Vissza a tartalomjegyzékhez

Szarka Lajos
Kossuth, a XXI. századi politikus

„Kossuth Lajos a magyar történelem legvitatottabb alakja. A személyéről folyó polémia igazi magyar vita: sunyi, őszintétlen, leplezett” - írja Szabó Miklós Kultusz és deheroizáció című írásában (Hetek, 2000. április 1. ) arra utalva, hogy a reformkori politikus személyét a különböző hatalmi érdekek mindig a saját hasznukra igyekeztek felhasználni. Dr. Szarka Lajos történész hozzászólását olvashatjuk az alábbiakban. A szerző Kossuth Lajos kapcsán azt a kérdést veti fel, vajon a mostani politikai generáció össze tudja-e kapcsolni a nemzeti eszmét a polgári szabadság liberális eszméjével, ahogyan azt Kossuthék egyszer már megtették.

Kossuth pályája csaknem az egész XIX. századot átíveli. Az 1832-36-os országgyűléstől kezdve egészen 1894. március 20-án bekövetkezett haláláig befolyást gyakorolt a hazai történelemre. Már a 30-as években megfogalmazta a reformkor átütő erejű gondolatát, az érdekegyesítést, mely az ország lakosainak az emancipálásán, az addig kirekesztetteknek a politikai jogokba való beemelésén alapult. Kossuth felfogása szerint a szabadság az egész magyar nép közös, osztatlan tulajdona, ezért tízmillió polgárral kell megosztani 600 ezer nemes helyett. Erről 1833-ban a következőt írta: „A szabadság oly kimeríthetetlen kincs, amely azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik.”
Az 1840-es évek elején a vezető liberális politikusok még néhány országgyűlési ciklusra, vagyis 10-15 évre becsülték a polgári átalakítást megvalósító reformok elfogadását. Kossuthnak azonban meggyőződése lett, hogy nemzedékének nem áll ennyi idő rendelkezésére. Ezért elégedetlen volt a haladás tempójával, és a megkésettség felszámolását, a reformok idejekorán történő végrehajtását szorgalmazta. 1846-ban így írt: „Az Üllői úton van egy csapszék, melynek cégérén egy csiga, egy teknősbéka és egy rák látható, e jeligével: a három gyorsfutóhoz. A magyar haladás szakasztott képmása.”
1848 tavaszán azonban új időszámítás kezdődött Európában, s az európai forradalmak diktálta tempó s Kossuth remek helyzetfelismerése Magyarországon is győzelemre segítette a polgári érdekegyesítés gondolatát. Az 1848. április 11-én szentesített törvények, az úgynevezett „áprilisi alkotmány” Magyarország polgári berendezkedését és a Habsburg Birodalmon belüli függetlenségét rögzítette. A polgári szabadság megvalósult, de a nemzet szabadsága veszélybe került 1848 őszén. Jellasics futása után az udvar elszánta magát a közvetlen fegyveres fellépésre, a kizsendülő szabadság eltiprására. A következő csaknem egy esztendő alatt Kossuth neve a hősies küzdelem jelképévé vált, s ez idő alatt olyan közel került a magyar nép szívéhez, mint korábban talán senki más.
Kossuth azok közé tartozott, akik az 1848. áprilisi törvényeket mérföldkőnek tekintették, de megalkotásukkal nem látták befejezettnek a polgári átalakulást. Ezért még a szabadságharc végóráiban is volt ereje két döntő jelentőségű törvényt elfogadtatni a Szegeden ülésező képviselőházzal 1849. július végén. Az egyik a nemzetiségi törvény volt, mely Svájc után Európában a másodikként széles körű nyelvhasználati jogokat biztosított a nemzetiségeknek, a másik pedig a zsidók emancipációját kimondó törvény. Az emancipáció megadását elősegítette, hogy a zsidóság társadalmi számarányát jelentősen meghaladó mértékben vette ki részét a fegyveres harcból, s állt be a honvédseregbe.
