Vissza a tartalomjegyzékhez

Szenczy Sándor
Magyarok a romvárosban

Összeszorult a gyomrom, amikor az este leszállta után hatalmas csata: gépfegyverropogás, ágyú- és rakétalövegek mély dörrenését hallottam az ágyamon fekve Groznij szétlőtt belvárosában, egy ideiglenesen felállított fabarakkban.


Csecsen kisfiú Groznijban. Egy pusztulásra ítélt város    Fotó: Reuters

Végiggondoltam az egész napunkat. Kora reggel zuhogó esőben indultunk, majd Ingusföld határán csatlakoztunk egy élelmiszereket szállító orosz konvojhoz. Az ellenőrző pontokon még így sem volt egyszerű átjutni. Az egyik helyen ki kellett pakolnunk az egész teherautó-szállítmányt a sárba, mert fegyvereket sejtettek az élelmiszeres zacskóinkban. Minden elázott. Ezután megláttuk a Groznij feliratú táblát, amelyet attól függően cserélgettek különböző nyelvűre - eddig vagy öt alkalommal -, hogy kinek az ellenőrzése alatt volt a város.
Az ellenőrző pontokon levő katonák egyre agresszívebbek lettek - gondolom azért, mert féltek. Az orosz különleges esetek minisztériumának főhadiszállására mentünk, ahol a parancsnok fogadott minket, és elmondta, hogy mi vagyunk az elsők, akik a város megnyitása óta a helyi lakosságnak közvetlenül segélyt osztunk. Naponta körülbelül kétezer ember érkezik vissza a városba a környező országok menekülttáboraiból. Mi is azért döntöttünk úgy, hogy a segélyeinket a csecsen menekültek után hozzuk, mert a menekülttáborokból egyre többen mennek vissza lakóhelyükre. Különösen azóta, hogy Groznijt április 22-én megnyitották.
Groznij jelenleg a normális életvitelre nem alkalmas. Nincs áram, víz, gáz, élelmiszer, gyógyszer. A sok halottal, akik a romok alatt vannak, senki sem tud törődni. Nagy a járványveszély. Nappal még úgy-ahogy rendet tud tartani a hadsereg, de este „elszabadul a pokol”. Rendszeresek a gyilkosságok, az erőszakos cselekedetek, az emberrablás, a csonkítás, a fejlevágás.
Míg Koszovóban 360 regisztrált civil szervezet van jelen, addig Groznijban rajtunk kívül egy kis lengyel orvoscsoportról tudnak, akik az ingusföldi Nazranból járnak át segíteni a grozniji kórházakba egy-egy napra.
Elmentünk élelmiszert osztani az utcára. Az emberek a zuhogó eső ellenére megrohantak bennünket. Alig lehetett a rendet fenntartani. Idős, rongyos ruhájú, fizikailag és szellemileg kimerült emberek hisztérikus megnyilvánulásai miatt egy őrült hangzavarban kellett helytállni.
Találkoztunk két idős baptista hölggyel is, akik sírva kísértek el bennünket a grozniji imaház romjaihoz. A baptista imaház feldúlva, kiégve és kifosztva állt. A falakra DZSD volt firkálva, „DZSihad Dudajev”, utalva a „szent háborúra” és a csecsen katonák katonai vezetőjére. A földön töltényhüvelyek, rakétadarabok, a sárban gázálarc, pusztulás és rombolás nyomai mindenütt… mégis, az arcokon megindultság, könnyek. Megfogtuk egymás kezét, és csak sírtunk. Groznij miatt, a látottak miatt, a szenvedés miatt: együtt magyar-orosz-oszét-tatár-csecsen…
Reggel persze kiderült, hogy az éjszakai lövöldözés miatt senki sem aludta ki magát. Megdöbbentő hírt kaptunk rövid reggelink után: a táborunkat őrző őrhelyet megtámadták, az egyik őrünket agyonlőtték, egy másikat pedig megcsonkítottak (baltával levágták az egyik kezét). Megmutatták mind a kettőjüket. Szörnyű látvány volt. Nagyon megviselt bennünket. Két kórházba is sikerült eljutnunk, ahol átadhattuk gyermektápszereinket és takaróinkat.
Egy hófehér tank kíséretében léptük át a csecsen-ingus határt, és boldog mosollyal nyugtáztuk az „életet”. „Groznij az a hely, ahová vissza kell menni!” Szükség van ránk, arra, amit viszünk, mind a szellemi, mind a fizikai segítségnyújtásunkra.