Vissza a tartalomjegyzékhez

Szabó Ibolya Anna
Katolicizmus a világban

Kicsoda is II. János Pál? Az emberi jogok haladó szellemiségű harcosa vagy tekintélyelvű vezető, aki a kereszténység egy régen idejétmúlt formájához vezette vissza a katolikus egyházat? - teszi fel a kérdést a tekintélyes washingtoni Foreign Policy című folyóiratban Scott Appleby, aki írásában végigtekinti a jelenlegi pápa tevékenységét, kiemelve annak legfontosabb állomásait, valamint az egyházfő szerepét az egyház és az azt körülvevő világ alakításában az elmúlt évtizedekben. A pápai örökség „legmaradandóbb részének valószínűleg az tekinthető, hogy János Pál a kultúra felhasználásával és a más vallásokhoz való addig példátlanul nyitott viszonyulásával újraformálta a katolikus egyház jelenlétét a világban”. Az alábbiakban a Foreign Policy tanulmányának összefoglalóját közöljük.



Vitathatatlan, jegyzi meg Appleby, hogy a pápa központi szerepet játszott a kommunizmus lerombolásában Európa-szerte, de különösen szülőföldjén. A hetvenes évek végére Lengyelországban minden körülmény készen állt arra, hogy széles körű támadás induljon a szovjetek befolyásolta kommunista rezsim ellen. A katalizátor szerepe Karol Wojtylának jutott, aki akkor már a Vatikánban uralkodott II. János Pál néven. Wojtyla pápaként is jelentős inspirációt nyújtott a Szolidaritás, az első független lengyel szakszervezet megalakításához, ami később kulcsszerepet játszott a lengyelországi kommunizmus lebontásában, és elindította azt a dominóeffektust, ami végül egész Kelet-Európában a kommunista diktatúrák megszűntét hozta magával. Még Mihail Gorbacsov volt szovjet elnök is elismerte 1992-ben, hogy „mindaz, ami az elmúlt néhány évben Kelet-Európában történt, lehetetlen lett volna a pápa nélkül”.
1979-es lengyelországi látogatása során a pápa határozott kihívást intézett a totalitárius rendszer ellen, szabadságot követelt az egyháznak, és kiállt a munkások szerveződési joga mellett. Megnyilatkozásai a hagyományos vatikáni politikával való szakítást jelentették - II. János Pál felismerte, hogy az egyház nagyobb hatással lehet a világra, ha közvetlenül a civil társadalommal ápolja kapcsolatait, mintha a nemzeti államok kormányaival való szövetségeken vagy éppen szembenálláson keresztül politizál. Üzeneteivel közvetlenül a tömegeket szólította meg egész Kelet-Európában, és igyekezett elérni az elnyomás alatt levő dél-amerikai, afrikai és ázsiai embereket is. A helyzet iróniája - jegyzi meg Appleby -, hogy annak ellenére, milyen jelentős, egységet teremtő és morális támogatást nyújtó szerepet vállalt Lengyelországban a katolikus egyház a kommunista rezsim lebontásában, későbbi tevékenységét inkább a „szektariánus és tekintélyelvű viselkedés” határozta meg.
A kommunizmus iránti ellenszenve távolról sem teszi a kapitalista eszmék és a szabadpiac kritikátlan támogatójává a pápát - fejti ki Appleby. Sőt, a katolikus egyházfő nagyon is kritikusan szemléli a kapitalizmus gyümölcseit. Ebben a témában kiadott legfontosabb megnyilatkozása a Centesimus Annus, (A századik évben) című 1991-es enciklikája. Attól a meggyőződéstől vezetve, hogy a kultúra fontosabb a politikánál és a gazdaságnál, a pápa időről időre kifejtette, hogy a demokratikus politika és a piacgazdaság fegyelmezést kíván, ha az emberiség jövőjét fel akarjuk virágoztatni. János Pál olyan kapitalizmus mellett érvel, amely a gazdasági tevékenységet az „emberi szabadság” szolgálatába állítja. A nyugati értékfelhalmozó életmód és a fejlett észak, valamint a fejletlen dél közötti egyenlőtlenség állandó témái a pápa megnyilatkozásainak, aki hisz abban, hogy a korlátok nélküli kapitalizmus éppen olyan társadalmi betegségeknek eshet áldozatul, mint amelyek az ateista kommunista társadalmakat is pusztították: a válások magas aránya, alkoholizmus, bűnözés és az emberi élet általános elértéktelenedése. A nyugati fogyasztói kultúra a pápa szemében nem kevésbé rombolja a hagyományos családi értékeket, mint a kommunizmus azon eszméje, mely szerint a családnak nincs joga a magántulajdonhoz.

