Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter
hát elment Imre is

73 éves korában elhunyt Sinkovits Imre, Kossuth-díjas kiváló művész, a Nemzet Színésze

Sinkovics Imre válaszolta 1999-ben a Hetek jövővel kapcsolatos kérdésére:

„Úgy vélem, hogy az ember és a környezet területén óriási katasztrófák történtek az utóbbi időben, és újabbak is készülőben vannak. Az emberiségnek valahogy vissza kellene fognia magát, hogy az utolsó pillanatban még megmenthető legyen a glóbuszon lévő élet, az emberi civilizáció és benne a természet. Csak remélni tudom azt, hogy ha egy „gyalogszínész” ezt észrevette, erre rájött, rájönnek és észreveszik a nálam bölcsebb emberek is, olyanok, akik potenciális energiával és hatalommal rendelkeznek sorsunk irányítását illetően.” 


Legjobb és legközelebbi barátait, kollegáit, Sütő Andrást, Bessenyei Ferencet, Agárdi Gábort és Melocco Miklóst hívtam telefonon. 

 
A tizedes meg a többiek. Egy film, egy legenda, egy mondat: „Az oroszok már a spájzban vannak!” 

Mert úgy szakadt ránk ez a hír, akár a Hargita hegye

Sütő András

- András bátyám, azért kereslek, mert Imre bácsi elköltözött.

- El bizony, sajnos. Nagyon nehéz most neked bármit is mondanom, mert úgy szakadt ránk ez a hír, akár a Hargita hegye. Nehezen szedjük össze magunk, nemcsak én, a családom is, melynek Imre nagyon jó barátja volt. Legközelebbi barátja voltunk. Gyászhír ez az egész magyarságnak, mely őt Magyarországon is, a határon túli régiókban, Európában, és a nyugati diaszpórában is ismerte, szerette, meg-meghívta szereplésre. Egyszóval az ő alakja olyan hatalmassá nőtt az utóbbi években, hogy annál nagyobb csak halála után lesz, mikor még azok is felfedezik maguknak, akik ezekben az esztendőkben nem voltak közel hozzá.
Nekem az a szerencse adatott, hogy több darabomban játszott, csodálatosan A szúzai menyegzőben, az Advent a Hargitán 300 előadásában, nemcsak játszott, hanem küzdött is ezért a darabért, mikor nálunk, Romániában tiltották, ott Pesten pedig halasztgatták. Agárdi Gáborral együtt vitték, mint a mozdonyok az előadás ügyét. Most a Balkáni gerlében is, holnapután kellett volna fellépnie.

Előttem van az utolsó levele, amit tőle kaptunk, január 5-én íródott, karácsony utáni, újév utáni kis beszámoló. Furcsa zöngéi vannak ennek a kis fényképes küldeménynek, levélnek és néhány felvételnek, az otthoni kis karácsonyfával, amit ő maga díszített föl.

Azt írja a karácsonyfáról, hogy most már ez is kicsi, mint amilyen ő, és mint amilyen a világ. Valóban, 40-50 cm-es fácska gyönyörűen feldíszítve ezüst csillagokkal és piros szívekkel, gyertyákkal, betlehemi jelenettel. Azt írja Imre róla, hát igen, ez is mind kisebb lesz velünk együtt. De hát most… ő hatalmas lesz, ebben nagyon-nagyon biztos vagyok. 

