Vissza a tartalomjegyzékhez

Hack Péter
Polgári osztályharc

„Bástya elvtárs, kérem, ez az ítélet” - mondta meglepetten a koncepciós perben tanúzásra felkért Pelikán Bacsó Péter Tanú című filmjében, amikor Bástya elvtárs a per előtt át akarta adni neki tanúvallomását. Ez a nyolcvanas években a mozinézők között már nevetést kiváltó jelenet elevenedik meg napjainkban a Parlament falai között, immár komoly formában. Történt ugyanis, hogy az egyre bonyolultabbá váló olajügyek gordiuszi csomójának átvágására a Fidesz képviselői jogállamban elképzelhetetlen, az ötvenes évek népbírósági koncepciós pereit idéző megoldást választottak. Olyan határozat vita nélküli elfogadtatást akarják a Házon keresztülerőltetni, amely tévedések, csúsztatások, valótlan állítások, sőt hazugságok sorozatán át huszonegy oldalban kívánja megállapítani az előző kormány tagjainak „felelősségét” az olajügyekben.


Kövér László az Országgyűlés ülésén. „Az ellenség keze betette a lábát”     Fotó: Vörös Szilárd

A fideszesek szerint lépésüket a szocialisták provokálták ki, azzal hogy a nyár végén az olajügyek megvitatására öszszehívatták az országgyűlés rendkívüli ülését. Ezért tehát a Fidesz képviselői mossák kezeiket: a történtekért szerintük minden felelősség az MSZP-t terheli. Azt, hogy a Fidesz meg akarja bosszulni az akarata ellenére összehívott vitát, már a rendkívüli ülésnapon tudni lehetett. Ekkor került nyilvánosságra Orbán Viktor miniszterelnök levele, amelyet Áder Jánosnak, az Országgyűlés elnökének írt. A levélben a miniszterelnök jelezte: a kormány kész az olajügyekben megállapítani az előző kormány felelőségét, de nincs ellenére az sem, ha ezt a felelőséget a parlament állapítja meg.

A gépezet megindul

A levél publikálása után látszólag nem történt semmi, bár az augusztus 23-i rendkívüli ülésen Szalai Annamária, a Fidesz egyik szónoka az ellenzék soraiban elemi erejű felháborodást keltve felolvasott egy beszédet, amelyben a teljes szocialista pártot felelőssé tette az olajügyekért. Az események forgatókönyvét író láthatatlan „mancs” (Kövér László korábbi kifejezése) tovább szorgoskodott.
A ki tudja honnan toborzott és kikből álló „szakértői háttércsapat” szeptember nyolcadikára elkészített egy akkor még csak tizennégy oldalas indítványt, amelyet Fazekas Sándor, Dorkota Lajos és Vígh Ilona aláírásával az Olajbizottság ülésén nyújtottak be. Ők mindhárman a Fideszt képviselik a testületben.
Az ellenzék által „pofátlannak” nevezett javaslat kimondja, hogy „a jogi felelősség megállapítása az igazságszolgáltatás hatáskörébe tartozik”, de „a politikai felelősség kimutatása és a lehetséges felelősök néven nevezése” az Országgyűlés feladata. Az indítvány ezt követően anélkül, hogy az 1989-től húzódó olajügyek kapcsán az MDF vezette kormány felelősségéről csak halvány említést is tenne, hosszan sorolja a Horn-kormány felelősségét, továbbá nyolc személyt (Pál Lászlót, Dunai Imrét, Békesi Lászlót, Bokros Lajost, Kuncze Gábort, Hujber Ottót, Kapolyi Lászlót, Máté Lászlót) név szerint is felelősnek nevez meg.
A javaslat ordító hibái hamar kiderültek. A szöveg következetesen a „Horn Gyula miniszterelnök közvetlen irányítása alatt álló Központi Bűnüldözési Igazgatóságról” beszél, holott a KBI soha nem állt Horn közvetlen irányítása alatt, hanem az országos rendőrfőkapitánynak volt alárendelve. A nyilvánvaló baklövéseket kísérő kínos magyarázkodás nem állította meg a forgatókönyvírókat. Az MDF teljes kihagyását a történetből az indítványt aláíró egyik képviselő azzal magyarázta, hogy jogukban áll eldönteni, kinek a felelősségét vizsgálják. Már ekkor voltak, akiket az események a sztálini történelemszemléletre emlékeztették, ahol az uralkodó párt kénye kedve szerint retusált ki szereplőket a történelemből. Ezzel együtt Fazekas Sándor egy elegáns mozdulattal azt is javasolta, hogy az Olajbizottság szeptember végére fejezze be a működését, ezt később október végére változtatta. Bármelyik megoldást is választják, gyakorlatilag az Olajbizottság munkájának azonnali befejezését jelentené. Fazekas indítványa egyébként a saját logikája alapján következetes. Hiszen a Fidesz-szakértők által elkészített „felelősséget megállapító” határozat elfogadása teljesen értelmetlenné is tenné a bizottság további munkáját. Mit is vizsgálna tovább a bizottság, ha a felelősök már megvannak?