Kossuth a szabadságharc leverését csupán csatavesztésnek tekintve a száműzetést választotta, s életének hátralévő felét emigrációban töltötte. Az emigráció hosszú évtizedei alatt azonban itthon is ébren tartotta a nemzeti és demokratikus törekvések egybeötvözésének s az erre alapozandó független Magyarország helyreállításának a gondolatát. Kossuth figyelme minden lényeges hazai eseményre kiterjedt. Állásfoglalása 1883-ban a tiszaeszlári ügy kapcsán példaértékű volt. A zsidóság 49 után visszavont, de az 1867. évi XVII. törvénycikk által megadott polgári emancipációja ugyan megvalósult, de ez nem jelentette az előítéletek megszűnését. Az antiszemitizmus túlélte Eötvös József 1871-ben elhunyt kultuszminiszter optimizmusát, aki már 1840-ben így írt: „A században, amelyben élünk, minden nap egy előítéletnek a halála felett alkonyodik.” A középkori vérvád 1882-ben ismét felütötte fejét, s a tiszaeszlári zsidókat rituális gyermekgyilkossággal vádolták. Az emigráns Kossuth nyíltan kiállt az ügy kapcsán a zsidók mellett: „Én ember és ember között faj, nyelv, vallásfelekezet miatt sohasem tettem, s nem is fogok tenni különbséget, az antiszemitikus agitációt, mint a XIX. század embere szégyenlem, mint magyar röstellem, mint hazafi kárhoztatom.” Kossuth állásfoglalásának is szerepe volt abban, hogy 1883-ban a nyíregyházi bíróságon felmentő ítélet született, s az antiszemiták súlyos vereséget szenvedtek.
A másik fontos terület, melyben Kossuth állást foglalt, az úgynevezett egyházpolitikai kérdés volt, vagyis az egyház és az állam szétválasztásának ügye. Ezen a területen teljes egyetértés mutatkozott a kiegyezést ellenző Kossuth s a kiegyezést támogató itthoni vezető liberális politikusok között. Deák Ferenc a kiegyezést követő években báró Eötvös József kultuszminiszterrel vállvetve, s őt mindenben támogatva küzdött a szétválasztás megvalósításáért. Mikor 1873. július 28-án a nagyon beteg Deák utoljára szólalt fel a parlamentben (Eötvös már 1871-ben meghalt), az egyházpolitikai kérdést taglalta. Beszédében az államvallást követő európai és az állam semlegességét valló amerikai szisztémát hasonlította össze, s hitet tett a „jobb, észszerűbb és célszerűbb” amerikai rendszer mellett, melyben az állam nem avatkozott be a vallások ügyeibe.
A kérdés 1892 őszétől vált ismét aktuálissá, amikor a parlamentnek bemutatkozó új miniszterelnök, Wekerle Sándor a kormány legsürgősebb teendőjét az egyházpolitikai reformok megalkotásában jelölte meg. A tervezett reformok kiváltották a kormánypárt konzervatívjainak és a katolikus egyháznak az ellenállását. XIII. Leó pápa 1893 szeptemberében kiadta a Constanti Hungarorum nevű enciklikáját, melyben aktív harcra buzdította a magyar egyházfőket és hívőket a „vallásüldözésnek” bélyegzett reformok ellen. A katolikus egyház féltette befolyását és jövedelmeit a reformok - a kötelező polgári házasság és állami anyakönyvezés, a szabad vallásgyakorlás, a zsidó vallás egyenjogúsításának - bevezetésétől. A reformjavaslat parlamenti tárgyalását látványos események előzték meg, többek között a budapesti katolikus nagygyűlés (1894. január), ahol vallástalansággal és erkölcstelenséggel vádolták a kormányt, vagy a liberális katolikusok lényegesen nagyobb létszámú (120 ezres) ellentüntetése, ahol a kormányt, a hazát és a haladást éltették. A Negyvennyolcas Függetlenségi Párt mint a kiegyezést elutasító legjelentősebb ellenzéki erő válaszút elé került. Elutasítja-e mint ellenzék, az elveivel megegyező kormányjavaslatot? Kossuth első ízben 1893 áprilisában, Helfy Ignáchoz írott levelében foglalt állást a kérdésben, s mutatott irányt a hozzá legközelebb álló párt számára. Tisztán és határozottan fejtette ki szabadelvű álláspontját. Véleménye szerint a polgári anyakönyvezés bevezetése nemcsak időszerű, hanem szégyen és a józan észnek ellentmondó, hogy már régebben nem történt meg. Középkori anakronizmusnak tekintette az egyháznak az állam fölé helyezését, mely az államnak a polgári viszonyokat szabályozó szuverén jogát a lelkiismeret érinthetetlenségének hamis ürügye alatt a papi uralomnak veti alá. Továbbá a honárulással határosnak tartotta, ha a magyar katolikus klérus a magyar törvényhozás hatálya alá eső kérdésben a római pápától kér utasítást. Végül Wekerle reformjainak támogatására buzdított, melyről így írt: „Tagadhatatlan, hogy Wekerle egyházpolitikai programja olyan gyermek, aki tekintve megfogamzásának indokait, nemigen tisztességes ágyban született (célzás a kiegyezésre!), de hát született, én hát nem azt nézném, hogy kinek a borja, hanem csak azt, hogy méltó-e arra, hogy felneveltessék.”
