Vissza a tartalomjegyzékhez

Márer György, New York
Verseny választék nélkül

Már két hét sincs hátra a 2000. évi amerikai elnökválasztásokig, amelyet a média minden idők legnagyobb cirkuszának titulált. Jóllehet az idei választásokon sok minden múlhat(na), a közvélemény jelentős része úgy látja, a jelenlegi kínálatot a média és a kampánytámogatók döntötték el, s nem a személyes képességek és értékek. A határozatlanok többsége a világos, jól megkülönböztethető üzenetek nélkül fellépő jelöltek közül egyiket sem tudná jó szívvel a Fehér Házba küldeni.


A vetélytársak: Al Gore (balra) és George W. Bush (jobbra). Egyformának tűnnek     Fotók: Reuters

A tévéviták harmadik, utolsó menete óta a két nagy párt jelöltje fej fej mellett halad, miután Gore kissé behozta lemaradását. A felmérések eredményeit egybevetve mindöszsze talán két százalék különbség mutatkozik a vetélkedő jelöltek között. Számításba kell azonban vennünk, amit a közvélemény-kutatók maguk is elismernek: megeshet, hogy az eredmények 3-4 százalékos hibát rejtenek magukban, amely akár erre, akár arra billentheti a mérleg nyelvét. Nem meglepő talán, hogy a százalékokért folytatott szoros küzdelem egyre több érzelmi megnyilvánulást csikar ki a jelöltekből. Bush egyik „kitörésében” Gore őszinteségét, illetve pénzalapteremtési módszereire adott magyarázatait ostorozta. Kifogásolta azt is, hogy szerinte Gore pusztán a közvélemény pillanatnyi szeszélyeinek igyekszik megfelelni, ahelyett, hogy inkább alapelvekben hinne. Gore ezzel szemben azzal vádolta Bush-t, hogy kampányában teljesen figyelmen kívül hagyja a környezetvédelmi kérdéseket. Bush rovására írják továbbá azt az elgondolását is, hogy elnökké választása esetén kivonná az amerikai szárazföldi erőket a Balkánról, és a békefenntartás feladatát átruházná az európai szövetségesekre, ami kiváltotta ez utóbbiak nemtetszését, sőt tiltakozását. A The New York Times szerint Gore ezt ellenzi, és azzal érvel, hogy ez a NATO létét is veszélyeztetheti. Bush viszont azzal támadja ellenfelét, hogy Gore nagyobb létszámú szövetségi kormányt akar, és washingtoni bennfentesként abban bízik, hogy ott határozni tudnak más államok polgárai nevében. „Az ország népe túlzottan sok adót fizet. Népünk többet fordít adókra, mint élelemre, lakásra és ruházkodásra.”
Az alelnök persze nem maradt adós a válasszal - republikánus ellenfele nevének említése nélkül az alábbi megjegyzést tette: „Vannak, akik a nagy olajtársaságok és a vegyi cégek kezére akarják átjátszani a politikát (…), a homokba dugják a fejüket, és nem érdekli őket, mi zajlik a nagyvilágban.”
A csipkelődések kereszttüzében az amerikaiak többsége úgy érzi - különösen a még határozatlan tömegek -, hogy aligha van választási helyzetben: egyik jelöltnek sincs igazán kidolgozott, könnyen értelmezhető választási programja, ráadásul egyikük sem igazán meggyőző. Nem valószínű azonban, hogy az elkövetkező két hét gyökeres változást hozna: a két vetélytárs minden bizonnyal csak arra törekszik majd, hogy elkerüljön minden olyan baklövést, amelyek következtében esetleg elvesztheti a választást.


