Vissza a tartalomjegyzékhez

Csereklyei Márta
Az alvó kontinens

Harminc percig zajló tűzpárbaj során kedden elnöki rezidenciáján lelőtték Laurent Kabilát, Kongó elnökét. Magas rangú zimbabwei kormányhivatalnokok szerint Kabila egy zimbabwei kórházba történő szállítása közben vesztette életét, Kongóban azonban egyelőre tagadják a hírt. A támadást egy mintegy tíz főből álló alakulat hajtotta végre, a nemzetközi híradások szerint Kabila egyik testőrének vezetésével. Halála tovább súlyosbítja az országban két és fél éve tartó kaotikus állapotokat. 


Haile Szelasszie néhai császár rezidenciája Etiópiában. „Vad ebek üvöltenek palotáikban, és baglyok töltik be házaikat…” (Ézsaiás) Fotó: Reuters

Afrika számos többi országához hasonlóan Kongót is régóta belháborúk gyengítik. A kontinens harmadik legnagyobb országa gazdag természeti kincsekben - különösen gyémántban -, lakóinak azonban aligha jutott ebből osztályrész: 1990 óta hiperinflációt mérnek, Kabila kormányának pedig folyamatosan a hűtlenség, illetve a korrupció vádjával kellett szembenéznie. A helyzet sajnálatos módon nem egyedülálló: Kongóhoz hasonlóan számos afrikai ország képtelen kilábalni a politikai, gazdasági és társadalmi problémákból. A helyzetet bemutató, s a probléma okait boncolgató, illetve azokra választ adni igyekvő filmet mutatott be a héten a Spektrum televízió. Az alvó kontinens című film a kontinens tragikus állapotát a gyarmati korszak után hatalomhoz jutott új politkai elit magatartásából vezeti le.

Elfecsérelt lehetőségek 

Afrika különleges természeti adottságokkal megáldott kontinens: számos részét kiváló termőtalaj borítja, a föld alatt pedig a gyémánttól kezdve a bauxiton át a mangánig a legkülönfélébb ásványok várják, hogy rájuk találjon valaki. Semmiféle természeti akadálya sincs annak, hogy a jelenleginél sokkal több táplálékot állítsanak elő az itt élők. „Afrika tragédiája főként abban rejlik, hogy a megdöbbentő mennyiségű természeti kinccsel és kiváló adottságokkal rendelkező országok nem tudják eltartani saját polgáraikat. Nincs észszerű magyarázata annak, hogy miért ennyire lassan fejlődik a kontinens” - mondja egy nemzetközi szervezet, az Élelmezéspolitikai Kutatóintézet munkatársa.
Húsz évvel ezelőtt a világon elosztott segélyek 17 százaléka került Afrikába, ma ez az arány meghaladja a 40 százalékot - a forró kontinens számos országában a nyomorból való kilábalás egyedüli megoldását a külföldi segélyekben látják. Az 1970-es években az éhező, csonttá aszott testű nigériai gyermekekről és felnőttekről készült drámai felvételek nyomán álltak össze első ízben a popvilág képviselői, hogy a Live Aid elnevezésű akciójukból befolyó összeggel segítsék az éhezőket. Jóllehet akkoriban a világ számos táján voltak éhínségek, a közvélemény figyelme Afrikára, az 1984-ben kezdődő események kapcsán pedig elsősorban Etiópiára irányult - akkor két év alatt egymillióan pusztultak el. 
Az időközben több mint háromszorosára duzzadó pénztámogatásokkal párhuzamosan azonban tovább emelkedik a szükségben levők száma is: napjainkban mintegy 100 millió afrikai éhezik, szakértők szerint ez a szám 25 éven belül nagy valószínűséggel 300 millióra növekedik. 

