Vissza a tartalomjegyzékhez

Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Bárhová, de határozottan

A fejlemények egyelőre nem a kétkedőket igazolják - az új román kormányerő tartja magát vállalásaihoz. A bukaresti törvényhozás a Társadalmi Demokrácia Pártja és az úgynevezett demokratikus ellenzék szavazataival viszonylag simán tető alá hozta az ingatlanok visz-szaszolgáltatásának törvényét, és ami még nagyobb meglepetés, mert még viharosabb folyamatnak ígérkezett, a közigazgatási törvényt, benne a kisebbségeknek többé-kevésbé kedvező cikkelyekkel. Kétségtelen, a korábban Iliescu nevével fémjelzett pártnak ellenzékben nem volt olyan jó véleménye a kisebbségi nyelvhasználatról, mint ahogy a héten a képviselői voksoltak, de nem lenne Románia Románia, ha az elfogadott jogszabály igazi jelentőségét nem homályosítaná el az etnikai moz-zanat.

Nem az a legmeglepőbb, hogy a kormánypárt zokszó nélkül elfogadja a kétnyelvű feliratokat, dokumentumokat, azt, hogy a helyi tanács dönthet az utcanevekről: ennél sokkal fontosabb és meglepőbb ebből a szempontból a törvény egésze, amely utat nyithat Romániában a feltétlen centralizáció, a szilárdan etatista szervezési elv megbontása irányába. Az egyes funkciók leadása a lokális és választott testületeknek, a szubszidiaritás elvének megjelenése egy alapvető jogszabályban - ez legalább olyan fontos mozzanat egy modernizálódó és Európa felé mozduló Románia történetében, mint az, hogy a kisebbségiek végre nem kell, hogy félretegyék saját nyelvüket, amikor belépnek saját választott tanácsuk székházába. Most már nem lehet feljelenteni egy testületet, amiért a kizárólag magyarok lakta faluban a kizárólag magyarokból álló tanács ülésén magyarul beszélnek, és attól sem kell félni, hogy a falu szélén lévő, amúgy is meggyötört kétnyelvű helységnévtáblát nem valamely hazafias román civil kulturális szervezet militáns tagjai festik le újra éjjel, hanem a hatóság képviselői szerelik le a legalitás jegyében - fényes nappal.
Persze a szkeptikusoknak is igazuk lehet, és a kilátások továbbra sem annyira ragyogóak és biztosak, mint amit a sima parlamenti átfutás sugall. Először is maga a törvény sem valósul meg olyan egyszerűen, ahogy megszavazták. Nemcsak az késleltetheti a tényleges működését, hogy a Nagy Románia Párt máris bejelentette, hogy az alkotmánybíróság elé viszi a jogszabályt, ami alaposan eltolhatja a hatályba lépést, hanem az is, hogy Romániában minden törvény megvalósulása a végrehajtási rendelkezések sokaságának kibocsátásától függ, márpedig ezeket a rendelkezéseket már nem a láthatóan eltökélt felső politikai vezetés, hanem az esetleg inkább vonakodó középgarnitúra intézi. Aztán: a kormány helyi megbízottainak, a prefektusoknak is van elég hatalmuk ahhoz, hogy ha akarják, keresztbe tegyenek a folyamatoknak, ez például igen jól lemérhető a földek és erdők visz-szaszolgáltatása törvényének több mint egy éve tartó szomorú kálváriáján. A mai Románia jellegzetes tünete, hogy az egyik megyeszékhelyen, Kolozsvárott éppenséggel azon múlik majd a közigazgatási törvény végrehajtása, hogy - a törvény szellemével ellentétben - a prefektus rá tudja-e (akarja-e) kényszeríteni akaratát a polgármesterre.
Apropó prefektus: a szkeptikusok arra is figyelmeztetnek, hogy a most elfogadott közigazgatási törvény továbbra sem hoz alapvető fordulatot az államszervezésben, és ennek épp a prefektusi hálózat a legnyilvánvalóbb bizonyítéka. A helyi tanácsok hatásköre nő, anyagi lehetőségeik bővülnek, kivethetnek helyi adókat és bevételeik egy részével maguk rendelkezhetnek; azonban továbbra is ott vannak mellettük - vétójogaik révén valójában felettük - a központi hatalom képviselőiként a prefektúrák, amelyeknek a megyei tanácsokkal párhuzamos saját intézményrendszerük is van. És hogy mennyire fontos továbbra is a prefektusok szerepe, azt épp ezekben a napokban érzékelni leginkább, amikor a prefektusok és alprefektusok kinevezése a hatalomváltásnak legalább annyira nyilvánvaló része, mint magának az új kormánynak a felállása. Mindamellett lehet, hogy az új hatalomnak épp azért jött jól a nyelvhasználat körüli fokozott érdeklődés, hogy a centralizációt mégiscsak némiképp csökkentő törvényt ne próbálja megfúrni az állam mindenhatóságát tisztelő, és abból meglehetős hasznot húzó kiterjedt adminisztrátori réteg. 