Per nélküli ítélet

A helyzetet csak színesíti, hogy a Fazekas-Dorkota-Vígh-féle javaslatot a részletes vita lezárásakor nyújtották be, oly módon, hogy a vitában résztvevők csak a vita után szerezhettek róla tudomást, így azzal kapcsolatos véleményüket ki sem fejthették.
A nyilvánvalóan otromba és egyoldalú javaslat kedvezőtlen sajtóvisszhangja egy pillanatra megtorpanásra késztette a Fidesz bosszúhadjáratát, ám a gépezet hamarosan újra mozgásba lendült. Ezúttal az Alkotmányügyi Bizottság ülésén bukkant fel egy újabb - ezúttal már huszonegy oldalas - tervezet, amit a Fidesz bizottsági indítványként javasolt előterjeszteni. Erre azért volt szükség, mert a szabályok értelmében már további képviselői indítványt nem lehetett előterjeszteni. Ugyanakkor az ilyen módon benyújtott javaslatról az Országgyűlés vita nélkül szavaz. Az csak a parlamentet semmibe vevő elfogult pártkatonákat nem zavarja, hogy egy ilyen terjedelmes szövegről képesek lennének anélkül szavazni, hogy arról vitatkozhatnának. Ez a megoldás a szöveg tartalmától függetlenül is durva megtiprása a parlamentarizmus elemi normáinak.
A javaslat tartalma azonban a megtárgyalási mód gyalázatos voltán is túltesz. Az Alkotmányügyi Bizottság tárgyalásán csupa jogász vett részt, többségük ügyvéd, de van közöttük volt bíró és egyetemi tanár is. A bizottsági vita nehezen feledhető tapasztalattal járt. Mivel az ötvenes években még nem éltem, mindeddig nem értettem, hogyan lehetett az, hogy a koncepciós perekben jogászi esküt tett ügyészek és bírók politikai megrendelések alapján általuk is tudott módon hamis állításokra alapozott ítéleteket hoztak. Most, 2000 őszén közelről láthattam, mindez hogyan működik. A bizottság jogász tagjai pártjuk utasítását követve szemrebbenés nélkül (némi tisztelet azoknak, akiknek legalább a szemük rebbent) megszavaztak egy határozatot, amely hosszú oldalakon keresztül sorol olyan tényállításokat, amelyekről a képviselők semmilyen módon nem tudtak meggyőződni, illetve amelyekről felületes áttekintés alapján is bizonyosan állítható, hogy valótlanságot tartalmaz.

Annál rosszabb a tényeknek

Az igennel szavazó kormánypárti képviselők nem hagyták magukat a tények által zavartatni. Nem zavarta őket, hogy az ülésen kiderült, hogy súlyos ellentmondások vannak a szövegen belül. A határozat egy helyen például kimondja, „1989-ben csapásként érte a rendőrséget a gazdasági rendőrség, a gazdasági osztályok megszüntetése.” Néhány oldallal később ezzel ellentétben a szöveg arról szól, hogy az úgynevezett társadalmi tulajdonvédelmi osztályokat „először - 1989-ben, a Németh-kormány idején - gazdaságvédelmi osztályokká változtatták”, tehát nem megszüntették, hanem a nevüket megváltoztatták, „1990-ben pedig az ORFK akkori új szervezete már nem is tartalmazott gazdaságvédelmi osztályt.”
Ez a példa önmagában is világosan mutatja a durva koncepciós torzítást, a határozat felelőssé teszi a Németh-kormányt azon valótlan állítás alapján, hogy „megszüntette” a rendőrség gazdasági osztályát, de felmenti az Antall-kormányt amely valójában megszüntette ezt a szervezetet. Az ellentmondás feltárásához nem kellett volna hoszszas kutatómunka csak az általuk megfogalmazott szöveg végigolvasása.
Az Antall-kormány és a Boross-kormány csak „nem tudta kellő hatékonysággal felvenni a küzdelmet, mivel nem rendelkezett a megfelelő tapasztalattal”, Kuncze Gábort viszont „politikai felelősség terheli”. Miért is? Mert egy éven keresztül nem hívta össze azt a Gazdaságvédelmi Koordinációs Bizottságot, amelyet az Antall- és a Boross-kormány négy éven keresztül nem hozott létre, csak az 1994-es választások előtt három héttel alakított meg, és amelyet egyébként a belügyminisztérium politikai államtitkára vezetett. A terjedelmes szövegben egy szó sincs arról, hogy a Koordinációs Bizottság nem ülésezése és az olajügyek között milyen összefüggés van. Kunczét természetesen az ügyben soha senki meg nem hallgatta, még csak esélye sem volt kifejteni álláspontját.
A tendenciózus féligazságok között szerepel a határozat megállapítása, miszerint „az Energol vezérigazgatója, Csikós József a rendszerváltás előtti BM vezető tisztviselője volt.” Ez idáig csak az igazság egyik fele, Csikós József ugyanis mind az Antall-, mind a Boross-kormány alatt a BM vezető tisztviselője volt, csak a Horn-kormány idején nem. Ebben az időben először távozott a BM-ből, majd hamarosan letartóztatták. Ügyében Homoki János, a Honvédelmi Minisztérium kisgazda politikai államtitkára még ellenzéki képviselőként 1997-ben Kuncze Gábor belügyminisztert interpellálta. Csikós egészen az 1998-as választások utánig letartóztatásban volt, röviddel a választások után azonban szabadlábra helyezték. A fideszes javaslatban ezen a helyen meglepő módon egy őszinte mondat is felbukkan, amikor megjegyzi, hogy ebben az ügyben és a hozzá kapcsolódó ügyekben az eljárás „egyre inkább lelassult, és mindmáig nem zárult le”. Arról, hogy ezért ki a felelős, nincs szó.

