsorakoztak az agresszor ellen. Bár Szaddám Huszein az iszlám szent háború meghirdetésével megkísérelte az arab országokat is maga mellé állítani, ennek ellenére olyan arab országok is, mint Egyiptom és Szíria, a nemzetközi Irak-ellenes erőkhöz csatlakoztak. A szövetséges erők fő légi és szárazföldi katonai bázisaikat az Irak által fenyegetett Szaúd-Arábiába helyezték. Bár a sivatagi királyság kérte, hogy a szövetségesek fegyveresei között ne legyenek zsidó katonák, addigra már annyi zsidó állomásozott a muszlimok szent földjén, hogy egy tábori rabbira is szükség lett az amerikai hadtestben.
Szaddám alapvető célja az volt, hogy Irak a térség regionális nagyhatalmává, az arab világ vezető erejévé emelkedjen. A gazdag kuvaiti olajmezőkre ambiciózus rakéta- és atomfegyver-programja finanszírozása miatt, a tengeri kijárat megszerzésére pedig stratégiai szempontból lett volna szüksége. A Perzsa-öbölhöz vezető kijáratért korábban már súlyos, több éven át tartó háborút viselt Iránnal, ám célját nem sikerült keresztülvinnie. Tíz évvel ezelőtt Kuvait lerohanásával megpróbálta megszerezni a hőn óhajtott tengeri kikötőt.
Huszein igyekezett leplezni valódi, nagyhatalmi céljait, ezért szent dzsihádot hirdetett „Izrael Állam, a cionista zsidók és a Nyugat” ellen. Ezzel próbált arab egységet kovácsolni, valamint a maga oldalára állítani Egyiptomot és Szíriát, ami azonban nem sikerült neki, mert egyedül Husszein Jordániája és a Jasszer Arafat vezette PFSZ állt ki mellette.
Husszein király - félve Szaddám megtorlásától - nem engedélyezte, hogy a szövetségesek használhassák Jordánia légterét és földi bázisait. Arafat és a Palesztin Felszabadítási Szervezet pedig teljes mellszélességgel kiállt mellette, amikor „a cionista entitással” szemben meghirdette a végső háborút.
Amikor a szövetségesek megindították légi háborújukat, Szaddám beváltotta fenyegetéseit, és Scud rakétákkal lövette Izraelt. Meglehetősen furcsa háború volt ez, mert amíg az ENSZ erők Irakot lőtték, addig Szaddám Izraelt. Hullottak a rakéták Tel Aviv és Haifa térségében, miközben a palesztinok a tetőkön örömtáncot jártak, és éljeneztek. 
Amerika attól tartott, hogy ha Izrael hadba lép, felbomlik az arabokkal alkotott koalíciója, s az arab államok Szaddám mellé állnak. Schultz külügyminiszter a helyettesét, Eagleburgert delegálta Jeruzsálembe a háború idejére, hogy győzze meg Samir miniszterelnököt: bízza Izrael védelmét az Egyesült Államokra és a szövetséges haderőre. Az Egyesült Államok Izraelbe telepítette ugyan a Patriot-rendszert, ez azonban - mivel eredeti rendeltetése szerint harci repülőgépek elhárítására szolgált -, nem nyújtott valódi védelmet az iraki rakétákkal szemben.
A Scudok bevetése inkább pszichológiai hadviselés volt Izrael ellen, ugyanis nem lehetett tudni, mit tartalmaznak az iraki rakétafejek: mérgesgázt vagy netán bakteriológiai fegyvert? Izraelben kiosztották a gázálarcokat és az injekciókat a vegyi vagy biológiai fegyverek ellen, a német nagykövetség előtt pedig ezrek tüntettek, mert a mérges gázokat német cégek szállították Iraknak. A gáztámadás lehetősége Auschwitz rémét idézte. Tehát megalakulását követő háborúi során első ízben Izrael csupán passzív szenvedője volt a harci cselekményeknek.
Izrael nem támadott. Önmérséklet - igen így is nevezhetnénk, noha a később ismertetett források szerint nem ez a teljes igazság. Az izraeli harci repülőgépek és különleges kommandók ugyanis bevetési parancsot kaptak, ám a szövetségesektől nem kapták meg az biztonságos repüléshez szükséges azonosítási kódokat, így az egységek nem szállhattak fel.
Izraelt rettenetesen megviselte ez a furcsa háború, amelyet ellene vívtak, de amelyben az Egyesült Államok megfosztotta a 
hatékony védekezés, az ellentámadás lehetőségétől. A rakétafenyegetés pedig új elemként vonult be a közel-keleti háborúk történetébe. 
