Vissza a tartalomjegyzékhez

Tihanyi Péter, Hazafi Zsolt
Lassú teher

Egy kiállítás megnyitóján régi ismerősökkel, festőkkel, írókkal találkoztam a minap. Beszélgettünk. Többek között arról, mitől lesz megrázó egy írás, egy kép, egy festmény. Kossuth-díjas festő barátom hirtelen kérdezi tőlem: ugyan mondanék már példaként három írást, amely a XX. század magyar irodalmából a leginkább felkavaró élményt adja. Mondtam. József Attila: Szabad ötletek jegyzéke két ülésben; Hajnóczy Péter: A Halál kilovagol Perzsiából; Tar Sándor: Lassú teher. Egyetértettünk abban, hogy ezek megrendítő, világszínvonalú művek. Abban is, hogy Tar Sándor napjaink egyik legjelentősebb - ha nem a legjelentősebb - magyar írója. „Na de egy III/III-as összekötő, egy besúgó” - mondta a festő. Én akkor csak hebegtem meg habogtam. Megkésett válaszként fogadják el ezt az interjút.


Tar Sándor. „A mi környezetünkben nem szokás fölkapkodni a gyereket, ha sír”     Fotó: MTI

- Tudta valaki a szűkebb környezetéből, hogy a III/III-nak dolgozik?
- Senki, senki az égvilágon, azt nem lehetett. Az is szörnyű volt, hogy nem mondhattam senkinek, nem beszélhettem erről senkivel.
- Várta azt a pillanatot, hogy ez valahogyan kijöjjön, kihányódjon magából?
- Várni nem vártam, de tudtam: le fogom írni valamilyen módon, el fogom mondani valakinek.
- Miért pont nekünk?
- Sok újság és televízió megkeresett… de a maga riportalanyai olyan jó emberek, azt érzem, hogy szereti őket, de nem úgy általában, hanem konkrétan, valahogyan mindig a legjobbat hozza ki belőlük. Gondoltam, engem sem fog talán a betonba nyomni…
- Mikor és hogyan szervezték be?
- 78-ban történt, de ennek előzményei is voltak. Akkor én 38 éves voltam…
- Milyen előzményei?
- Vendégmunkásként kint dolgoztam az NDK-ban, mikor hazajöttem, megkerestek egy olyan ajánlattal, hogy nem lenne-e kedvem Nyugatra beépülni valahová. Kimondatlanul is a Szabad Európa rádióról lett volna szó, mert adtak egy könyvet, amit Szabó László írt, mikor oda beépült. Persze ez nyíltan nem hangzott el.
- Akkor nemet mondott?
- Igen, azzal, hogy nem tudok eléggé németül. Azután volt egy másik kísérletük is. Azt mondták, megtesznek egy nagy gyár külkereskedelmi osztályvezető-helyettesévé; azt mondták, az ilyen jellegű külkereskedelemmel kapcsolatos osztályvezető-helyetteseket legtöbbször ők szokták kinevezni. Semmi más dolgom nem lenne, csak ezekről a külföldön zajló tárgyalásokról kellene összefoglalót készíteni, és a többit majd megbeszéljük. Ezt is ugyanezzel sikerült elhárítanom, hogy nem tudok eléggé németül. Már régóta a látószögükben lehettem.
- Végül is hogyan sikerült nekik?
- Egyszer csak jött egy pofa, egy rendőr. Mondja nekem, ugyan menjek már be velük a rendőrségre…
- Idejöttek a lakására?
- Ide, persze… tehát, hogy menjek be velük, mert van egy kis probléma a gyárban. Teljesen más üggyel kapcsolatban hívtak be.
- Sejtette, hogy megint egy próbálkozásról van szó?
- Nem sejtettem én a világon semmit, olyan naiv voltam, mint Szűz Mária. Nem volt nekem saram a gyárban. Művezető voltam akkor, gyakran voltak lopásügyek, és mivel épp táppénzen voltam, gondoltam, ez is az, biztos azért kell bemennem.
- Hová vitték?
- A debreceni rendőrségen belül egy épület első emeletére, az volt a III/III-asoké. Bevittek egy irodába. Egy roppant gonosz tekintetű ember ült egy kis kávézóasztal mögött, Dzerzsinszkij arcképe lógott a feje fölött. Leültettek vele szemben. Tudtam, hogy aki velem szemben ül, az egy senki.
- Ő volt a debreceni III/III-asok főnöke?
- Igen.
- Talán ismerte őt?
- Nem ismertem, de nem volt nehéz meglátni rajta, hogy egy magas rangú ávós tiszt. Ilyen brutális, félelmetes arcot keveset láttam életemben.
- Ketten voltak a szobában?
- Nem, még vagy négy ember állt mögöttem.
- Fenyegetően álltak?
