Vissza a tartalomjegyzékhez

Morvay Péter
Nemzeti szív és a nemzetek feletti Európa

Az egyik legnépszerűbb norvég Eb-induló szövege szerint: „Legjobb férfiaink ismét harcra készek. A vikingek győztes hadjáratra indulnak Európa ellen.” Nemzeti színek kavalkádja kerítésen, autókon, a szurkolók kifestett arcán és egyenmezén - a világszerte közel 7 milliárd néző által nyomon követett futball Eb-t figyelve úgy tűnhet, hogy az egyesülés felé robogó Európában elszabadult a foci-nacionalizmus. Mindez ráadásul az EU szívében, Belgiumban és Hollandiában.


Portugálok az Angliát éltető zászló előtt. Büszkék hazájukra     Fotó: Reuters

Hogyan fér össze a nemzeti válogatottak iránti rajongás a nemzetek feletti unió hűvös internacionalizmusával? Miért tartotta fontosnak az Európai Labdarúgó Szövetség, az UEFA, hogy külön konferenciát rendezzen a nemzeti válogatottak jövőjéről, miközben a nagynevű olasz, angol vagy spanyol futballklubok ma már csak mutatóban tartanak egy-két hazai játékost? Egy liverpooli kutató szerint a válasz elsősorban a pénz: amíg a nemzetek közötti versenyek minden eddiginél nagyobb bevételeket hoznak, addig a több mint 200 országban játszott és így „globális nyelvként” is működő labdarúgásban szabad utat kaphatnak a hazafias érzelmek. Amelyek nem utolsó sorban „fájdalomcsillapítóként” is szolgálnak a nemzeti valutájukat elvesztő, határok nélkülivé vált európai uniós országok polgárai számára.
A franciák vagy a németek könnyedén beletörődtek abba, hogy másfél év múlva megszűnik a frank és a márka mint fizetőeszköz, elfogadják, hogy a nemzeti parlamentek fölé létrehozzanak egy összeurópai kormányt, lemondanak akár az önálló haderőről is. De próbálja csak egy politikus felvetni, hogy a nemzeti tizenegy, mondjuk, a gallkakasos mez helyett az unió csillagkoszorújával fusson ki a zöld gyepre…
A nemzeti csapatok jövőjéről rendezett konferenciát az UEFA 1999 őszén Genfben. A tanácskozáson felszólaló Gerhard Aigner, a nemzetközi szövetség főtitkára büszkén állapította meg, hogy a „futball sohasem volt olyan népszerű Európában, mint ma. A fejlődés 20 éve tart, és elsősorban a televíziókkal kialakított sikeres együttműködésen alapul, valamint azon a tényen, hogy a futball korábban soha nem látott hatást gyakorol a közvéleményre, aminek következtében kiszélesedett a kereskedelmi partnerek köre is.”
Mivel a nagy üzletből elsősorban a vezető európai klubcsapatok részesedtek, felmerül a kérdés, hogy szükség van-e még a nemzeti csapatok közötti mérkőzésekre? - tette fel a kérdést Aigner, aki egyértelművé tette: gazdasági és politikai okokból egyaránt fontosnak tartja az országok közötti mérkőzéseket. „Semmi nem egyesíti úgy egy ország lakosságát, mint a nemzeti válogatott” - mondta. Szerinte a nemzeti szenvedélyek szabadon áradnak a válogatott meccseken: „A nemzet együtt ünnepel és együtt szenved csapatával.”
Az összeurópai politika számára tehát a futballnacionalizmus ideális terep a „különbözőség az egységben” uniós jelszó demonstrálására. Egy határok nélküli, egységes európai szuperállamban a nemzeti azonosulásra egyre kevesebb lehetőség nyílik, ezért is fontos, hogy a sport, elsősorban a labdarúgás mintegy „levezesse” az emberek érzelmi szükségét - érvelnek azok, akik a jelenlegi keretek megtartása mellett voksolnak. Az EURO 2000 kontinensbajnokság eddigi viharos sikere igazolni látszik ezt az álláspontot.
A sport mint a tömegszórakoztatás és a tömegmanipulálás fóruma amúgy régi találmány: már a római arénákban is számontartották a különböző - függetlenséggel nem rendelkező - provinciák hírességeit, a fogathajtókat (lásd a Ben Hur című film emlékezetes kocsiversenyét) vagy a távoli stadionokban feltűnt - és életben maradt - harcosokat. Még a császárkor tetőpontján játszódó Gladiátor című film főhőse is mint „Spanyol” tűnik fel a Colosseumban, jóllehet Hispánia tartomány aligha jelentett bármit is a hős rajongói számára.

