Vissza a tartalomjegyzékhez

Pálfy Gyula
Eredeti római jellemek

A Gladiátor című filmben rögtön két effélét is találunk, melyek más összefüggések miatt, de rászolgálnak e jelzőre. Az egyik a család- és hazaszerető, tekintélytisztelő (ebben a sorrendben), bátor hadvezér rokonszenvesen egyenes jelleme. Ő Maximus, Marcus Aurelius hadvezére. A másik Commodus, az uralkodó vér szerinti örököse, szintúgy „római” típus, de hedonizmusa és hatalmi vágya miatt az. Felséges atyja jól látja, hogy bármiféle nemesség teljes hiánya miatt alkalmatlan a régi római erények helyreállítására.


Az exhadvezér gladiátor a római arénában. Vér, könnyek és izzadtság    

Ez ugyanis az elmélkedéseiről híres filozófus és császár - filmbeli - végakarata, a köztársaság visszaállítása, mondván: „…Egész uralkodása merő hadakozás volt, s mit ért el?” Ezért választja inkább Maximust utódjának, a puritán paraszthadvezért, aki a germánok legyőzése - két hosszú év - után a családjához szeretne visszatérni.
Neki kell uralkodnia, „hogy azé legyen a hatalom, aki ennyire nem vágyik rá…”
Érdekes, ahogy az amerikaiak történelmi filmet csinálnak. Egyrészt van elég pénzük arra, hogy a látvány grandiózus legyen (Quo vadis, Ben Hur), másrészt „nem átallják” a történetet (európai szemmel nézve) roppant nyílt erkölcsi tanulsággal és erős érzelmekkel fűszerezni. Ráadásul lépten-nyomon beleviszik saját eszményeiket is. A család és a szabadság szeretetéről például állítják: értük akár meghalni sem túlzás. Kedvelt a hatalom és az erény kapcsolatának vizsgálata is. E filmben és számos korábbiban (A vasálarcos, A rettenthetetlen) a nemes, vezetésre termett uralkodó az eszmény, őt szívesen szolgálnák a szereplők, akár királycsere árán is. Ez jócskán „amerikaias” motívum, az első számú szimbolikus személy, a „jó elnök” (egyáltalán az elnök) nagyfokú tisztelete, mely - tán egészen Clintonig - jellemezte az Államokat.
Mindez benne van a Gladiátorban. Ahogy egy nagyon mai jelenség is: a közvélemény formálása, a manipuláció. Maximus helyett ugyanis, gyilkosságok árán, Commodus kezd uralkodni. Igazi führerje a népnek, kenyér- és cirkuszosztogató, akit idegesít a szenátus - s aki a valóságban egész komolyan Herkulesnek képzelte magát. Maximus viszont rabszolgává lesz egy távoli provinciában, akinek - mint Ben Hurnak annak idején - a bosszú ad életerőt, bár gazdája szerint halálával kellene szórakoztatnia a jónépet.
Így lesz sztárgladiátor, méltó a Colosseum (ügyes számítógép-grafika) homokjához. Haragosa, a császár már nem sújthat le rá, mert a „spanyol” maga is él a tömegmanipuláció fegyverével - rajonganak érte, és életben tartják: a hüvelykujjak rendre felfelé fordulnak.
Ám végül meg kell küzdeniük egymással férfi módra. A meccs szokott kimenetelű. Nem is ez, hanem a két kiváló főszereplő játéka látványos. Maximus alakítója, Russel Crowe (A bennfentes) „bejátszotta magát a legnagyobb sztárok közé” - véli a Pesti Est is.
Az értékelést helybenhagyhatjuk. Igen kifogásolható viszont, hogy a katartikus, a főhőssel azonosuló hangulat egy füst alatt szinte rokonszenvessé teszi - némi kelta jellegű zenei aláfestéssel - azt a pogány túlvilágot, ahová Maximus többször is indulni kész, majd ahová átúszik halálakor, hogy találkozzék szeretteivel. A filmkészítők felfogása szerint a békés és idillikus hangulatú édeni táj Róma isteneinek közvetítésével (is) elérhető. Ám oda egyedül Ben Hur választása vezet.