Vissza a tartalomjegyzékhez

Erdei L. Tamás
A költő teremti a nyelvet, a prózaíró használja

A héten mutatta be az olvasóközönségnek frissen megjelent új regényét, az Apák könyvét a népszerű író és televíziós személyiség, Vámos Miklós. A szerző, aki négy évig dolgozott könyvén, a fülszöveg tanúsága szerint életműve betetőzésének tekinti ezt a mintegy háromszáz év történetét felölelő családregényt, melyet apja emlékének ajánl. Vámos, saját bevallása szerint, ezért a könyvért lett író, ezzel lezártnak tekinti életművét, s nemigen tudja, mit írhatna még ezután. 
A történelmi dokumentumokon alapuló regény tizenkét generációt mutat be, tizenkét férfi életének legfontosabb mozzanatait követi nyomon a XVIII. század elejétől napjainkig, de úgy, hogy csupán a család elsőszülött fiúgyermekeinek élettörténetét meséli el. A regény történeti-stilisztikai érdekessége, hogy minden rész az adott kor nyelvén íródott, a dialógusok korhűek, az írói részek stilizáltak, a szerző szavával élve „antikoltak”. A bemutatón a szerzőt művének keletkezési körülményeiről kérdeztük.


A költő teremti a nyelvet, a prózaíró használja

- Mi adta az apropót a könyv megírásához?
- Eredetileg apámról szerettem volna egy könyvet írni - akit annyira meggyötört a történelem, hogy évekig nem beszélt senkivel, még velem sem, és tizenkilenc éves koromban meghalt -, de rádöbbentem, hogy valójában alig ismertem. Ezért elkezdtem családunk története után nyomozni, ám a múlt század közepén elakadtam, mivel előtte még nem léteztek állami anyakönyvek. Ezért úgy döntöttem, elolvasok egy halom dokumentumot, és több hasonló sorsú család történetét foglalom egybe. 
- Hatalmas művészi kihívást jelenthetett minden kort a maga nyelvén bemutatni.
- Ezt úgy tudtam megvalósítani, hogy minden részhez elolvastam öt-tíz könyvet, amit az adott időszakban adtak ki, gondolván, hogy a nyelv aktuális helyzetéről leghívebben a kortársi művek tanúskodnak. Vállalkozásom azonban itt is nehézségbe ütközött, mivel az első rész története a nyelvújítás kora előtt játszódik, így annak megírása olyan nyelvet igényelt volna, ami ma gyakorlatilag érthetetlen. Ezt úgy oldottam föl, hogy egy eredeti történelmi dokumentum befűzésével érzékeltettem az akkori nyelvállapotot, az összekötő írói részeket pedig addig simítgattam, míg érthetővé nem váltak a mondatok a mai ember számára, de még megmaradt az archaikus élmény.
- Miért éppen tizenkét főszereplőt mutat be tizenkét részben? Ez a szám kulturálisan meglehetősen „terhelt”.
- Az ősi tudományok szerint tizenkét különböző embertípus létezik, elhatároztam tehát, hogy megírom tizenkét teljesen különböző karakterű ember történetét. A másik ok gyermekies vonzódásom a napfogyatkozásokhoz. Tavaly a Nap eltűnését figyelve, Kosztolányival szólva „szájtátva álltam, s a boldogságtól fel-felkiabáltam”. Teljesen lenyűgözött a jelenség. Kézenfekvő volt, hogy egy napfogyatkozással kezdjem a történetet (1704), és egy napfogyatkozással fejezzem be (1999), s mivel egy nemzedék nagyjából huszonöt év, a három évszázadba ennyi fért bele. 
- Hogyan összegezné négy év munkáját, melynek során ez a küllemében is nagyon vonzó, szép könyv, mely ráadásul eddigi legnagyobb terjedelmű regénye, elkészült?
- Egyelőre teljesen betölti a napjaimat, gyönyörködöm benne, nincs olyan óra, hogy valamelyik mondata eszembe ne jutna. Szeretném, ha tíz év múlva is emlékeznének erre a regényre az olvasók: én nem vagyok posztmodern író, nem akarom, hogy egy-egy kifejezésemben vagy mondatomban gyönyörködjenek. A költők azok, akik alkotják a nyelvet, a prózaíró csak felhasználja a kész anyagot. Azt akarom, hogy az olvasó minél hamarabb végigkalandozzon a könyv fejezetein, időtálló élményt akarok nyújtani. Nagyon hálás vagyok Istennek ezért a könyvért, amit írói pályafutásom csúcsának tekintek, és ezennel ünnepélyesen megbocsátok mindazoknak - sokan voltak -, akik megbántottak az előző ötven évben. De most új listát kezdek…