Hechs László, Jeruzsálem
Eltérő jövőképek

Izrael ezen a héten ünnepelte modern államisága 52. évfordulóját. Alig több mint fél évszázad nyúlfarknyi idő egy ország történetében, ám mégis figyelemre méltó a megtett út: a semmiből létrejött a közel-keleti térség egyetlen működő demokráciája, amely versenyképes piacgazdaságot, a régió legmodernebb hadseregét és csúcstechnológiára épülő ipart mondhat magáénak. Mindezt úgy, hogy közben röpke létezése alatt öt nagyobb háborúból került ki győztesen.

Ezer Weizman izraeli elnök a jeruzsálemi Nyugati-falnál tartott függetlenség napi ünnepségen. Múltból a jövőbe    Fotó: Reuters

A kék-fehérbe öltözött és fellobogózott ország népe büszke is hazájára, és ma épp olyan töretlen felszabadultsággal ünnepel, mint 1948 májusában, amikor Ben Gurion felolvasta a Függetlenségi Nyilatkozatot.
Akkor 806 ezer zsidó élt a Földközi-tenger és a Jordán folyó partjai között. A folyamatos hazatelepülésnek köszönhetően ma 6,3 millió Izrael lakosainak száma, amelyből 4,9 millió (77,9 százalék) zsidó, 890 ezer (14,1 százalék) muzulmán, 410 ezer (6,4 százalék) keresztény és 100 ezer (1,6 százalék) drúz. Az elmúlt évben a népesség havi növekedési átlaga elérte a hatezer főt.
A jövő Izraeléről azonban megoszlanak a vélemények. Az ultraortodox zsidók számára az isteni megváltás, a politikai baloldal számára a közös gazdasági érdeken alapuló egyetemes béke és harmónia elképzelése, a politikai jobboldal számára pedig a konfrontációk vállalása és az azokkal való sikeres szembenézés jelenti a konfliktusok megoldását.
Míg az izraeli zsidók túlnyomó többsége, ha eltérő módon ítéli is meg a jövőt, támogatja az államot, addig az izraeli állampolgárságú arabok jelentős része ma már a palesztin függetlenségi törekvésekkel azonosul. "Izrael függetlenségi napja a palesztinok számára a holokauszt napja" - hirdette egy transzparens a galileai Sfaram faluban, ahol az oda látogató Natan Scsaranszki belügyminisztert tüntetés és kőzápor fogadta.
Az ünnepségek a háború hősi halottjaira való emlékezéssel kezdődtek. Izrael történetében 19 ezer 109-en estek el az ország védelmében vívott harcokban. Idén először e napon emlékeznek meg a terror áldozatairól is. Sziréna hangjaival és kétperces néma vigyázállással veszik kezdetüket a megemlékezések, amelyek során felolvassák az áldozatok nevét: minden név mögött felidéződik egy arc, és minden arc mögött egy külön világ. E gyásznap egyesíti Izrael zsidó, beduin és drúz lakosságát, akiknek soraiból a hősi halottak kikerültek.
Izrael arab lakossága azonban e napon a saját halottjaira emlékezik, azokra, akik a másik oldalon álltak, akik egyesülve a fiatal zsidó államra támadó intervenciós hadseregekkel az állam felszámolásáért és a "zsidók tengerbe szorításáért" harcoltak. Ez a történelmi tapasztalat alapvetően kettéválasztja Izrael lakosságát, ami a függetlenségi napon csak még nyilvánvalóbbá válik. Idén Sfaramban, a galileai arab városban rendezték a függetlenségi napi fogadást, amelyen a kormány képviseletében Natan Scsaranszki belügyminiszter jelent meg. Az arab polgármesterek egy része bojkottálta a rendezvényt, s a városban már kora reggel tüntettek a belügyminiszter jelenléte ellen. A palesztin zászlókkal felvonulók előbb megkoszorúzták az arab hősök emlékművét, majd a városháza elé vonultak. "Izrael függetlenségi napja a palesztinok számára a holokauszt napja" - olvashattuk a feliratokról. A tüntetők elénekelték a palesztin himnuszt, majd "Vérrel és tűzzel szabadítjuk fel Palesztinát!" kiáltásokkal kőzáport zúdítva a rendőrökre a városháza elleni rohamra indultak. A tüntetők élén arab parlamenti képviselők haladtak, akik mentelmi jogukat a törvényes rend elleni felbujtásra és izgatásra használták. A rendőröknek nem volt könnyű a belügyminisztert kimenekíteni az őrjöngő tömeg elől.