Több hívő, kevesebb pap?

A katolikus egyház tagjainak létszáma figyelemre méltó mértékben növekedik, különösen Afrikában és Ázsiában - erősíti meg Appleby. Az elmúlt évek latin-amerikai létszámcsökkenése is könnyen visszafordítható, és egyáltalán nem olyan dramatikus, mint ahogy azt az evangéliumi protestánsok beállítják - fejti ki a tanulmány szerzője. Az egyház azonban valóban válságot él át a szolgálat terén, ami végső soron a katolikusok számának tényleges csökkenésével járhat a világ más területein.
Annak ellenére, hogy a katolikus hívők száma az 1977-es 660 millióról húsz év alatt több mint egymilliárdra növekedett, a klérus létszáma ugyanebben az időszakban csökkent. (Ugyanez a kedvezőtlen tendencia volt a témája a napokban a magyar püspöki kar tanácskozásának is.) A százezer katolikus hívőre jutó papok száma világviszonylatban 74-ről 40-re esett vissza az 1965 és 1995 közötti időszakban. A fenti számok teológusokat és egyházi vezetőket a laikus szolgálat melletti állásfoglalásra vezettek, amely szerint jól képzett laikusok teljes idejű egyházi szolgálatot végezhetnének. A pápa azonban jobban vonzódik az új papok intenzívebb toborzásának gondolatához. Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában valóban jelentős mértékben nőtt a szeminaristák száma az elmúlt negyedszázadban. A latin-amerikai példa azonban arra figyelmeztet, hogy az ott tapasztalt létszámcsökkenés más helyeken akár meg is duplázódhat, ha továbbra is fennáll a feszültség az elitképzésben részesülő, de csökkenő létszámú klérus és a lelkes, de rosszul fizetett laikus szolgálók között. A jövő új feladatot adhat a világ katolikus egyházának: nem lehetetlen, hogy megjelennek az afrikai és ázsiai misszionárius papok, és tömegeket kívánnak majd evangelizálni Európában és az amerikai földrészen.
Számos püspök mellett a pápa is elismerte, hogy a latin-amerikai egyház nem tudott megfelelő választ adni a szegények anyagi, társadalmi és politikai igényeire, és hogy a kiváltságosok felé szolgáló egyház sokszor nem a helyes oldalon tette le voksát. Ugyanakkor a pápa egész életét meghatározó kommunizmus-ellenesség és a marxista osztályharcelmélet elutasítása erős hatással volt a felszabadítási teológiáról alkotott véleményére is. 1983-as dél-amerikai útja során nyíltan elutasította, kirekesztőnek és szűk körűnek nevezte a populáris, osztályalapokon szerveződő egyház gondolatát - emlékeztet a tanulmány szerzője. A pápa álláspontja azonban idővel finomodott, és a felszabadítási teológiáról 1984-ben kiadott dokumentumban már elismeri, hogy a szegények felszabadítása az egyház szolgálatának központi feladata, és a politikai és gazdasági igazságtalanság megszüntetése csakis szívbeli átalakulással valósítható meg - tehát nem politikai, hanem vallási feladat.
A keresztény szabadság és felszabadítás témájában 1986-ban kiadott dokumentum viszont már megerősítést ad a felszabadítási teológiának a diktatúrák eltörlésére és demokratikus kormányzatok létrehozására irányuló céljában.
Mindezen kijelentések ellenére II. János Pált baloldali kritikusai továbbra is a felszabadítási teológia ellenzőjének tekintik. Érvelésükben a pápa által támogatott Opus Dei szervezetre hivatkoznak. A pápa olyannyira szimpatizál a tradicionalista rendként Spanyol-országból indult mozgalommal, hogy azt 1982-ben prelátusi rangra emelte, vagyis személyes fennhatósága alá helyezte. Ez a gyakorlatban annyit jelent, hogy az Opus Dei az egyes országok egyházi hatóságainak nem tartozik engedelmességgel, kizárólag a pápának. A kritikusok azzal vádolják az Opus Deit, hogy a múltban szorgalmazta a jobboldali politikusokkal és kormányokkal való szövetséget - például Franco rezsimjével Spanyolországban. Appleby idézi Penny Lernoux újságírót, aki szerint Franco spanyol diktátor 1975-ös halála után az Opus Dei jelenléte kiterjedt más európai országokra is, valamint az Egyesült Államokra és Latin-Amerikára, ahol politikai befolyásra is szert tett, különösen a Pinochet uralta Chilében. Lernoux állítása szerint az Opus Dei tagjai és szimpatizánsai is támogatták azt a puccsot, amely megdöntötte a chilei elnök, Salvador Allende hatalmát annak idején - a szervezet egyik tagja, Hernán Cubillos pedig Pinochet tábornok külügyminisztere lett.