Kossuth még két alkalommal erősítette meg az iménti álláspontját, s 1894. február 17-i megnyilatkozásával utoljára foglalt állást napi politikai kérdésben. Üzenetei hozzájárultak ahhoz, hogy a függetlenségi ellenzék támogatta a kormány javaslatait, s 1894 decemberében megszülethettek a már említett törvények (95-ben pedig a zsidó vallás egyenjogúsága), s így a polgári Magyarország megtette az első jelentős lépéseket az állam és az egyház elválasztása terén. Az egyházpolitikai vita még zajlott, amikor 1894. március 20-án Kossuth 92 éves korában, 45 esztendei számkivetés után Turinban lehunyta szemét.
Kossuth és liberális kortársai számára a nemzeti eszme és a liberális értékek elválaszthatatlan összefonódása természetes, magától értetődő volt. A XIX. század a liberalizmus nagy korszakaként lerakta a polgári Magyarország alapjait. A XX. század azonban meghozta a nemzeti és liberális eszme szétválasztását, sőt szembeállítását. A Trianont követő sokkhatás közben magyarázatot kellett keresni az országvesztésre. A Horthy-korszak átértelmezését Szekfű Gyula teremtette meg, aki 1920-ban megjelenő, Három nemzedék című művében átértékelte Széchenyi, Kossuth és általában a liberálisok szerepét. Széchenyit, a XIX. századi átalakulást megalapozó liberális államférfit, katolikus-konzervatív, illetve romantikus-konzervatív politikussá minősítette át, akitől kortársai elfordultak, és a liberalizmus híveivé szegődtek. A magyar liberalizmus első nagy programadója így vált a két világháború közötti rendszer konzervatív reformpolitikájának szellemi elődjévé, vagyis az elit által, fokozatos változtatásokkal végrehajtott, valláserkölcsi alapokon álló társadalmi berendezkedés eszmei megalapozójává, amit később közkeletűen keresztény-nemzeti kurzusnak neveztek. Kossuth és liberális társai ugyanakkor - Szekfű értelmezésében - már az 1830-as évektől kezdve tévútra, sőt az őket követő liberális nemzedékek 1918-20 között katasztrófába sodorták Magyarországot.
A nemzeti-liberális Kossuth így került szembe a keresztény-nemzeti Széchenyivel, megfeledkezve arról, hogy a döblingi elmeklinikán élő Széchenyi az 1850-es évek végén Kossuthot felülmúló bírálattal illette az elnyomó rendszert, Ferenc Jóskát „véreskezű zsarnoknak”, kiszolgálóit (az úgynevezett Bach-huszárokat) pedig „pöknyalók és seggcsókolók xerxészi seregének” nevezve. S amíg a nemzeti-liberális eszme lényege a reformkorban a jogokba való beemelés volt, addig a Horthy-korszakbeli keresztény-nemzeti eszme kirekesztést alkalmazott, ami elvezetett a más nézetűek, vallásúak üldözéséig, majd a magyar zsidóság kiirtásáig.
A XXI. század elejéhez érő magyarság újra válaszút elé került. A szocializmus bukása után ismét a polgári társadalom felépítése a cél, megőrizve az ország függetlenségét az Európába való integrálódás során. A kérdés az, hogy a mostani politikai generáció össze tudja-e kapcsolni a jogokba beemelő (és nem kirekesztő) polgári szabadság eszméjét a nemzeti eszmével oly sikeresen, ahogyan azt az elődök egyszer már megtették. Vagy pedig különféle eszmei törésvonalak mentén, a keresztény és nemzeti jelszavakat is felhasználva megismétli magát a történelem? A Kossuth-vezette generáció üzenete, példája ma újra aktuális, s ha akarjuk, „Kossuth-apánk” eszmei módon a XXI. század embere lehet!
(a szerző történész)