Vissza a tartalomjegyzékhez

Natan Scsaranszkij
Jeruzsálem szelleme

A zsidó nép minden egyes generációja szembesült egy világos és gyakran fájdalmas választási kényszerrel. Bár ez a választás a történelem folyamán sokféle formát öltött a középkori áttéréstől a modernkori asszimilációig, a lényege mindig ugyanaz maradt - hűségesnek maradni a hitünkhöz, a tradíciónkhoz és a népünkhöz, nem törődve a következményekkel, vagy elhagyni az identitásunkat némi békesség, nyugalom és elfogadás reményében.


Natan Scsaranszkij, az orosz emigránsok vezetője Binjamin Netanjahuval 1998-ban. A Gulágról indult Fotó: Archív

Ma pontosan azért állunk itt zsidókként, mert elődeink nem voltak hajlandóak a „béke most” megoldást választani, akármennyire nehéz is volt a másik alternatíva. Ez az oka, hogy annak a sokféle zsidónak a szelleme, akik például a görög asszimiláció ellen harcoltak, vagy akik a római zsarnokság ellen lázadtak, akik inkább meghaltak, mint hogy áttérjenek, és nem fogadták el, hogy Ugandában létesítsenek otthont a nemzetük számára, itt van velünk - miközben fizikailag már nincsenek közöttünk, a küzdelmeiket igazoló eszme örökké fennmarad. 
Az elmúlt hetekben és hónapokban nyilvánvalóvá váltak azoknak az ellenséges indulatai, akikkel békét keresünk. Aki nem vak, annak számára nem kétséges, hogy a palesztin vezetés még nem kész rá, hogy békében éljen velünk, és ebben a környezetben az engedmények csak még több erőszakhoz vezethetnek. Amikor azonban Jeruzsálemről van szó, ez nem tartozik a tárgyhoz. A zsidóknak nem azért kell elutasítania Jeruzsálem felosztását, mert szomszédaink nem akarnak békét, hanem azért, mert még a béke sem ér meg mindent - és azt a békét, amelynek az az ára, hogy áldozzuk fel nemzeti identitásunkat, és ássuk alá összetartásunkat mint egységes nép, el kell utasítani. 
Jeruzsálem nem egyszerűen országunk fővárosa, hanem a létezésünk alapja is - a zsidó nemzeti és vallási élet kapcsolatának megteremtője. Az Izrael földjén töltött ezer évben ez volt az a hely, ahol papjaink imádkoztak, prófétáink prédikáltak és királyaink uralkodtak. A szétszóratás kétezer éve alatt reményeink és vágyaink forrása volt, szimbóluma annak az álomnak, hogy egyszer visszatérünk Sionba, összegyűlik a népünk, és újjáformálódik a nemzetünk. 
Azok, akik támogatják Jeruzsálem felosztását, azt mondják nekünk, hogy ez csak „szimbolikus”. De ha valaha is létezett olyan nép, amely érti a szimbólumokat, azok a zsidók. Napjainkat, hónapjainkat és éveinket a hit, a tradíció és az örökség szimbólumainak sokasága tölti be, amelyek értelmet adnak életünknek és célt a történelmünknek. Jeruzsálem talán minden másnál erősebb szimbólumnak bizonyult. 
Magam is tisztában vagyok azzal, hogyan tudja megerősíteni ez a „szimbólum” azokat, akik segítségül hívják a nevét, és hisznek az erejében. Több mint két évtizede a következő szavakat mondtam egy szovjet bíróság előtt, amely 15 évi börtönbüntetésre akart ítélni zsidó aktivista tevékenységemért: 
„Kétezer évig a zsidó nép, az én népem szétszóratásban élt a világ minden táján, a visszatérés minden reményétől megfosztva. Ennek ellenére a zsidók minden évben csökönyösen, minden látható ok nélkül azt mondták egymásnak: »Leshana Haba’a b’Jerusalaim!« (Jövőre Jeruzsálemben). És ma, amikor minden eddiginél távolabb vagyok az álmomtól, a népemtől és Avitaltól (a szerző felesége - a ford.), és börtönben és táborokban eltöltendő nehéz évek állnak előttem, azt mondom a feleségemnek és egész népemnek: Jövőre Jeruzsálemben!”
És ma, együtt a családommal, történelmi fővárosunkban írva ezeket a sorokat, amint a zsidó állam vezetője éppen hátat fordít az őt megelőző több száz generációnak, és eladja a nemzet legszentebb értékét a béke, nyugalom és elfogadás ígéretéért, azt mondom ősi népünknek: Jövőre Jeruzsálemben!
(forrás: Jerusalem Post)