- Mögöttem voltak végig…, nem tudom. Civilben mind, nem beszéltek, és nem is mozogtak. Csendben, rezzenéstelenül álltak. Így nyitott a tiszt: hogy képzelem én, hogy párttag létemre ilyen ellenséges lapokban publikálok ilyen szemét hazugságokat? Meg egyáltalán. Akkor jelent meg a Profilban az NDK-s tanulmányom. A francba. A Mozgó Világ nem hozta le, de Kenedi lehozta az ős-szamizdatos Profilban. Harmadszorra biztosra akartak menni. Úgy tűnik, már nyomoztak utánam az ávósok, és találtak olyan dolgokat, amikkel úgy gondolták, zsarolhatnak. Ezzel indítottak, aztán jött a többi…, meg minden.
- Félt?
- A félelem semmitmondó kifejezés ahhoz, hogy leírjam azt a légkört.
- Próbálja meg…
- Azt a nyomasztó és képtelen helyzetet nem lehet visszaadni. Semminek nem éreztem magam. Érti? Semminek, nemhogy embernek.
- Egy patkánynak?
- Nem, a patkány az egy élőlény. Semminek, egy tárgynak. Egyszerűen megsemmisültem. Ha Kafkát, Orwellt és Beckettet összegyúrnánk, az se adná vissza azt a légkört, az is kevés lenne. Nem hiszem, hogy abból a szobából abban a helyzetben ki tudtam volna jönni úgy, hogy nemet mondok.
- Verték?
- Nem. Hozzám sem értek, de a pszichikai eszközeik a fizikainál sokkal durvábbak voltak. Még ma is úgy gondolom, hogy élve nem jöttem volna ki onnan. Persze ezt utólag nehéz bebizonyítani, mivel igent mondtam. Egy csomó dolgot nem értenek meg az emberek, az értelmiségiekre, ismertebb emberekre gondolok. Nem sértésként mondom, nem is mentegetésből, de én nem vagyok értelmiségi, én egy proli vagyok, akkor meg pláne az voltam. Egy senki, egy névtelen gyári melós. Ha egy húsdarálón áteresztenek, a világon senki sem tudott volna róla.
- Megtehették volna?
- Persze, simán. Engem nem kerestek volna, nem mondott volna be két óra múlva a Szabad Európa. Ezt nem érti meg senki, pedig ez nagy különbség. Most nem csak Eörsire vagy a többiekre gondolok, hanem úgy általában senki. Ma talán más lenne a helyzet, már ismernek. Persze most is minden megtörténhet, nincsenek illúzióim. Sőt, ez a rendszer még pökhendibb, még arrogánsabb, még képmutatóbb, mint az előbbiek.
- Még ma is maga után nyúlhatnának?
- Ez benne van a pakliban, és még sok minden más is benne van. Például „véletlenül” bármikor elüthet egy autó, akár még ma is. Nekem már mondhatnak bármit az emberi szabadságról, demokráciáról, a megaláztatás nélküli életről. A múlt rendszerben beszerveztek, ebben meg megbuktattak. Mindkettőben embertelenül megaláztak, és mindkettő „demokráciában” történt. Ennyit a szabadságról. Én most már nem hiszek semmiben, az egyéni emberi jogokban meg abszolút nem. Megérthető ez?
- Igen.
- Olyan ismert neveket mondtak, akik nekik dolgoznak, hogy megállt az eszem. Lehet, hogy blöff volt, de ha csak a fele is igaz, az is elképesztő. Ha ez így van, akkor a rohadt életbe… hát akkor itt nem lehet tudni semmit.
Van, akinek van szerencséje, van, akinek nincs. Nekem nem volt szerencsém, az biztos. Lehet, hogy túlságosan leegyszerűsítem a dolgokat. Lehet. Vannak nagymenők, akiknek talán megsemmisítették az iratait és elkezelték az ügyét. De az enyémet, egy ilyen kishalét nem. Végül is, ha megsemmisítették volna, az sem változtatott volna semmit, ami megtörtént, az megtörtént, a bűn akkor is bűn, ha utána eltüntetik a nyomokat. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna, ha másként nem, elmondtam volna én. A sírba nem vittem volna, az biztos.
- Nem félt jobban a kelleténél?
- Nem tudom, mi az, hogy a kelleténél. De. Féltem. A mi fajtánkban több a félelem. Annyit tudok mondani, hogy szegény paraszti családból származom, a parasztoknak, meg hát a proliknak a génjeikbe bele van égetve már évszázadok óta az engedelmesség, a szolgalelkűség, a félelem. Ennyi majdhogynem elég ahhoz, hogy egy embert zsarolni lehessen. Ráadásul egy olyannak, mint én, aki egy kelet-magyarországi tanyáról eljutott Frankfurtba, ez egy akkora ív, hogy kapaszkodnia kell az ember idegrendszerének, hogy el tudja viselni. Én voltam a harmadik gyerek. De engem már nem akartak, hogy megszülessek. Nem dédelgettek. A mi környezetünkben különben sem szokás fölkapkodni a gyereket, ha sír. Aztán apám csinált egy gyereket egy idegen nőnek, így az a kevés