Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Kettős mérték egyházügyben

Mint arra számítani lehetett, a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény módosítására benyújtott kormányjavaslat már a parlamenti vita megkezdése előtt viharokat kavar. Az előterjesztők egyfajta millenniumi felajánlásként kezelik a törvényt, és parlamenti vitáját annak ellenére erőltetik, hogy az ellenzéki pártok egyértelművé tették: nem fogják támogatni a módosítást. Ennek hiányában pedig aligha lehet számítani a szükséges kétharmados támogatás elnyerésére. A törvényjavaslat bejelentésének hírére már újra felbukkantak a nyilvánosságban azok a politikusok, újságírók és aktivisták, akik a korábbi években a szektakampányokat fűtötték. Nem lenne meglepő, ha a közeljövőben újabb olyan ügyek is felbukkannának, amelyek látszólag a törvényjavaslat mellett állók érveit erősítik, de amelyekről majd csak évek múltán derül ki, hogy semmi alapjuk nincsen.

A törvényjavaslatról a nyilvánosság előtt gyakran nyilatkozó Semjén Zsolt, a kultusztárca egyházi titkárságát irányító helyettes államtitkár szerint „ma Magyarországon a vallásszabadságot csak a vallásszabadsággal való visszaélés lehetősége fenyegeti”. Szerinte „az utolsó reformkommunista parlament hivatali ideje alatt megalkotott, most is hatályos törvény alapjaiban kiállta az idő próbáját. Az elmúlt tíz év azonban azt is bebizonyította, hogy a jogszabály a viszszaélési lehetőségek előtt irreálisan széles kaput nyitott.” Az egykori KDNP-s képviselő szavait idéző Magyar Nemzet egyúttal arról is tájékoztatja egy keretes írásban olvasóit, hogy Semjén Zsolt Rómába utazott, ahol kihallgatáson fogadja őt II. János Pál pápa. 
A helyettes államtitkár idézett mondatai súlyos csúsztatásokat és logikátlanságokat tartalmaznak. A jelenleg hatályos törvény ugyan valóban „az utolsó reformkommunista parlament hivatali ideje alatt született”, de már az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP tárgyalásainak oldalvizén, így előkészítésében - akárcsak az egyesületi törvény vagy a választási törvény előkészítésében - már részt vettek az Ellenzéki Kerekasztal pártjai, sőt az akkor legálisan működő egyházak is (közülük a ma történelminek nevezett egyházak vezetői pedig képviselők is voltak a törvényt megszavazó parlamentben).
Az könnyen elképzelhető, hogy egy a témában járatlan laikus nem ismeri ezeket a tényeket, az azonban aligha hihető, hogy a terület legfőbb kormányzati felelőse ne tudná mindezt. (Jellemző például, hogy az igazságügy-minisztérium által elkészített szakmai koncepció a vallási szervezeteket még nem is egyház szóval jelölte, hanem „vallási közösségnek” akarta nevezni. Az úgynevezett történelmi egyházak és a Kereszténydemokrata Néppárt erőteljes követelésére változtatták meg a meghatározást. Amit egyébként éppen a változtatást elérők támadnak most, mondván: hogy lehet az, hogy néhány fős csoportokat is egyháznak neveznek.)
Semjén Zsolt másik állításának sincs ténybeli alapja. 
