Vissza a tartalomjegyzékhez

Márer György, New York
A Bush-klán ünnepe

Annak idején Ronald Reagan elnök 11. parancsolatként azt hirdette: „Ne mondj roszszat a másik republikánusról!” Az idén a párt még ennél is továbbment, és azt az elvet tűzte a négyévenként sorra kerülő nagygyűlés zászlajára, hogy „Mindenekelőtt ne okozz semmi kárt!”.


A republikánus jelölőgyűlés Philadephiában. Magabiztos sokaság     Fotó: Reuters

A küldöttek ezúttal már az első este elfogadták a programot, amelynek célja a párt konzervatív szárnyának megnyerése, ugyanakkor biztosítani kívánja a szavazópolgárok széles rétegét, hogy George W. Bush texasi kormányzó átalakította és középútra terelte a pártot. A demokraták és szövetségeseik azonban villámgyorsan kiragadták a program konzervatív kitételeit, mint annak bizonyságát, hogy a Republikánus Párt a szónoklatokat kivéve vajmi kevés változáson ment át.
Nem vitás, hogy azok a múltbéli, izgalommal és meglepetésekkel teli elnökjelölő nagygyűlések divatjukat múlták. Az utolsó ilyen a republikánusok részéről az 1976-os volt, ahol Gerald Ford nagy nehézségek árán és csupán elenyészően csekély szavazattöbbséggel nyerte el a jelölést Ronald Reagannel szemben. Egyébként az „új divat” - a csendes és higgadt légkörben lezajló elnökjelölő nagygyűlés - az 1968-as demokrata pártinak egyenes következménye, mivel az olyan paprikás hangulatban zajlott le mind a gyűlésteremben, mind azon kívül erőszakkal teli tüntetések formájában, hogy a pártok elhatározták a szabályok teljes megváltoztatását.
Ennek megfelelően a küldöttek már hónapokkal a jelölőgyűlés előtt tudják, kire fognak szavazni. George W. Bush, akinek jelölése a philadelphiai megmozdulás célja és feladata, kifejtette: „A nagygyűlés végeredményben jutalom a keményen dolgozó, egyszerű párttagok számára, akikből küldöttek lesznek. Én úgy tekintem, mint lehetőséget ezeknek az embereknek arra, hogy energiával telve térhessenek haza, és segíthessenek megválasztatni engem.”
George W. Bush története talán a bankár nagyapával kezdődik, aki Connecticut állam egyik szenátora lett, és még a fiától is megkövetelte, hogy rangján szólítsa. Az apa, George Bush több köztisztviselői megbízatás után nyolc esztendeig alelnök, majd négy évig a Fehér Ház lakója volt. George W. gyerekkorában a Bush család fekete báránya lett, legalábbis egy időre, mivel fellázadt a papa szigora ellen. Később beadta a derekát, és követte apja nyomdokait. Repülőtisztté avatták ugyan, de bevetésen sohasem vett részt, nem úgy, mint apja, akit hősként ünnepeltek a második világháborúban. Beiratkozott a Yale Egyetemre is, de a sportok terén nem örökölte apja tehetségét. Sokan azt tartják, hogy a családi összeköttetések nélkül sohasem került volna be sem a kiváló iskolákba, sem a busásan fizető olajipari állásokba, és bizony bele sem kukkanthatott volna a politikai életbe.
Az ifjú Bush azonban másként ítéli meg a dolgokat. Az ő véleménye az, hogy amit elért, a saját tehetsége folytán, és saját munkájával harcolta ki, nem pedig a család befolyása révén hullott az ölébe. Igen tiszteli és szereti az apját, de számottevő segítséget nem kapott tőle sem diákévei alatt, sem később. Persze a választási hadjárat alatt bizonyára nem lesz hiány apai segédletben és tanácsban. Szinte biztosra vehető, hogy Dick Cheney, volt védelmi miniszter jelölése az alelnöki hivatalra nem a fiatal, hanem az idősebb Bush elgondolása volt. Végeredményben a kívülállónak az a benyomása támad, hogy ezzel a lépéssel már érvényesül is Bush, volt elnök befolyása, és ez esetleg növekedni fog, ha a fia bekerül a Fehér Házba, annál is inkább, mert az ifjú Bush külpolitikai tudása és gyakorlata igen alacsony szinten mozog. Épp ez volt az oka Cheney kiválasztásának.
A választások persze még messze vannak, és az igazi kampány csak a demokrata párti elnökjelölő nagygyűlést követően kezdődik majd meg, amikor már mindkét párt jelöltje hivatalos minőségében lép fel az egész politikai gépezettel a háta mögött. Ami pedig a jelenleg folyó republikánus párti jelölő folyamatot illeti, sokan beszélnek arról, hogy itt a Bush uralkodóház megalapításáról van szó. Ilyen még csak egy volt az ország történetében, az Adams család. Vajon sikerül-e Bushéknak is?