Kalasnyikov, a siker kulcsa

A problémákért az afrikai kormányok zöme még mindig a volt gyarmatosítókat okolja, jóllehet azok már hosszú évtizedekkel ezelőtt kivonultak a földrészről. A távozásuk után keletkezett űrben azonnal megindult a harc a hatalomért, ami jóval többet jelent a puszta kormányzásnál. A törzsi harcok tétje az, hogy ki kerül be abba a hatalmi pozícióba, amelyben uralhatja az ország erőforrásait, és a nyugati segélyszervezetek által küldött anyagi eszközöket. 
Kongóban, Sierra Leonéban, Zimbabwében, Angolában véres küzdelem folyik például a gyémántbányák feletti uralom megszerzéséért. (Hetek, 2000. június 03.  )
Dél-Szudánban húsz éve zajlanak a harcok, amelyek során sikerült porrá rombolni a hetvenes években nyugati segítséggel épített kórházakat, iskolákat, farmokat. Él itt egy mondás, amely szerint „kalasnyikov nélkül senki vagy, de ha van kalasnyikovod, a világ az asztalodon hever”. Az erőszakot generálja az is, hogy az iszonyatos mértékű szegénység következtében a nem elsőszülött fiúknak semmi esélyük sincs arra, hogy apjuk elegendő marhát tud biztosítani ahhoz, hogy családot alapíthassanak. A házassághoz nélkülözhetetlen anyagiakat tehát fegyverekkel próbálják meg előteremteni. 
A polgárháborúk értelmetlenségét példázza, hogy számos esetben a harcok akadályozzák meg az országoknak saját erőforrásaik kihasználását. Mozambik például a földrész legnagyobb vízierőművével büszkélkedhet, ám ez a harcok miatt évekig használaton kívül állt. A Zambézi folyón épült erőmű a világ negyedik legnagyobb duzzasztója, melynek generátora két atomreaktor teljesítményének megfelelő, 2000 megawatt áramot képes előállítani. Amikor átadták az objektumot, az első két évben a kapacitásának alig egy százalékát tudták kihasználni - az egymás ellen harcolók ugyanis felrobbantották a villamos áram elosztását szolgáló távvezetékeket. 
Kongóban mára alig maradt járható út, így az élelmet csak hosszú hónapok alatt tudnák vidékről a városokba szállítani - ha nem romlana meg időközben -, a városokhoz közeli termőföldek mégis parlagon hevernek. Az ország előző elnöke, Mobutu ennek ellenére a világ egyik leggazdagabb embere volt.

Politikai cél a zsákmányszerzés

„Afrikában a politikus vagy a köztisztviselő szó a korrupt ember szinonimája. Nem egy-két elszigetelt esetről van szó, hanem általános jelenség ezen a földrészen, hogy luxuskörülmények között élő tisztviselők a szabadság, a függetlenség és a demokrácia bajnokainak állítják be magukat, közben pedig ugyanúgy kizsákmányolják a népet, mint a korábbi elnyomók” - állítja Eritrea elnöke. 
Aki Afrikában vagyonra kíván szert tenni, az általában a politikusi pályát választja. Mivel nincs hagyománya a közigazgatásnak, a vezetők úgy érzik: joguk van úgy kezelniük a közpénzeket, mintha az a sajátjuk lenne, s mindenből részt követelnek maguknak. 
Elefántcsontparton II. János Pál pápa 1989-ben avatta fel a háromévi beruházás eredményeként elkészült, a helyszínről Jamoussoukro névre keresztelt bazilikát, amely a világ legnagyobb ilyen jellegű építménye. A bazilika az akkori elnök 150 millió dolláros nagylelkű adományából születhetett meg, és Afrika nagyságát volt hivatott szimbolizálni. Az ország lakói megdöbbentek azon, hogyan költhetett elnökük ekkora öszszeget az építkezésre. A római Szent Péter székesegyházra emlékeztető monumentális épületből kiinduló sugárutak egyenesen a dzsungelbe vezetnek, s pár kilométerrel tőle emberek élnek hétköznapi nyomorban. A bazilika emelkedett ünnepélyessége nem sokakat vonz: az üresen tátongó építmény leginkább egy elhagyatott szellemtanyára emlékeztet, amelyet lassan elnyel az őserdő.
A hivatali visszaélésekre Kongó is tud iskolapéldát mutatni. Aki itt telefonvonalhoz szeretne jutni, annak nagyon türelmesnek kell lennie: mintegy 46 évet kell várnia. Pedig lenne fizetőképes kereslet: eddig 3,5 millióan fizettek elő vonalra. Sok más területhez hasonlóan azonban az állam természetesen itt is le kívánja fölözni a maga szerénynek egyáltalán nem mondható hasznát. Míg máshol egy telefonvonal átlag 1500 dollárba kerül, Afrikában 6000 dollárba. Eddig összesen két afrikai országban írtak ki nyílt pályázatot a telefonszolgáltatásra: ott a nyertes pályázók 1200 dollárért vállalják a bevezetést. Nem olyan nehéz kiszámolni, hogy a nem pályáztató kormányok mekkora haszonra tesznek szert egy-egy vonal esetében. 
Strive Mesieba fiatal kongói üzletember, aki öt évvel ezelőtt hozta létre mobiltelefon-szolgáltató társaságát. Akkor özönlöttek a külföldi befektetők, s hamarosan ki is épült a 10 millió dollár értékű rendszer, ami azóta is kihasználatlanul áll. Mesieba öt napon belül meg tudná oldani az ország telefonproblémáját, a kormány azonban leállította a fejlesztést, és annak ellenére sem ad zöld utat neki, hogy a Legfelsőbb Bíróság a fiatal üzletembernek adott igazat. Sőt, Mesieba akár két évi börtönbüntetéssel is sújtható, amennyiben mégis működésbe hozza a rendszert. A konfliktus oka egyszerű: Mesieba nem hajlandó lefizetni a kormányhivatalnokokat a működési engedély aláírásáért. 
Kongó fővárosában, Kinshasában egyébként 50 tagú személyzettel, és a vezetőség igényeit szolgáló hét autóval öt éve működik a Pánafrikai Telefonunió, ám a rendszer csupán a házon belüli telefonhívásokat képes kezelni. 