A zsidó vallási ortodoxia sem ünnepli ezt a napot. Ők a megváltást várva a Magasságos mindenható tette következményeként várják a Mennyei Királyság megszületését. Álláspontjuk szerint nem a hadsereg védte meg a zsidó államot, hanem a Magasságos Szent, ezért úgy vélik: Izrael Állam igazi katonái a vallásos zsidók, akik életüket a Tóra tanulmányozásának szentelik. Ebben az időszakban nem örvendezhetnek, nem hallgathatnak örömteli zenét, és nem perdülhetnek táncra, még a függetlenségi nap kedvéért sem. A gyász időszaka ez, mert ekkor emlékeznek Akiba rabbi 24 ezer tanítványára, akikkel a római uralom alatt egy járvány végzett. A függetlenség napja munkaszünet, ám a vallásos diákok önkéntesen ezen a napon is az iskola padjait koptatják. Kevésbé békés időtöltést választottak azok az ultraortodox fiatalok, akik egy nemzeti zászlóval díszített autót dobáltak meg kővel Jeruzsálemben.
A zsidó társadalom másik fele azonban önfeledten és büszkén ünnepel. Az ünnep sem feledtetheti azonban a jövő iránt érzett aggódást. Mi vár az elkövetkezendő néhány évben a zsidó államra? Vajon megadatik-e végre Izraelnek, hogy békés körülmények között rendezze belső problémáit? Sikerül-e az északi határ biztonságát elérni? A palesztinokkal vajon eljutnak-e a végső rendezésig?
A zsidó társadalom egyik fele, a politikai baloldal abban bízik, hogy igen, és a háborúból a zsidó állam a béke korszakába lép. Izrael a Közel-Kelet vezető gazdasági és technológiai hatalmává válik, a palesztinok és Izrael arab szomszédai is belátják, hogy a béke mindannyiuk közös érdeke. Ehhez azonban Izraelnek is meg kell változnia - vélik. Ezért hamarosan beköszönt a posztcionizmus kora, amelyben a zsidó állam ugyanolyan "normális állammá válik, mint szomszédai", a fegyveres kéz lehanyatlik, hogy a béke galambjainak és az olajágnak adja át a helyét. Ez nem is lehet másként, mert a térség problémái olyan súlyosak, hogy azok csak együttesen oldhatók meg. A jövő a kooperációé, a közel-keleti közös piacé, Izrael, Palesztina és Jordánia államszövetségéé - fogalmazza meg álláspontját a kormányzati többséget adó izraeli baloldal. Maga a kormányfő, Ehud Barak azonban ennél sokkal realistább. Ő a "hafrada", a teljes elválasztás híve. Szerinte szét kell választani Izraelt és a palesztinokat, mondván: "Mi itt, ők meg ott!"
A zsidó társadalom másik fele nem hisz a kooperációban, nem hisz az absztrakt emberi jóság fogalmában és a puszta gazdasági érdek mindenhatóságában. Óva inti a mostani kormányt a túlzott engedményektől. Nem hisz a folyamat békés végében, mert úgy véli, a palesztinok számára a béke csak egy lehetőség a sok közül. Úgy gondolják, hogy egy megalakuló palesztin állam gazdaságilag életképtelen marad, ezért elkerülhetetlenül radikalizálódik, s ebből a szempontból lényegtelen, hogy Arafat aláírja-e a végső megállapodást vagy sem. A szabadság felkelti majd a palesztinok büszkeségét, s természetes módon azonosítják magukat az új állammal. Arafat - aki nem mondott le egész Palesztina felszabadításáról - végső soron a konfrontáció útját választja majd. Totális háború helyett a felőrlő terrorhadjárat módszerét követve előbb a zsidó települések felszámolására törekszik, majd Izrael állam belső életének megbénítását tűzi ki célul - hirdeti a peszszimista forgatókönyv bekövetkeztétől aggódó réteg, amely arra figyelmeztet, hogy az Izraelben lakó palesztinok már most az autonóm területeken élőkkel azonosítják magukat. Ahogyan egy sfarami tüntető a PFSZ lobogóját lengetve egyértelműen kijelentette a televíziós híradó stábja előtt: "Én nem tartozom Izrael államához!"

A magyar-izraeli diplomáciai kapcsolatok fordulatairól készített összeállításunk: