Vissza a tartalomjegyzékhez

Vagyim Arisztov
Kényelmes távollét

Az orosz újságírók és politikai megfigyelők egészen az utolsó napig találgatták, vajon részt vesz-e Oroszország a közel-keleti válság megoldására összehívott nemzetközi találkozón, vagy nem. Egyesek arról számoltak be, hogy Oroszország belügyminisztériuma kifejezte készségét a részvételt illetően, és ezért az orosz elnök és a külügyminiszter mindenképpen elutazik Egyiptomba. Mások azt bizonygatták, hogy a találkozó első napján Putyin megkezdi üdülését a Fekete-tengernél. Legalábbis ez a tervezett programja, és változásokról még senki sem adott hírt. Oroszországban, úgy tűnik, a legtöbben az első variációnak adtak hitelt; azonban a másik teljesedett be.


Arab diákok tüntetnek a moszkvai izraeli nagykövetség előtt. Az orosz hatóságok a csecsen intifádától tartanak    Fotó: Reuters

Első pillantásra nagyon egyszerűnek tűnik a válasz arra a kérdésre, vajon miért nem voltak ott Egyiptomban Oroszország képviselői: nem hívták meg őket a házigazda egyiptomiak. Érthető, hiszen az Egyesült Államok már régóta és céltudatosan igyekszik kiszorítani Oroszországot a világpolitika perifériájára, ezenbelül a közel-keleti válság megoldásának folyamatából is. Az egyiptomi találkozó sikerében - még ha csak részleges is - Clinton nem kívánt osztozni Putyinnal, hiszen ebben az esetben gyengíthette volna a demokrata elnökjelölt Al Gore helyzetét Bush-sal szemben.
Az USA-ban ugyanúgy, mint Oroszországban vagy más országokban, a belpolitikai problémákat gyakran a külpolitika segítségével oldják meg. Putyin és Ivanov távolléte hozzásegítette Clintont és Allbrightot, hogy a megkérdőjelezhetetlen vezetők szerepét játszhassák a találkozón. Az oroszok többségét ez valószínűleg bántja, azonban ha mélyebben megnézzük, Oroszország csak nyer ebből a helyzetből. Moszkva számára Gore választási győzelme előnyösebb lenne, mint Bushé, hiszen ez utóbbi meglehetősen keményen lép fel Oroszországgal szemben, szorgalmazza, hogy Washington szigorítson a Moszkvával való viszonyán. Így Clinton személyes sikere a tárgyaláson, és Oroszország diplomáciai szempontból való háttérbe szorítása a végén még ez utóbbi sikeréhez járulhat hozzá - természetesen Gore győzelme esetén. Ahogy Oroszországban mondani szokás, nincs jó rossz nélkül.
Oroszország távolmaradásának másik pozitív értelmezése, hogy Moszkva időt kapott egy neki is megfelelő, Palesztinával és Izraellel való kapcsolatát szabályozó stratégia kidolgozására. A kommunizmus és a hidegháború idején minden egyszerű és érthető volt: az USA támogatta Izraelt, ezért Oroszország a másik oldalt, az arabokat támogatta. Abban az időben Moszkva Amerika marionett-bábujaként és saját ellenségeként tekintett Tel Avivra.
Azóta sok minden megváltozott. Amint elkezdődött a második csecsen háború, és a Nyugat újból bírálni kezdte Moszkva kaukázusi politikáját, pontosan Izrael volt az, aki az elsők között pártját fogta Oroszországnak, helyesnek és igazságosnak nevezve az iszlám gerillák és terroristák ellen irányuló akcióit. A hadműveletek kellős közepén Moszkvába érkezett Natan Scsaranszkij izraeli belügyminiszter, aki a hetvenes években a Gulág egyik leghíresebb foglya volt. A kormányzati tévében adott nyilatkozatában bírálta a nyugati országok pozícióját, mivel azok, szavai szerint, nem mérik föl reálisan az iszlám radikalizmus veszélyét. Moszkvában ezt természetesen értékelték: az orosz politika Tel Aviv irányában jóval barátságosabbá vált. Az izraeli-orosz barátságot az is erősíti, hogy Izrael hatmilliós lakosságából egymillió a volt Szovjetunióból települt be. Sokan közülük a mai napig jó érzéssel emlékeznek vissza előző hazájukra, és Oroszország rajtuk keresztül befolyást gyakorol Izraelre, amit a továbbiakban is erősíteni kíván. Érdekes, hogy sok orosz polgár már nem ellenséget lát Izraelben, hanem hozzá kulturálisan igen közel álló országot. Nem titok, hogy éppen a sok orosz kivándorló miatt Izraelben lépten-nyomon orosz beszédet hallani, a boltokban orosz feliratok vannak, az újságosnál orosz lapok. Minden többé-kevésbé ismert orosz zenész, énekes, színész okvetlenül vendégszerepel Izraelben, ahol szívélyesen fogadják őket. Ilyen módon az orosz-izraeli viszony már egyáltalán nem hasonlít a szovjet időkben tapasztaltra.
Megváltozott Oroszországnak az arab világgal való kapcsolata is.
Először is éppen Izrael miatt, másodszor a csecsen háború miatt, harmadszor a globális geopolitikai változásoknak és Oroszország szerepének köszönhetően. Természetesen Moszkvának továbbra is érdekében áll befolyást gyakorolni az arab világra. Az arab államok, mint azelőtt is, nagy vásárlói az orosz fegyvereknek; készek Oroszországgal együtt egy sor nagyszabású gazdasági terv kivitelezésére. Emellett Oroszország jó viszonyban kell, hogy maradjon az iszlám világgal a Kaukázus és a FÁK déli határ melletti államainak instabilitása miatt is. Ezért Moszkva meglehetősen nehéz helyzetben találta magát: ha az arabokat támogatja, mint azelőtt - azzal ellöki magától Izraelt. Ha Izraelt támogatja, azzal a muzulmánok ellenséges magatartását erősíti; belőlük pedig csak Oroszország területén több mint tízmillió él.
Az idő azonban Oroszországnak dolgozik, hiszen az egyiptomi szóbeli megállapodás aligha oldhatja meg az izraeli-arab konfliktust, és akkor majd Oroszország segítsége is elkelhet. Arra a pillanatra pedig már készen kell lennie egy olyan megoldási javaslatnak, amely hatékonyabb, mint az amerikai. Amíg ez nincs kész, a találkozókról jobb is távol maradni.