Nemkívánatos tizenegyek

Érdekes kérdés, ami szintén felmerült a genfi UEFA-csúcson, hogy az immár 51 tagállamból álló európai szövetség miként tudja fenntartani a kis és a nagy futballnemzetek közötti hagyományos egyenjogúságot. A kelet-európai rendszerváltást követően létrejött új államok igyekeznek a zöld gyepen is felhívni a figyelmet magukra. Látványos példája ennek a jelenlegi tornán Szlovénia csapata, akik szívós munkával elérték, hogy az alig tízéves ország válogatottja kijusson az Eb-re. A szlovének sikeres bemutatkozásán felbuzdulva már a függetlenséget még el sem nyert koszovói albánok is bejelentették, hogy saját csapattal kívánnak indulni a következő Európa-bajnokságon.
Az ellenpélda az Eb persona non gratájának tekintett Jugoszlávia válogatottja lehetne, akik, miután a selejtezőcsoportból továbbjutottak, teljes európai bojkottal találták szemben magukat. Az Eb-felkészüléshez csak a Távol-Keleten jutott edzőpartner, miközben az Európai Bizottság politikusai mérlegelték, hogy adhatnak-e beutazási vízumot a jugoszláv labdarúgóknak és sportvezetőknek. Bár Jugoszlávia kizárására nem került sor, valószínűnek tűnik, hogy az UEFA visszatartja az Eb-re kijutott csapatoknak járó tekintélyes jutalmat, jóllehet a „plávik” a puszta részvételért is legalább 6 millió német márkára (mintegy 900 millió forint) lennének jogosultak.
A sokszorosára növekedett televíziós bevételekből az UEFA összesen 150 millió márkát (21 milliárd forint) oszt szét az Eb-re kijutott nemzeti válogatottak között. Már most tudni lehet, hogy a 2004-es portugál kontinensbajnokságon ez az összeg tovább emelkedik, miután az UEFA 800 millió márkáért adta el a mérkőzések közvetítési jogát.

Részvénytársaságok ligája

A pénz megöli a futballt - állítja az amerikai Time magazin Eb-összállításában a legendás francia labdarúgó, Michel Platini. Egy honfitársa, az Angliában játszó David Ginola ezzel szemben úgy véli, hogy a hatalmas összegek körforgása csupán a valódi piaci keresletet tükrözi, amely a csúcsfutball iránt világszerte megmutatkozik.
A Time összeállításából kiderül: az elmúlt évben három klubcsapat, a Manchester United, a Bayern München és a Real Madrid is 100 millió dollár feletti éves bevételre tett szert. Legtöbbet az angol együttes kasszírozta, kereken 165 millió dollárt (46 milliárd forintot). Egy exkluzív televíziós szerződésnek köszönhetően, amelyet júliusban készülnek aláírni Nagy-Britanniában, az angol első osztályú bajnokság 20 csapata három éven keresztül összesen évi 1 milliárd dollár (280 milliárd forint) jogdíjhoz jutna.
Ilyen bevételek mellett telik a sztárjátékosok szintén csillagászati fizetésére is, amelyet a sokjegyű számok miatt az egyszerűség kedvéért heti összegben szoktak megadni. Eszerint a húsz legjobb európai futballista egyenként átlagosan heti 50 ezer dollárt keres (14 millió forint), de a Juventus csatára, Alessandro Del Piero és a Real Madrid balszélsője, Steve McManaman esetében ez az összeg eléri a 100 ezer dollárt is.
A nagycsapatok közül több egyszerűen részvénytársasággá alakult az utóbbi években: az olasz Lazio 1998-ban lépett ki a tőzsdére, míg az angol klubok közül már tíznek a részvényeit lehet jegyezni.
Miután a klubok ilyen hatalmas pénzeket fizetnek játékosaiknak, érthető, hogy igyekeznek korlátozni számukra a válogatott mérkőzéseken való részvételt. A jelenlegi szabályok szerint a nemzeti szövetségi kapitányok felkérésére a klubcsapatok kötelesek a válogatott kerettag játékosokat évente akár húsz alkalommal is elengedni. Ráadásul a válogatott edzőtáborozásainak és mérkőzéseinek idejére a kluboknak kell állniuk a játékosok fizetését és a szintén tetemes összegű biztosítását is. Lennart Johnson, az UEFA elnöke egy példával magyarázta el ezt a gyakorlatot a Time újságírójának. „A norvég válogatott játékosai között többen futballoznak angol vagy német csapatokban - mondja Johnson. - Ha a Norvég Labdarúgó Szövetségnek kellene állnia e játékosok fizetését, pillanatokon belül csődbe mennének.”
A válogatott tétmérkőzések számát nem tudják a klubok befolyásolni: az egyre több nemzeti csapat indulása miatt nő a selejtező mérkőzések száma a kontinentális viadalokon - az EURO 2000 esetében például nem kevesebb, mint 230 mérkőzésre került sor, mielőtt kialakult volna a döntő 16 fős mezőnye. Kérésükre azonban az UEFA felvetette, hogy a jövőben radikálisan korlátoznák, esetleg el is törölnék a tét nélküli - úgynevezett barátságos - országok közötti mérkőzéseket. A gyakorlat már ma is az, hogy a klubok legdrágább játékosaikat sérülés, vagy más kifogás miatt nem engedik el az ilyen mérkőzésekre.
A politika nem csak a nemzeti tizenegyek jövőjét érinti, hanem a klubcsapatokét is. 1995-ben született meg az Európai Bíróság Bosman-döntés néven ismert ítélete arról, hogy a futballisták az unión belül szabadon szerződhetnek, és a klubok nem állíthatnak fel korlátokat a külföldi nemzetiségű játékosok maximális számáról. Az ítélet a munkaerő határok nélküli szabad áramlásának alapelvére hivatkozott.
A döntés eredményeként a nagycsapatok mini „világválogatottakká” váltak, míg a szegényebb bajnokságok elveszítették vonzerejüket a klasszis játékosok számára. Az amerikai hetilap arra is felhívja a figyelmet, hogy a korlátok nélküli játékoskereskedelem következtében a klubok igyekeznek már 9-10 éves korban hosszú távra leszerződtetni a tehetséges gyerekeket. A hajdani rabszolgapiacok mintájára kialakult a harmadik világban is egy futballista feketepiac, ahonnan fillérekért hoznak Európába kipróbálni játékosokat. Akik nem válnak be, azokra az utca vár: sokszor annyi pénzt sem kapnak, hogy hazautazhassanak.