A változtatást szorgalmazók rendszeresen ismétlik azt, hogy „az elmúlt tíz év bebizonyította” a visszaélések lehetőségét. Érdekes módon soha egyetlen, tényekkel alátámasztott esetre sem tudnak hivatkozni. A legsúlyosabb „tény”, amelyet elő szoktak kotorni, nem más, mint az elmúlt években éppen a változtatást akarók által gerjesztett hecckampány emléke, amelyek az esetek többségében semmiféle valóságos alappal nem rendelkező rágalmakra épültek. Azokban az esetekben pedig, ahol a visszaélések bebizonyosodtak, a hatályos törvények alapján a hatóságok eredményesen léptek fel ellenük. Jellemző, hogy az országgyűlésnek benyújtott törvényjavaslat indokolása sem tartalmaz a helyettes államtitkártól idézett megállapításon túl egyetlen konkrét tényt vagy adatot sem, amely alátámasztaná a törvénymódosítás szükségességét. Az a körülmény, hogy Magyarországon vannak olyanok, akiket meglepett a vallásszabadság, akik a negyvenesztendős elnyomást nem a szabadsággal, hanem a kommunista rendszert megelőző elnyomással akarták felváltani, még önmagában nem ok a törvény módosítására.
A törvény megváltoztatását szorgalmazók hangsúlyozottan a „visszaélések lehetőségéről” beszélnek. Az ilyen típusú jogi gondolkodás a diktatúrák sajátja, a szabadságot szerető országok nem korlátozzák polgáraik szabadságát mindaddig, míg kétséget kizáróan meg nem győződtek arról, hogy a korlátozás szükséges. Hova vezetne, ha pusztán abból a lehetőségből kiindulva, hogy a gépkocsival balesetet is lehet okozni, valaki a gépkocsik betiltását szorgalmazná. A visszaélés lehetősége az egyházi területen semmivel nem nagyobb, mint a pártok, az egyesületek vagy az alapítványok esetében, sőt a tapasztalatok szerint az utóbbi három területen sokkal több tényleges visszaélés is történt. Mégsem gondol arra senki, hogy csak száz évnél régebbi pártok, egyesületek vagy alapítványok működését kellene engedélyezni, ahogyan az az egyházügyi szabályozásnál lépten-nyomon felbukkan.
A továbbiakban azokat a leggyakrabban hangozatott érveket vesszük számba, amelyek a változtatást szorgalmazók szerint elkerülhetetlenné teszik a módosítást.

Gazdasági vádak

Gyakran hallható az a vád, hogy vannak olyan egyházak, amelyek nem is vallási célra szerveződtek, hanem gazdasági tevékenységet folytatnak. Semjén Zsolt az Esti Krónikában kifejtette: „Ma számos olyan társulat van, ami dominánsan nem vallási tevékenységet folytat, üzleti vállalkozást és egyebeket.” A nyilatkozatokból kiderül, hogy konkrét példákkal ezt a vádat sem tudják a kormány képviselői alátámasztani. Ahol ez a vád konkrétan megfogalmazódott, nevezetesen a Gyurcsok-féle egyház esetében, a hatóságok felléptek a hatályos törvény alapján, és első fokon már bírósági ítélet is született, amely kimondta az egyház nyilvántartásból való törlését.
Az „egyház mint sikeres gazdasági vállalkozás” vád fő célpontjai azok a vallási közösségek, amelyek működési feltételeik megteremtését nem az államtól, az adófizetőktől várják, hanem híveik adományaiból kívánják finanszírozni hitéletüket. Nem úgy akarnak eljárni, mint az az egyházi jótékonysági szervezet, amely a főváros egyik kerületében úgy hozott létre harminchatmillió forint befektetéssel egy játszóteret, hogy a költségekből harmincmilliót a minisztérium, hat milliót pedig az önkormányzat fedezett, természetesen mindkét esetben az adófizetők pénzéből.
Az Európában uralkodó vallási elnyomásból az észak-amerikai kontinensre menekülő pionírok az amerikai alkotmány megfogalmazásakor nem véletlenül tartották fontosnak az állam és az egyház szétválasztásának garantálását. A vallásszabadság ugyanis nemcsak az egyén jogát jelenti a vallás szabad megválasztására és megváltoztatására is, hanem magában foglalja a közösségi vallásgyakorlás, az egyházalapítás jogát is. A vallásszabadságot tisztelő felfogás szerint az állam nem rangsorolhat polgárai hite alapján. Az állam nem tehet különbséget polgárai között vallási alapon, de nem tehet különbséget a polgárok vallási közösségei között sem. Az egyházak hitéletének finanszírozása nem az állam, hanem a hívők feladata. Az állam dönthet úgy, hogy adókedvezményekkel vagy az adófizetők pénzéből közvetlenül is támogatja a polgárok vallási szervezeteit. Ez esetben csak úgy tudja elkerülni a vallási alapú diszkriminációt, ha vagy minden egyházat azonos elvek alapján támogat vagy egyiket sem támogatja. 
Azok a politikusok és vallási vezetők, akik a sikeres, önfenntartó egyházak ellen uszítanak, nem tesznek mást, mint elterelik a figyelmet az általuk támogatott felekezetek pénzügyeiről, nevezetesen arról, hogy ezen felekezetek hitéletének jelentős részét nem a híveik, hanem a más felekezethez tartozó vagy vallástalan állampolgárok adójából finanszírozzák. Ennek az elterelő műveletnek fontos eszköze egyrészt az önfenntartó gyülekezetek sötét színben való feltüntetése, másrészt a hívők adakozásának kriminalizálása. A hívők adakozására épülő egyház-finanszírozás a világ számos pontján, különösen a kereszténységen belül közmegbecsülésnek örvendő gyakorlat. A keresztény világ jelentős része ezt biblikus intézménynek tartja, sőt a római katolikus egyház is erre építi hitéletének finanszírozását azokban az országokban, ahol nem élvez kitüntetett állami elbánást, így Észak-Amerikában, Afrika és Ázsia jelentős részén. A hívők önkéntes adakozása alapján működő egyházakat támadók elfogadott biblikus tanítást, alapvető hitelveket támadnak. Az adakozást és az önfenntartást gyanús színbe állítók támadják a széles körben elfogadott biblikus gyakorlatot, és közben az állam zsebében könyékig turkáló középkori, feudális gyakorlatot próbálják normálisnak elfogadtatni.
Mivel az adakozást sokszor önmagukat kereszténynek nevező felekezetek képviselői is támadják, fontos emlékeztetni arra, hogy a Biblia milyen egyház-finanszírozási modellt tár elénk. Az ószövetségi parancsolatokból egyértelmű, hogy a léviták (a papok) megélhetésének alapja a közösség tagjai által fizetett tizedből és adományokból állt. Jézus földi szolgálata alatt sem látjuk, hogy Pilátus vagy Heródes támogatta volna anyagilag a Megváltó szolgálatát, hanem azok a hívők, akik követték őt. Lukács evangéliumában olvashatunk azokról az asszonyokról „akik az ő vagyonukból szolgálának néki” (Lk 8,3). Amikor Jézust az adópénzekkel kapcsolatban kérdezték, világossá tette, hogy meg kell adnunk Istennek, ami az Istené. Jézus mennybemenetele után a tanítványok szintén nem az államtól várták hitéletük anyagi támogatását, hanem a hívők maguk támogatták vagyonukból a szolgálatokat. Pál apostol a korinthusi hívőket azzal buzdítja az adakozásra, hogy kijelenti „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9,7). A Zsidókhoz írt levél pedig emlékeztet, hogy „a jótékonyságról és az adakozásról el ne felejtkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik az Isten” (13,16). A Biblia alapos tanulmányozása nem hagy kétséget afelől, hogy a kereszténység kezdeteinél a hit cselekedetei közé számított az adakozás is. A Szentírás alapján a hitbeli meggyőződést nem az öltözet, vagy az öltözeten elhelyezett jelképek, hanem a szentség, az Istennel való személyes közösség és ennek cselekedetekben - így az Egyház támogatásában - való megnyilvánulása mutatta.
A korábbi rezsimek alatt nemritkán éppen a történelmi egyházak ösztönzésére is elnyomott, hosszú ideig földalatti egyházként és teljes jogfosztottságban élő közösségek közül néhányan, mint például a Hit Gyülekezete vagy a Jehova Tanúi egyszerre kétféle váddal szembesülnek. Egyrészről azzal vádolják őket, hogy elszigetelik tagjaikat a társadalomtól, kivonulnak a társadalomból, nem eléggé átlátható a tevékenységük, mint ahogyan azt Máthé-Tóth András katolikus vallásszociológus a Népszabadságban tette. Másrészt, amikor intézményesülésük, építkezéseik, ingatlanvásárlásaik kapcsán gazdasági viszszaéléseket emlegetnek.
A közvélemény előtt a kampány folytatói gondosan eltitkolják, hogy amikor az egyházak adómentességéről beszélnek, akkor valójában nem egyházi cégekről van szó, hanem egyrészről a hívők adózott jövedelméből történő adakozásról, a lelkészek szintén adóköteles illetményeiről, továbbá arról, hogy az egyház maga is adóalany, gazdálkodása adóköteles. Amennyiben valamely egyház céget alapít tevékenységének segítésére, az a cég ugyanúgy adóköteles, mint bármely gazdasági társaság.
Kettős mércével találkozhatunk a politika, a sajtó és az állami szervek részéről is, amikor egyházakkal kapcsolatos gazdasági vádak fogalmazódnak meg. Míg a történelmi egyházak gazdasági visszásságai esetében - mint például a „bitangkassza” ügye, a győri érsekségen elkövetett műkincslopás, vagy a halásztelki református iskola ügye - a hatóságok feltűnő visszafogottságával találkozhatunk, addig a kormány kegyeit nem élvező közösségek esetén véget nem érő vizsgálatok folynak. Az előbbiek esetén a közvélemény előtt nem győzik hangsúlyozni, hogy elszigetelt, egyedi esetekről van szó, amelyhez az egyháznak nincs köze, a nem történelmi egyházak esetén pedig rendszeresen úgy próbálják beállítani a később valótlannak bizonyuló vádakat is, hogy lám, az egyház tipikus tevékenységét sikerült tetten érni.

Politikai érdekérvényesítés

A másik gyakran hangoztatott vád, hogy vannak olyan egyházak, amelyek elsődlegesen úgymond „politikai érdekérvényesítő tevékenységet” folytatnak. Ez az érvelés mindenekelőtt fantasztikus képmutatásával tűnik fel. Az érvet a TV 2 vitájában hangsúlyozó Sasvári Szilárd, a Fidesz képviselője, az országgyűlés Kulturális Bizottságának elnöke és több alkotmányosan erősen kétséges egyházügyi javaslat készítője 1992-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szerzett teológus diplomát. Semjén Zsolt helyettes államtitkár úgyszintén a Pázmány Péter Katolikus egyetemen végzett, és jelenleg ott egyetemi docens, egyúttal aktív tagja egy katolikus lovagrendnek, és a katolikus egyház érdekében végzett tevékenységéért magas egyházi elismerésben is részesült. Amikor Semjén megpályázta a KDNP elnöki tisztét Giczy Györgyel szemben, a főpapok nyíltan támogatásukról biztosították. A KDNP-n keresztül nem a katolikus egyház politikai érdekérvényesítő tevékenysége jelent meg? Vagy a jelenleg a Fideszen belül működő Kereszténydemokrata Szövetség esetén nem erről van szó?
A szintén katolikus Keresztény Értelmiségiek Szövetsége aktívan részt vett a Fidesz választási kampányában, mint ahogy nagyon sok katolikus plébános is, sőt a Fidesz programjának országos kampányában püspökök is bekapcsolódtak. Az a tény, hogy a római katolikus egyház államot tart fenn, és az egyházzal való megállapodás csak a Vatikánon keresztül mint államközi szerződés jöhet létre, nem politikai érdekérvényesítést jelent-e? Azok, akik most pillanatnyi céljaiktól vezettetve be akarják tenni a törvénybe a politikai tevékenység tilalmát, nem tartanak attól, hogy esetleg egy más kormányzat idején ezt a fegyvert ellenük is lehet használni? 