Felelőtlen ítélkezők

A nyilvánvaló ellentmondások, féligazságok, valótlanságok, abszurditások még hosszan sorolhatók lennének, mint ahogyan az Alkotmányügyi Bizottság ülésén soroltattak is. A Fidesz képviselői arra a kérdésre, hogy szakmai lelkiismeretük hogyan engedi meg, hogy nyilvánvalóan hamis állításokkal embereket bélyegezzenek meg anélkül, hogy őket meghallgatnák vagy a tényeket megpróbálnák megismerni, csak annyit válaszoltak, hogy ebben az esetben nem jogi felelősség megállapítása folyik, hanem csak politikai felelősséget állapítanak meg. Ez az állítás azonban teljesen elfogadhatatlan. Nem igaz, hogy csak a jogi felelősség megállapításához szükséges, hogy az ítélet csak bizonyított tényekre alapulhat, hogy meg kell hallgatni a másik felet stb. Ezek az alapkövetelmények mindenfajta felelősség megállapításra vonatkoznak. Vonatkoznak a munkaügyi fegyelmi eljárásokra, a szakmai kamarák fegyelmi eljárására, a klubok etikai vizsgálatára is. De vonatkoznak az elemi családi normákra is, hiszen melyik az a szülő, aki ha hazaér, azt látva, hogy az egyik gyermeke összetörte a vázát, „ne jogászkodjunk” felkiáltással végigveri az összes gyerekét, vagy esetleg csak azt, amelyik először az útjába kerül? Nem elvárható egy szülőtől, hogy gyermekei „felelősségének megállapítása” előtt megpróbálja tisztázni a tényeket? Hogyan lehetséges, hogy az Országgyűlés Alkotmány és Igazságügyi (!) Bizottsága ezeket az elemi normákat semmibe veszi? Mi viszi rá a végzett jogászokat, hogy politikai érdekből jogászi esküjüket megsértve, szakmájuk elemi szabályait lábbal tiporják?

Kettős mérce

A határozat, ami a kormánypárti képviselők szavazatai nyomán hamarosan megszülethet, ugyan nem juttatja börtönbe, vagy akasztófára az érintetteket, de nyilvánosan, a Magyar Közlönyben közzétéve a Magyar Köztársaság egy jogszabályában megbélyegzi őket. Ráadásul jogorvoslati lehetőség nélkül, oly módon, hogy a döntéshozók mentelmi joguk mögé bújnak. Ha ez a gyakorlat általánossá válik, a parlamenti többség bárkit bármikor megbélyegezhet.
A Fidesz politikusok ugyanakkor kettős mércét alkalmaznak. Míg Pintér Sándor belügyminiszter és Boross Péter egykori miniszterelnök felháborodottan utasítja viszsza, hogy egy ki tudja kik által felkészített maffiózó, Nógrádi Zsolt nyilatkozata alapján meghurcolják őket, addig ebben az esetben parlamenti szintre emelik ugyanezt a technikát.
Répássy Róbert, az Alkotmányügyi Bizottság Fideszes alelnöke, a mostani határozatért személyesen is felelősséget vállaló politikus nemrégiben még azt sérelmezte nyilatkozatában, hogy a szocialista politikusok „nem veszik figyelembe az ártatlanság vélelmének elvét”. (Hetek 2000. május 26. ) Akkor még „rágalomsulykolásnak” nevezte azt a technikát, amit most maga is alkalmaz, pontosan leírva, hogy „a cél az, hogy függetlenül a tényektől, egy személyhez negatív emléket ragasszanak a közvélemény előtt.”