Vigaszág nőknek

Az idei nyár nagy eseménye, a Euro 2000 futball-bajnokság - úgy tűnik - hetekre a televízió képernyőihez vonzza majd az erősebb nem képviselőit. Közvélemény-kutatások szerint a hölgyek egy ideig hősiesen tűrik, hogy hitvesük minden este a televízió képernyőjén bámulja kedvenc csapata - rosszabb esetben akár csapatai - játékát, sőt a szomszédos fotelből még talán a szurkolásba is bekapcsolódnak, pár nap múlva azonban a gyengébb nem képviselői egész egyszerűen torkig lesznek az egésszel. Ám éppen ez a pont az, aminek bekövetkeztét az amerikai filmforgalmazók már alig várják.
Hiszen mit is tehetne mást a futballbajnokság idejére özvegyen maradt hölgykoszorú, mint hogy barátnőivel felkerekedve moziba megy - írja a brit The Daily Telegraph című napilap. Hasztalan nyomkodja ugyanis a tévé távirányítójának gombjait: főműsoridőben szinte valamennyi csatornán zöld gyepet és ide-oda rugdalt fehér bőrlabdát lát.
Az idén első alkalommal Nagy-Britanniában a filmes reklámcégek nem a futballrajongó férfiakat veszik céltáblájuk középpontjába, hanem kedveseiket, akik - reményeik szerint - minél hamarabb beleunnak majd az élő közvetítésekbe. A terep természetesen máris jól elő van készítve: a női magazinok hirdetési rovataiban hetek óta másról sem lehet olvasni, csak a világbajnokság ideje alatt debütáló „hölgybarát” filmekről.
S vajon ki is állhatna más az akció mögött, mint Hollywood, aminek raktárában már tornyosulnak a női könnyeket előcsalogató könnyed, romantikus, érzelgős és nevettető történetek - amiket a szakma nemes egyszerűséggel csak „pipi-mozinak” hív. Az amerikai vállalat a futball Európa-bajnokság kezdetéig nem is engedélyezte ezen műfajú filmjeinek európai forgalmazását, melyek élén egyébként Madonna egyik új filmje áll.
Az Empire filmmagazin szerkesztője, Emma Cochrane úgy véli: „Jó néhány film egyszerűen borzalmas, de mindenki arra számít, hogy mihelyst túl sok lesz a fociból, a nők már mindent hajlandók lesznek megnézni.”
Néhányan ugyan attól tartanak, az egész jól kitervelt stratégiát romba döntheti, ha az angol csapatok jól szerepelnek a bajnokságon. Egy filmproducer azonban erre a véleményre csupán kézlegyintéssel felelt: „Azt hiszem, ez olyan tényező, amit nem kell komolyan fontolóra vennünk.” A portugálok elleni vereség mindenesetre eddig őt igazolta. (Csereklyei Márta)