Ami a református egyház „politikai érdekérvényesítő tevékenységét” illeti: az egyház világi elnöke az Antall-kormány politikai államtitkára volt. Az egyik püspök és családja gyakorlatilag szétválaszthatatlan szimbiózisban él a MIÉP-pel. Ebben az esetben nem politikai érdekérvényesítésről van-e szó? 
Az állami ünnepekkel egyre jobban összenövő egyházi ünnepek, a millenniumi zászlóátadások félig állami, félig egyházi jellege nem azt bizonyítják-e, hogy a történelminek nevezett egyházak igen aktív politikai érdekérvényesítő tevékenységet folytatnak? A népszavazási kérdőívbe beerőltetett vallási hovatartozást firtató kérdés és az erre épülő katolikus kampány nem azt mutatja-e, hogy az egyházak jól tudták érvényesíteni politikai érdekeiket, és ez számukra előnyös helyzetet teremtett? A népszámlálás, amelyet egyes egyházak és vélhetően a kormány is egyházügyi népszavazássá akar tenni, tulajdonképpen a holt lelkek utáni vadászat. Ahelyett, hogy a híveket megpróbálnák meggyőzni arról, hogy aktívabban támogassák anyagilag egyházukat, olyan statisztikákat akarnak produkálni, amelyben az emberek konformitására építve tulajdonképpen virtuális egyháztagok után akarnak további részt kiszakítani az adófizetők pénzéből. Mivel Magyarországon a rendszerváltás tizenegyedik évében sem tudatosult még az emberek többségében, hogy a kormánynak nincs pénze, mert csak az adófizetők pénzével tud sáfárkodni, ez a taktika valószínűleg nem is lesz sikertelen. 
A másik oldalon, a jelenlegi kormány által politikai érdekérvényesítéssel vádolt kisegyházak soha nem rendelkeztek akkora erővel, hogy politikai érdekeiket érvényesíteni tudták volna. Amit a kormánypárti politikusok politikai érdekérvényesítésnek neveznek, az legfeljebb a hatalom nyomásaival szembeni vélemény nyilvánítás volt, de erre a vélemény nyilvánítás jogának szabadsága alapján, mint választópolgárok közösségének joguk van. A rendszerváltás óta egyetlen kormány sem tárgyalt érdemben a kisegyházak vezetőivel, egyetlen kormányfő sem ült le tárgyalni ezen közösségek helyzetéről. Ez egyrészről bizonyítja a vádak valótlanságát, de mutatja azt is, hogy a magyar demokráciának még van teendője a kisebbségek, így a vallási kisebbségek tisztelete terén is.
A politizálás vagy politikai érdekérvényesítés vádja annál is inkább abszurd, mert ismét azzal a kettősséggel találkozhatunk, hogy ha a kisegyházak politikai kérdésben állást foglalnak, akkor a politikai érdekérvényesítés bélyegét sütik rájuk, ha ezt nem teszik, akkor azzal a váddal kell szembesülniük, hogy kivonulnak a társadalomból, tagjaik nem foglalkoznak a köz ügyeivel. Ebből a logikából az következik, hogy a kormány csak a hozzá lojális, a kormányt támogató megnyilatkozásokat tolerálja, ez a követelmény ugyancsak a diktatúrák logikáját követi.

Nemzetbiztonsági kérdés?