A Kövér-doktrína

A politikai ellenféllel szemben mindent megengedhetőnek tartó gyakorlat a Fidesz politikájának lényegéből fakad. Kövér László pártelnök politikai víziója a marxista osztályharc-elmélet „polgári” változata. A nyilvánosság előtt egyre gyakrabban hangoztatott Kövér-doktrína alapja, hogy a magyar politikai élet kibékíthetetlen ellentétek alapján kettészakadt. Vannak a gonosz „ők”, és vagyunk a jó „mi”. Minden, amit a kommunisták csinálnak az nemzetellenes, gonosz, utálni való („Az sem igaz, amit kérdeznek”). Minden, amit „mi” csinálunk, az jó. Ebben a logikában minden megbocsáthatatlan, amit „ők” tesznek, és minden igazolható, amit „mi” teszünk.
Csak az „ő” kommunistájuk a kommunista, a „mi” kommunistánk nem kommunista - hangzik a Fidesz-tétel. Ezért huny szemet a Fidesz elnöke a saját kormányukban és frakciójukban ülő nagyszámú volt MSZMP-tag és KISZ-vezető múltja felett, és ezért tekinti megbocsáthatatlannak az MSZP-ben ülő volt MSZMP-tagok múltját. Ezért lehet szerinte az MSZP-ben ülőket egyetemlegesen hazaárulónak nevezni. A hazaárulókkal szemben pedig minden eszköz megengedhető. Az MSZMP-s múlttól ebben a logikában csak a Fidesz-tagság tisztíthat meg valakit (esetleg még FKgP-, MDF-, MIÉP- tagság, vagy újsütetű jobboldali újságírói buzgalom).
Az emberi agressziót és kegyetlenséget vizsgáló szakirodalom régóta kimutatta, hogy az agressziót elkövető önigazolásában nagy szerepe van az áldozat hibáztatásának. A feleségét kegyetlenül bántalmazó férj, a háborúban civilekkel kegyetlenkedő katona mind önmagát állítja be áldozatnak, és az agresszió áldozatát tünteti fel a baj okozójának. Aki sikeresen hiteti el magával azt, hogy ellenfele egy mindenre elszánt gonosztevő, hajlamos lesz önmagát mindenfajta erkölcsi gátlás alól felszabadítani.
Kovács László az MSZP elnöke nemrég egy hetilapban azt nyilatkozta, tudomása szerint a Fidesz frakció szabályzata tiltja a képviselőknek az ellenzékkel való „fraternizálást” (a szó ugye a háborús frontokon barátkozó katonákról került a köztudatba). Mivel Kovács nyilatkozatát a Fidesz részéről mindeddig senki nem cáfolta és az általam tapasztalt tények is alátámasztják ezt a vélekedést, el kell gondolkodnunk, milyen világ épül itt. A „fraternizálást” a háborús frontparancsnokok is tiltották, hiszen a barátkozó katonáknak csökkent a hajlandóságuk a másik meggyilkolására. Az esetleg barátkozó, az ellenzékkel személyes kapcsolatot tartó kormánypárti képviselőket talán nehezebb lenne rávenni a Fidesz vezetőinek, hogy megszavazzanak olyan javaslatokat, amelyek egyébként politikai, szakmai, emberi lelkiismeretükkel ellentétesek lennének. A másik fél álláspontját is meghallgató pártkatonák elbizonytalanodnának az osztályharcban, és hagynák, hogy „az ellenség keze betegye lábát a soraik közé”.
A „mi” vagy „ők” logika magyarázza azt a talán hoszszú évek óta nem tapasztalt gyűlölködő hangulatot, ami egyre inkább jellemző lesz a hazai politikai életre. Ez a doktrína magyarázza a Fidesz indulatát a békejobb koncepciójával szemben. Ez található a Fidesz szinte minden politikai tervének hátterében. Amennyiben ez a politika sikeres lesz, évtizedekre kettészakíthatja nemcsak a politikai elitet, hanem a társadalmat is. A politikusokat pedig olyan lépésekbe sodorhatja, amelyekért néhány éve még szégyellték volna magukat.