A hiánya jelzi többek között valakinek a nagyságát is. Amit elvesztettünk, mindannyiunk vesztesége, az egy valóban hatalmas tehetség, a legnagyobbak közül való, és nemcsak volt, hanem lesz is. Amit mondhatnék a veszteség személyes oldaláról… hát most is hozzá menekülök, mert itt van előttem a levele. Hogy halálhírét hallottam, sajog bennem a lelkiismeret, hogy megkéstem a válasszal, erre ugyanis még mindig nem válaszoltam neki. Ebben azt írja, hogy gyakrabban szól hozzánk, mármint hozzám is meg családtagjaimhoz is. Idézem: „mert a küzdőterünk azonos, mert a hitünk és küzdelmünk tárgya azonos, mert az örökségünk, jussunk és érte vívott minden viaskodásunk azonos, mert a reményünk azonos…”

Mintha valami végrendelet sugallata dolgozott volna benne. Azt mondja: „és a jövő-látásunk is azonos”, most egy kicsit elszorul a torkom, mert az mondja: „és mert utolsó lélegzetvételünk is azonos”. 
Ebben a pár sorban benne van minden közös emlékünk.


Egy hatalmas társulati ülés kezdődik odafönt

Bessenyei Ferenc

- Az az érzésem, hogy egy gyönyörű szép, nagy, hatalmas, nemzeti társulati ülés kezdődik odafönt. Az Illyés Gyulák, a Gellért Endrék, a Várkonyik, a Marton Bandik és a Majorok ott ülnek sorban és várnak bennünket. Megyünk nemsokára mi is ugyanígy, megyünk.


Valahogy úgy volt rendben a dolog, hogy Sinkovits van

MeloccO Miklós 

- Először is nem hiszem el, hogy eltávozott, tudniillik azért nem hiszem el, mert nem tudom elképzelni. Valahogy úgy volt rendben a dolog, hogy Sinkovits van. Utoljára életben nem nézőtérről, hanem Tolnai Klári temetésén láttam. Fontos, hogy nagyon korán lett Sinkovits az, aki. 1956-ban a Petőfi szobornál teljesen természetes volt, hogy ő mondta a Nemzeti Dalt, mert ő már akkor is a Sinkovits volt. Úgyhogy ha nincs, az veszteség. Az ember el is tűnődik azon, hogy egyre szegényebb lesz. Ennyit tudok mondani. 


Hát elment Imre is

Agárdi Gábor

- Elvesztettük az ország egyik legnagyobb színészét. Elvesztettem egy nagyon jó barátot, egy nagyszerű kollégát és ráadásul elvesztettem fél életemet is. Harminchét évig ültünk egymás mellett az öltözőben. Minden gondolatunk közös volt, csak egymásra néztünk és tudtuk, mi a baj. 

Tudod, amellett, hogy ripacsok meg komédiások vagyunk, azért nekünk van lelkünk is. Mi nem vagyunk divatszínészek, és nem voltunk sztárszínészek. Éltük a magunk becsületes, tisztességes színházi életét amennyire tudtuk, és mindig száz százalékot szerettünk volna adni. Néha sikerült, néha nem. Tudod, mi azért magunk között nagyon megbeszéltük a dolgokat, és az nagyon fájt neki is, hogy nincs Nemzeti Színház. Most elvették a napokban a Várszínházat is. Nézd, mi nem kiabálunk, nem jajongunk, nem vádaskodunk, nem szórjuk a sarat, de nagyon fáj. És ez bizony hatott. Nem mondom - isten ments - hogy ebbe halt bele szegény, beteg volt már. De állta, tűrte, nem vette tudomásul, dolgozni akart a színházért, a magyar kultúráért. Hogy nem szégyellik magukat, hogy most meg azon versengenek, hogy kinek a halottja legyen, mikor már a nevet is elvették tőlünk, hogy Nemzeti Színház!… 

- De kaptatok új nevet is: Magyar Színház. 

- Magyar Színház, na jó, hát milyen legyen Magyarországon egy színház… persze, hogy Magyar Színház.
Ha később, tudod, ha a villámok elmúlnak és a különböző nagy temetések elmúlnak, akkor talán odafigyelnek egy magyar színészre is. Reménykedjünk. Ha már életünkben nem egészen úgy viselkedtek velünk szemben a színházban, ahogy kellett volna, legalább halálunkban ne gyalázzanak meg. 79. évemben vagyok, ez a mai nap valami olyan volt, mint a villámcsapás… hát elment Imre is.