A törvényjavaslat melletti legmegdöbbentőbb érvet a Magyar Hírlap január 16-i számában olvashattuk. Eszerint „a módosítást kidolgozó Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma a módosítás indoklásaként többek között a Nemzetbiztonsági Hivatal 1999-es évkönyvére hivatkozik”. A Nemzetbiztonsági Hivatal interneten is olvasható Évkönyve a „Politikai szélsőségek és csoportosulások” cím alatt a „Jobboldali szélsőségek”, a „Baloldali szélsőségek” és „A társadalomra veszélyes »vallási« mozgalmak” témákkal foglalkozik. Figyelemreméltó, hogy miközben a kormánypártok retorikája a baloldali szélsőségek veszélyétől hangos, az évkönyv a „vallási mozgalmakkal” közel négyszer olyan terjedelemben foglalkozik, mint a „baloldali szélsőségekkel”. Az 1999-ben súlyos bűncselekményeket is, elkövető jobboldali szélsőségekről is csak alig kétszeres terjedelemben olvashatunk. A törvényjavaslat egyik indokát jelentő évkönyv érdekes megállapítása, hogy „a Hivatal feladatának tekinti, hogy megfelelően tájékoztassa a közvéleményt… a szélsőséges vallási mozgalmak valós tevékenységéről. Ehhez igénybe veszi a hivatalos kapcsolatok, illetve a nyilvánosság nyújtotta lehetőségeket”.
Az évkönyv megállapításai már közel egy éve publikusak, feltűnést azonban a törvényjavaslat kapcsán keltettek. Az eseményeket szemlélő elcsodálkozhat az események érdekes egymásutániságán. A törvényjavaslat védelmezői egyetlen konkrétumot sem tudnak javaslatuk bizonyítására felhozni; amit „bizonyítottnak” mondanak az egyáltalán nincs bizonyítva. Mi van a bizonyítékok helyett? Sajtóhíradások, televízióműsorok, amelyeknél az olvasó és a néző soha nem tudhatja, hogy most tényekről lát tudósítást, vagy pusztán „a hivatalos kapcsolatok, illetve a nyilvánosság nyújtotta lehetőségek” kihasználásával szembesül. Talán valamikor az ezredforduló történetét a dokumentumokból tanulmányozók számára világos lesz, hogy a vallásszabadságot korlátozni akarók kiknek és milyen érdekeit követve cselekedtek? Talán kiderül az is, hogy ennek érdekében milyen mértékben gyártották azokat a tényeket, amelyekre utóbb hivatkozva a vallási különbségek kiélezésére törekedtek.
Az évkönyv szerzői nem adnak választ arra a kérdésre, hogy milyen nemzetbiztonsági érdekeket sértenek az általuk vizsgált vallási közösségek. A nemzetbiztonsági szolgálatok törvényes feladata, hogy védjék a Magyar Köztársaság szuverenitását és alkotmányos rendjét. A törvény az egyházakkal kapcsolatban legfeljebb annyi feladatot ad a nemzetbiztonsági hivatalnak, hogy többek között „információkat szerezzen a nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjai elleni erőszak bűncselekményére vonatkozóan” [A nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló törvény 5. paragrafus j) pontja] vagyis éppen hogy védelmet adjon ezen szervezeteknek, és ne ellenük vizsgálódjon. 
A konkrét bizonyítékok nélkül megerősödik az a látszat, hogy a titkosszolgálatok motívumai ezekben az ügyekben nem a rájuk vonatkozó törvényekből, hanem az őket irányító politikusok zavaros nézeteiből 
és elfogultságaiból táplálkoznak. Ebben a körben figyelmet érdemel, hogy a miniszterelnök a mai napig nem reagál Torgyán József Népszabadságban megjelent nyilatkozatára, amelyben a Fideszt azzal vádolta meg, hogy a rendőrséget, a titkosszolgálatokat és az adóhatóságot politikai célokra használja fel. Ha a miniszter állítása igaz, akkor az érintett tárcák minisztereinek, de a kormányfőnek is le kellene mondania, ha nem igaz az állítás, akkor a vádaskodó minisztert kellene azonnali hatállyal leváltani. A már több mint két hete tartó miniszterelnöki hallgatás mindenestre feltűnő.