Kiszámított politikai lépések

János Pál pápa sokszor zavarba hozta már a világi megfigyelőket haladó és konzervatív eszméi sajátos keverékével - állítja Appleby. A népesedés és a fejlődés kérdéseivel foglalkozó 1994-es kairói világkonferencia résztvevőihez tiltakozó levelet intézett, és arra utasította a Vatikán képviselőit, hogy lobbizzanak a konferencia akcióprogramja ellen, amely a túlnépesedés égető problémájának megoldására igyekezett javaslatokat tenni - a helyzet fintora, hogy a túlnépesedés negatív hatása éppen azokat az embereket sújtja, akiknek védelmében a pápa kiállni kívánt.
A pápai álláspont azonban bizonyos szempontból az élet szentségét illetően igenis logikusnak tekinthető - állítja Appleby. II. János Pál a születésszabályozásban a nyugati individualizmus egyik kifejeződési módját látja, amely a férfit és a nőt elszakítja a családtól, a családot pedig az egyháztól. Az egyház a legsebezhetőbb formájában, az anyaméhben kívánja védelmébe venni az életet, a „szabad választás” eszméjét pedig egy sorba állítja az emberi élet erőszakos elvételével: az abortusszal, az eutanáziával, a háborúkkal és a népirtással. Az egyháznak ebből fakadóan alapvető meggyőződése, hogy a magzati élet védelmén keresztül egy sor emberi jogi kérdésben is véleményt nyilvánít.
Appleby nem tagadja, hogy a közelmúltbeli szentföldi pápai látogatásnak kiszámított politikai aspektusai is voltak: egyaránt megcsókolta a földet a palesztin fennhatóság alatt álló Nyugati Parton, és Galileában; Jeruzsálemben mindhárom világvallás szent helyein tiszteletét téve azonosulni kívánt a szentföldi konfliktus bármely oldalán átélhető emberi szenvedéssel. Kifejezetten politikai kérdésekben azonban - igen óvatosan - semmilyen konkrét tartalmú nyilatkozatot nem tett egyik fél javára sem.
A pápa szentföldi útja valóban nem elsősorban politikai célzatú volt. Ennél sokkal nagyobb célt szolgált: II. János Pál kultúra- és vallásközi dialógus megteremtésén fáradozott. Zarándoklata egyik csúcspontja volt annak a hatalmas erőfeszítésnek, amelyet egész pápasága során tett a kereszténység, a judaizmus - és talán bizonyos mértékig az iszlám - kibékítésére.
A lengyel pápa sokat tett a zsidókkal való kapcsolat javításáért. Ő volt az első katolikus egyházfő, aki belépett a római zsinagógába, és ott 1986 áprilisában kijelentette: a katolikus egyház elítéli az antiszemitizmust. Szintén ő volt az a pápa, aki diplomáciai kapcsolatokat létesített Izraellel, majd 1998-ban történelmi jelentőségű dokumentumban ismerte el, hogy a zsidók nácik általi üldözését egyes keresztények zsidóellenes előítéletei is ösztönözték (ennek ellenére a keresztények felelősségéről nem ejtett szót). János Pál nagy jelentőséget tulajdonít a szimbolikus cselekedeteknek. Ezek közé tartozik Edith Steinnek a zsidók között nem kis felháborodást keltett boldoggá avatása 1998-ban (Edith Stein keresztény hitre áttért zsidó volt, akit a nácik megöltek), csakúgy, mint az utolsó gettóépítő pápa, IX. Pius közelmúltbeli boldoggá avatása.