Az elnökjelöltek és Edward Michael Egan New York-i érsek. Merre billen a mérleg? Fotó: Reuters

Ennyire szoros küzdelemre egyébként talán Nixon és Kennedy 1960-as vetélkedése óta nem került sor. Akkoriban viszont a szavazópolgárok érdeklődése sokkal nagyobb mérvűnek mutatkozott, mint jelenleg. Bizonyára azért, mert mind a két küzdő felet, mind választási programjaikat sokkal kidolgozottabbnak, érdekesebbnek, érthetőbbnek és különbözőbbnek találták. Egyelőre még kérdés, mennyire lesznek sikeresek a személyes kapcsolatokat mellőző, inkább a levélküldésre, és természetesen az internetre, valamint a tévé- és rádióhirdetésekre támaszkodó kampányok - a válasz november 7-ig várat magára. S hogy ki lesz a győztes? Őszintén szólva még mindig nem lehetne előzetes jóslásokba bocsátkozni. A kötelező republikánus optimizmus nyolcévi szünet után természetesen a Fehér Ház újbóli visszahódítására irányul: mégpedig arra alapozva, hogy az amerikaiak torkig vannak már Bill Clintonnal, s nem kevésbé alelnökével. A történelem szintén a demokraták ellen dolgozik: eddig ugyanis mindössze négy esetben fordult elő, hogy az éppen hivatalban levő alelnököt választották meg elnöknek.
Sokat fog persze számítani az, hogy a választók milyen számban járulnak az urnákhoz - az is nyitott kérdés, hogy melyik jelöltnek kedvezne a több szavazó. Sokaknak az a nézetük, hogy igyekeznek majd két rossz közül a kevésbé rosszat választani. Így is fel lehet fogni a dolgot, ha nem is látszik valami hazafias magatartásnak.


Győzhet a vesztes?

Al Gore alelnök taktikája, miszerint a nagyszámú elektori szavazatot biztosító államokat igyekszik megnyerni, felveti a lehetőséget, hogy Amerikában esetleg megessen az, amire 1888 óta nem volt példa: megtörténhet, hogy 270 elektori szavazat elnyerésével elnökké választják annak ellenére, hogy kevesebb szavazatot kap, mint ellenfele, George W. Bush texasi kormányzó.
A texasi kormányzó jelen pillanatban számos népszerűségi listán vezet Gore-ral szemben, ide értve például a CNN/USA Today/Gallup felmérést, amelyek szerint Bush 51 százalékon áll Gore 40 százalékával szemben. A legfrissebb Newsweek-felmérés eredménye szerint a texasi kormányzó 48 százalékkal vezet az alelnök 41 százalékával szemben. Megeshet azonban, hogy a felmérések biztató eredményei ellenére mégsem Bush nyeri a választásokat - amennyiben Gore elegendő elektori szavazatra tesz szert. Amerika történetében több esetben is előfordult, hogy egy jelölt nem kapott elegendő szavazatot, mégis bekerült az elnöki székbe: 1824-ben John Quincy Adams, 1876-ban Rutherford B. Hayes, 1888-ban pedig Benjamin Harrison jutott be ilyen módon a Fehér Házba. Amerikában az egyes államok elektori szavazatai a lakosság számától függenek. Virginia állam például 11 képviselőházi taggal és 2 szenátorral rendelkezik, így 13 elektori szavazata van. Maryland államnak 8 képviselője és 2 szenátora 10 elektori szavazatot jelent. Mivel az államon belüli győztes pártállástól függetlenül az állam összes elektori szavazatát elnyeri, elvben előfordulhat, hogy valaki öszszességében több szavazatot szerez, mint ellenfele, az elnöki szék sorsát meghatározó elektori szavazás során azonban alulmarad ellenfelével szemben.
A modern média korában ugyanakkor szinte lehetetlennek tűnik, hogy a lakossági és az elektori szavazás eltérő eredménnyel járjon - állítja a Washington Times. Az országosan közvetített híradások és televíziós viták korában az egyes államokban általában közmegegyezés alakul ki a jelölteket illetően. „Az ingadozó államok, Pennsylvania és Michigan valószínűleg egy irányba fognak hajlani a végeredmény tekintetében” - véli Stuart Rothenberg politológus, a Rothenberg Report kiadója. (Washington Times)