Izrael az Öböl-háború óta tudja, hogy nincs és nem is lehet béke Irán és Irak semlegesítése nélkül. A rakétavédelmi rendszer fejlesztése e háború után kapott zöld utat. Az Arrow (Nyíl) rakétavédelmi rendszer kiépítése már a végéhez közeledik, s talán már ebben az évben - a világon először - hadrendbe állítják Izraelben. Erre szükség is lesz, mert Irán orosz és francia támogatással kifejlesztette a Sahib elnevezésű hatékony, nagyhatótávolságú rakétarendszerét, és atomprogramja is meglehetősen előrehaladott. Még gondolni is rossz arra, mi történik, ha Izrael 1981-ben nem rombolja le a francia segítséggel megépített osiraki atomreaktort. Ha ez nem történt volna meg, az Öböl-háború forgatókönyve is másként zajlott volna le. Ezt a korabeli eseményt a nyugati nagyhatalmak és az ENSZ Biztonsági Tanácsa elítélte, de az 1991-es háború utólag rehabilitálta a zsidó államot.
Furcsa volt ez a háború azért is, mert a szövetségesek nem érték el minden céljukat, mégis győztesnek nyilvánították magukat. Igaz ugyan, hogy az iraki diktátor visszavonulót fújt Kuvaitból, és a megtámadott, kifosztott és kiégetett ország szuverenitása helyreállt, ám a diktátort magát nem sikerült ártalmatlanná tenni. Az eredeti tervek füstbe mentek, mert a szövetséges erők nem merték vállalni a szárazföldi alakulatok bevetését.
Szaddám rendszere ezt a háborút is átvészelte, és Irak továbbra is egységes ország maradt. Az eredeti elképzelés szerint Irakot három különböző, egy kurd, egy síita és egy szunnita államra tagolták volna. Bár Irak kurdjai és a síiták amerikai bátorításra fellázadtak Szaddám elnyomó rendszere ellen, nem kaptak igazi segítséget a szövetségesektől, akik tétlenül nézték, ahogy az iraki csapatok leszámolnak a lázadókkal. Miért? Talán mert nem akarták, hogy Irán túlságosan is megerősödjön, és nagy hatalomra tegyen szert Irak feldarabolásával. 
Irak fegyverkezése lelassult, de nem szűnt meg. A héten Bagdadba látogató Farouk Kadduminak, a PFSZ külügyminiszterének Szaddám Huszein azt nyilatkozta, hogy a rendelkezésre álló harci eszközeivel akár félévig is bombázhatja a zsidó államot, amíg Palesztina teljesen fel nem szabadul.
Hosszabb távon tehát Irak potenciális háborús veszély és kockázat maradt. Jasszer Arafat, Szaddám hű kliense is túlélte az Öböl-háborút, pedig sokan arra gondoltak, hogy ez a furcsa háború őt is elsodorja. 1982-ben Izrael egy katonai hadművelettel súlyos vereséget mért Arafatra Dél-Libanonban. Bejrútból bukott emberként hagyta el a süllyedő hajót. A Szovjetunió és a kelet-európai blokk is kiomlott alóla, így az Öböl-háború egyik következménye az lehetett volna, hogy a palesztin ügy hosszú időre lekerül a napirendről. Ez sem következett be, sőt néhány évvel később Arafat már friss Béke Nobel-díjasként ünnepeltethette magát.
George Bush e furcsa háború „megnyerését” követően a „békét is meg kívánta nyerni”. Elindultak a tárgyalások egy Madridban megrendezendő regionális közel-keleti békekonferencia megtartásáról, amelyen a térség államai mellett Izrael is részt vett. A közösen elfogadott jogi alapot az ENSZ Biztonsági Tanácsának 242-es és 338-as számú határozata képezte. A konferencián a Gázában és Judeában, valamint Szamariában (Ciszjordániában) élő olyan palesztinok is képviseltethették magukat, akik nem voltak tagjai a Palesztin Felszabadítási Szervezetnek. A Samir-kormány feltétele szerint a palesztin küldöttség csak a Jordán-delegáció részeként jelenhetett meg e nemzetközi konferencián, majd a kétoldalú megbeszéléseken. A palesztinkérdés megoldását a korabeli Likud-kormány az Egyiptommal 1979-ben megkötött Camp David-i egyezmény alapján képzelte el.
Mint ismeretes, ez - a Menahem Begin és Anvar Szadat által aláírt megállapodás alapján - nem területi, hanem személyi autonómiát ígért a palesztinoknak, és a Szaddám Huszein oldalán az Öböl-háborúban lejáratott PFSZ-t végleg kizárni igyekezett a rendezésből.
Az Öböl-háborúnak ez az utolsó lehetséges pozitív hozadéka is semmissé vált, amikor 1992-ben Izraelben hatalomra került munkapárti kormányzat titkos tárgyalásokba kezdett Oslóban Arafat megbízottjával az arab-izraeli válság végső és tartós rendezéséről. Ez volt a sokat emlegetett oslói folyamat kezdete, amelynek válságos végéről éppen ma folyik választási kampány Izraelben.