Az is kétségtelen, és mindebből is következik, hogy amit a Nastase-kabinet eddig beindított, az a dolgok könnyebb oldala: egyszerűbb egy-két - főképp érzelmi alapú - problémát gyorsan elrendezni még az elején. Olyan változásokat bevezetni, amelyekhez nem kell komoly belső átalakítás, csak annyi, hogy a kormánypárt saját köreiben eltekintsen néhány korábbi beidegződésétől, és hogy elviselje, amikor ezért az egykori partner, a Nagy Románia Párt dühödten támadja. A most elfogadott törvények a kisebbségi kérdés megoldásának is a könnyebbik részét képezik. Egyszerűbb elfogadtatni egy de facto amúgy is létező helyzetet és következményeit, hiszen a magyarok a magyarlakta településeken úgyis magyarul beszélnek, a korábbi kormányrendelet révén úgyis kint vannak a kétnyelvű feliratok, és az elmúlt években annyit csak sikerült elérnie az RMDSZ-nek, hogy kiderüljön, mindettől nemhogy a világ, de még a román nemzetállam sem dől össze. 
A fontosabb dolgokban azonban Nastase és csapata sem enged. A liberálisok megpróbálják átvinni azt az alkotmánymódosítást, hogy az alaptörvény necsak elismerje, hanem garantálja is Romániában a magántulajdont - lehet, hogy sikerül is ez a fontos változtatás, de az eddigi reagálások szerint szinte reménytelen az az RMDSZ-elképzelés, hogy a román alkotmányból kerüljön ki a jelenkori állami nacionalizmus legfontosabb jogi támasza, a nemzetállamot rögzítő paszszus. Nincs változás az állami magyar egyetemet elutasító álláspontban, és ha az akkreditálási bizottság ellenáll a magyar magánegyetem alapításának is, az annak lesz egyértelmű jele, hogy a román politikai elit továbbra is megpróbálja megakadályozni a magyar közösség önálló, belső fejlődését. Ha nem változik a székely megyék modernizálása elleni általános ellenállás, az azt jelzi, hogy ez a román hatalom sem képes másképp kezelni a többségében magyarok lakta vidékeket, mint leigázandó, meghódítandó gyarmatokat saját országukon belül. Ha nem lesz külön törvény az egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatására, ez annak lesz bizonyítéka, hogy ez a román vezetés sem akar vagy mer igazságot szolgáltatni, ha a történelmi sérelem a magyarokat érte. Ha a kormányzat továbbra sem hajlandó olyan lépésekre, mint a magyarországi mezőgazdasági termékek elleni védővámok feloldása, vagy a csíkszeredai konzulátus engedélyezése, ezzel azt jelzi, hogy az államközi kapcsolatokban sem akar a nemzetközi kirakat fenntartásán túl igazi javulást. 
De mindezek mellett is vitathatatlan annak jelentősége, hogy a kormánypárt ezekkel a törvényekkel, ezekkel a gesztusokkal indítja a parlamenti ciklust. Megköttetett egy-egy megállapodás közte és két ellenzéki párt között, és ezek a megállapodások első elemeikben meg is valósulnak - ez önmagában rendkívüli jelenség a román politikai életben, s ez annál is furcsább, mert az RMDSZ valóságos koalíciós partnerei, akikkel négy évig együtt kormányzott, szinte soha nem tartották be ígéreteiket akkor és úgy, ahogy a megállapodások tartalmazták. Olyan törvények kerülnek végre elfogadásra a reform- és Európa-ellenesnek ismert kormányerő révén, amelyeket az előző, állítólag integrációpárti kormánykoalíció éveken át nem tudott vagy nem akart eljuttatni a végszavazásig, pedig nyilvánvaló volt, hogy ezek nélkül Európa nem veszi komolyan a román tagsági törekvéseket. 
Ha az új hatalom valóságos hosszú távú intencióiról most még nem is lehet igazán biztos véleményt alkotni, két dolog mégis valószínűsíthető. Egyrészt az, hogy a Nastase-féle kormány és a hozzá kapcsolódó régi-új elit addig el tud jutni, hogy eredeti érzelmei és reflexei ellenére legalább saját valóságos érdekei szerint legyen képes bizonyos lépésekre. A másik, hogy az új vezető kormányerő a jelek szerint legalább saját politikusai körében képes keresztülvinni akaratát. Ez pedig kisebbségi ügyekben különösen becsülendő teljesítmény, hiszen e párt tagja újabban az a Paunescu szenátor, akinek magyarellenessége azóta ismert, mióta Ceausescu udvari költője volt, és ugyancsak itt kötött ki az a Pruteanu szenátor, aki jeles értelmiségiként 98-ban még mint az akkori kormánypárt politikusa próbálta megakadályozni az anyanyelvű oktatást.
Mindez az eddigi kiszámíthatatlan, sokszor az érdekeltek érdekeivel sem magyarázható, kollektív indulatokkal és személyes ambíciókkal terhelt, zűrzavaros román politizálás után akkor is jelentős változásra ad reményt, akkor is az ország állapotának és pozíciójának javulását ígéri, ha az elit igazi európai intenciói továbbra is kérdésesek, ígéretei továbbra is sokszor ellentmondanak a valóságos lehetőségeknek, és ha a kormányról továbbra sem tudni, melyik ígéretcsomagját valósítja meg, az Európának vagy a hazai közvéleménynek szólót. Akármelyik irányba is lép, az legalább egyértelműbb és határozottabb lépés lesz, mint az előző vezetés bármelyik lépése bármelyik irányba.