Diszkrimináció és elfogadás

II. János Pál igen határozott álláspontot képvisel a női papság kérdésében, mely pápasága alatt sokszor felmerült a katolikus egyház egy részének igényeként. Bár a pápa álláspontja rendkívül merev, többször is kifejezte, hogy a férfi és nő közötti különbség, amelynek révén a papi szolgálatból is kizárják őket, nem jelenti a női méltóság kisebbítését. Bár a házassági kapcsolat nem a női méltóság egyetlen forrása, a pápa kiemeli, hogy Isten az emberi élet iránti felelősséget speciális módon, a szülésen és a gyermeknevelésen keresztül helyezte rá a nőre.
Más keresztény felekezetek általában megengedik a nők egyházi szolgálatát, és ebben a kérdésben sok katolikus hívő sem ért egyet az egyházfővel. Annak ellenére, hogy ebben a kérdésben hajthatatlannak tűnik, Appleby szerint a pápa - valószínűleg szándéka ellenére - megkönnyítette utódja számára a nők egyházi szolgálatának elfogadtatását. 1995-ös, Levél a nőknek című dokumentumában a pápa bocsánatot kért az egyházban jelenleg tapasztalható nemek közti megkülönböztetésért, a nők diszkriminációjáért mind az egyházban, mind a külső, patriarkális világban, amelynek kialakulásához az egyház is hozzájárult. Az egyházfő ugyanakkor nagyra értékelte a nők munkáját a katolikus iskolák, kórházak és egyéb intézmények működtetésében. A pápa minden nő és férfi elé Szűz Máriát állítja legfőbb példaként, kiemelve nemcsak „anyai szeretetét”, hanem az igazság és a szegények felszabadítása iránti olthatatlan szomját is. János Pál egyébként gyakran bátorítja egyházát, hogy legyen „Mária egyháza”.

Előkészített utódlás

A tanulmány szerzője nem tartja valószínűnek, hogy a jelenlegi egyházfőt egy tőle nagymértékben különböző személyiség fogja követni a pápai trónon. Sokkal valószínűbbnek véli, hogy az utód folytatja és kiterjeszti az általa elkezdett politikát. Ez annál is valószínűbb, mivel pápasága huszadik évére, 1998-ra a pápaválasztásra jogosult 115 bíboros közül 101-et maga nevezett ki - ugyanígy a katolikus egyház 4200 püspökének több, mint a felét. Ezek a püspökök és bíborosok mindannyian teljes mértékben lojálisak patrónusuk iránt, és osztják a pápa tekintélyelvű és tradicionális nézeteit (a mesterséges születésszabályozás elítélése például gyakran szerepel a püspöki kinevezés „lakmusztesztjeként”).
1996-ban a pápa megváltoztatta az egyházfő megválasztásának módját is: a korábbi kétharmados helyett most már elegendő az egyszerű többség. Ez megakadályozza, hogy a pápát választó konklávé olyan kényszerhelyzetbe kerüljön, mint annak idején Angelo Roncalli, a kevéssé ismert velencei pátriárka személyével, aki XXIII. János néven lépett a pápai trónra.
Mivel ma már nem az olaszok alkotják a bíborosi kar többségét, Appleby szerint nő az esélye annak, hogy a következő pápa harmadik világbeli egyházi személy lesz - talán afrikai. A kultúra- és vallásközi kommunikáció terén szerzett készség szintén fontos szempont lehet az utód kiválasztásában. „Akárki lesz is II. János Pál utódja, nyilvánvalóan munkálkodni fog a vallásszabadság és a pluralizmus védelmezésén, és olyan új, kiemelkedő fontosságú ideológiai és intellektuális kérdésekkel is foglalkoznia kell majd, mint például a bonyolult erkölcsi kérdéseket felvető biotechnológia és a génmanipuláció” - zárja elemzését a Foreign Policy tanulmányírója.


Ökumenikus kritika a Vatikánnak

A héten a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa szintén kritikával illette a Vatikán szeptember 5-én nyilvánosságra hozott, Dominus Iesus című, óriási nemzetközi vitát kiváltó nyilatkozatát, melynek alapgondolata szerint semmilyen vallás sem tekinthető egyenértékűnek a katolikus egyházzal. (Hetek 2000. szeptember 9., ) A magyarországi református, evangélikus, baptista és metodista egyház, a Magyar Ortodox Egyház, a magyar-országi román és a bolgár ortodox egyház, valamint a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye képviselőiből álló testület sajnálatosnak tartotta a nyilatkozat számos gondolatát, mint például, hogy „Krisztusnak csupán egyetlen egyháza létezhet, s ez a katolikus egyházban áll fenn, melyet Péter utódja, illetve a vele közösségben levő püspökök kormányoznak”. A testület sérelmezi, hogy „a nyilatkozat értelmében más egyházak, illetve egyházi közösségek csak annyiban tekinthetők egyházaknak, amilyen mértékben követik a katolikus egyház által meghatározott igazságokat”.
Az ökumenikus tanács szerint az is aggasztó, hogy II. János Pál pápa, aki az egyik legfontosabb megvalósítandó célul a vallások közötti párbeszédet tűzte ki, most mégis „biztos tudással és apostoli tekintélyével” érvényesítette és erősítette meg a kongregáció közgyűlése által elfogadott nyilatkozatot.
A Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa ezért kétségbe vonja a római katolikus egyháznak az utóbbi években gyakorolt ökumenizmus iránti elkötelezettségének őszinteségét és más keresztény felekezetekkel folytatott dialógusának hitelességét.