Apátia 

A fenti kép ismeretében nem meglepő, hogy Afrika nem örvend túl nagy népszerűségnek a nyugati befektetők körében. 1989-ben például még 90 brit vállalat fektetett be Kongóban, számuk 1994-re 65-re zsugorodott. Ez az állapot azonban nem kizárólag Kongóra jellemző: 1988-ban a fejlődő országokba irányuló befektetések 11 százaléka irányult Afrikára, négy évvel később már csak 8, 1994-re pedig mindössze 4 százalékuk. 
A nyugati cégek úgy döntöttek, nem érdemes tovább vesződniük a hatalmi pozíciók bársonyszékeiben ülők akadékoskodásaival és mérhetetlen pénzéhségével. A mohó bürokrácia hátterében sok esetben az áll, hogy a tisztviselők nem kapnak fizetést, vagy ha mégis, akkor több havi késéssel. Ezért aztán pénzért a bizonyítványoktól kezdve a jogosítványig mindent hajlandók árusítani. 
A külföldi vállalatoknak a hivatalnokokon kívül magukkal az alkalmazottakkal is meggyűlik a bajuk. A korrupció révén pár év alatt milliókat összeharácsoló hivatalnokok láttán a legtöbb afrikai úgy véli: a maga számára is ez az egyetlen módja a meggazdagodásnak. Ennek következtében értelmetlennek tartják a munkát. A külföldi cégtulajdonosok elmondása szerint képtelenek alkalmazkodni az előírásokhoz, a szabályokhoz. Minden alkalmat megragadnak arra, hogy abbahagyhassák a munkát. Egy indiai tulajdonban levő, napi 24 órában működő papíripari cég vezetőjének például egy alkalommal éjjel egykor kellett bemennie pár ottfelejtett iratért a gyárba, ahol az éjszakai műszakban dolgozó 86 alkalmazott és a műszakvezető békésen szunyókáló képe fogadta. 
A munka hatékonyságát mutatja az az adat is, miszerint Kenyában ötször annyi alkalmazottat kell felvenni egy munka elvégzésére, mint mondjuk Ázsiában. Mivel az emberek hamar akarnak meggazdagodni, ha ez nem sikerül nekik, akkor inkább nem tesznek semmit. 

Afrika fekete báránya

Pozitív kivétel is akad azonban az afrikai országok között. Eritreának 18 évi polgárháborút követően sikerült csak kivívnia függetlenségét, s jelenleg a legszegényebbek közé tartozik. Iszajasz Afeverki, az ország elnöke úgy tartja, a probléma kezelésében országa elsősorban csak saját magára számíthat. „Az az állam, amelyik nem tud a saját forrásaira támaszkodni, hanem csak segélyek révén képes fennmaradni, inkább ne is létezzék. A külső erők bevonása veszélyes függőségi viszony kialakulásához vezet.” 
Jóllehet a Világbank és nyugati segélyszervezetek 140 millió dolláros kölcsönt ajánlottak fel az újjáépítésre, Eritrea nemet mondott az ajánlatra. 18-36 éves kor között a lakosság számára kötelező az úgynevezett nemzeti szolgálat, melynek kifejezett célja az ország újjáépítése. A harcok során tönkretett vasúthálózat helyreállítására viszont a vasutasok önként vállalkoztak: Afrikában talán egyedülálló módon, a több mint negyven fokos hőségben szedik fel - jobbára kézi erővel - a régi talpfákat. Afeverki szerint a múlton való siránkozás, az önsajnálat nem segít. „Ha az emberek nem a saját munkájukból élnek, és ha a kormány semmit sem tesz annak érdekében, hogy a helyzet alapvetően megváltozzon, az ország a vesztébe rohan. Az ilyen államnak nincs jövője.” A jövőbe vezető utat maguknak az afrikaiaknak kell felépíteniük.
(A cikkben említett egy órás dokumentumfilmet a Spektrum televízió 2001. január 20-án, szombaton 12:10-kor és január 22-én, hétfőn 17:20-kor megismétli.)