pénzünk is elfolyt tartásdíjra. Apám nem tartott engem sokra. Vágytam arra, hogy legalább az első könyvem megjelenését megérje, biztos nőttem volna a szemében. De egy évvel előbb, 1980-ban meghalt. Én meg különösebben nem voltam anyás, nem is volt alkalmunk egymást megszeretni, nem volt rá időnk. Reggel ők elindultak dolgozni, a gyerekek otthon maradtak, vagy mentek iskolába. Ha volt cipőjük. Este találkoztunk, aztán vacsora, leoltották a petrót, nem volt villany, nincs tévé, rádió, semmi ilyesmi. Csak a rideg csend volt. A nővéremmel meg a bátyámmal még ma is alig ismerjük egymást, tizennégy éves korom óta jóformán nem is találkoztunk. Talán csak temetésen. Egyszer. Kólát nem isznak?
- Lehet inkább ásványvizet?
- Talán az is van.
- Ön kávés ember?
- Nem…, de van ilyen Nescafém.
- Tudna csinálni?
- Megpróbálhatok, viszont nincs kávéscsészém, csak ilyen… vizespoharam.
- Abban is jó lesz… Mondja, mivel tudták zsarolni?
- Higgye el okom volt, hogy igent mondjak, és okom volt, hogy féljek.
- Esetleg az NDK-ban csinált valami hülyeséget?
- Nem csináltam én ott semmit, dehogyis.
- Vagy az alkohol?
- Akkor még nem ittam. Azután kezdtem inni. Végül is nem az a lényeg, hogy miért vagy mivel zsaroltak, de nehogy valami nagy dologra gondoljon. Ezen az alapon minden harmadik embert zsarolni lehetne, és ki lehetne csinálni. Éppen ez a legszörnyűbb benne, hogy egy semmiről van szó, és bárkivel bármikor megtehetik. Ráadásul engem is olyan ember súgott be, akiről nem is álmodtam. Ez a rendszer logikája.
- Tudja, ki volt?
- Tudom, meg is beszéltük egymással.
- A legjobb barátja?
- Majdnem. Mindenesetre közeli bizalmasom.
- Kenedi Jánosnak meg Ön volt közeli bizalmasa, nem?
- Igen. Hát… ez egy ilyen helyzet.
- Miután igent mondott, és kiment az épületből, mire gondolt, mit érzett? Hogy aludt aznap éjjel?
- Aznap, mikor a beszervezés megtörtént, a legkínosabb talán az volt, hogy velem is megtörténhetett ez. Hogyan aludtam? Lehet, hogy berúgtam, igen… azt hiszem, berúgtam. Az első éjjel, az első napok, ezek voltak a legiszonyúbbak, az valami őrjítő volt. Ez még eltartott egy ideig… aztán…
- Aztán megszokta?
- Megszokni soha nem tudtam… nem is fogom tudni. Meg kellett tanulnom együtt élni vele. Ez olyan, mint a rák, vagy mit tudom én, mint a tüdőbaj.
- Valami módon lezárni sem tudta, tudja önmagában?
- Néha úgy teszek, mintha nem történt volna meg, vagy nem is tudom, mire gondolok néha, de végül is megtörtént. Egy csomó dolog van az életben, amit nem lehet lezárni, egy házasságot sem lehet lezárni, jön a gyerek, aztán bonyolódik tovább a dolog. Ehhez valami nagy-nagy társadalmi béke kellene, de egyáltalán nem abba az irányba haladunk. Lehet, hogy Tamás Gáspárnak van igaza, hogy a Duna fenekére ezekkel az iratállományokkal. De lehet, hogy nekem is oda kéne mennem, a Duna fenekére.
- Ezek szerint huszonkét év óta úgy néz a tükörbe reggelente, hogy semmilyen módon nem tud önmagának felmentést adni?
- Nem hiszem, hogy fel tudnám menteni magam, meg nem is igen lehet.
- Megtanult ezzel együtt élni?
- Megpróbáltam, igen. Meg kell nézni az írásaimat, mindegyikben ott van ez a kínlódás. Azért olyanok, amilyenek, eltűntek a happy hangulatú írások, a Lassú teher is azért olyan, amilyen. Korábban még lehetett röhögni, meg minden hasonlók. Ezekben az írásokban már nincs ilyen. Valakinek hiányzik a jobb keze, valakinek meg a bal szeme üvegből van. Az kéz nélkül él tovább, a másik meg üvegszemmel. Én meg így élek tovább.

A beszélgetés folytatása:


Tar Sándor író

1941-ben született Hajdúnánáson.
„Gyermekkorom óta megszállott módon olvasok. Egyfajta elvágyódást fejezett ki az olvasásba való elmerülés. Elvágyódást abból a világból, ahol nem volt jó élnem, ahol nem éreztem jól magam. Csak egy más világ legyen, amibe az ember beleélheti magát, aztán képzeletében tovább szőheti a történetet, amikor dolgozik, vagy éppen nem csinál semmit.”

„1964 körül léptem be a pártba, végül is 23 évig voltam párttag, és egy évvel az összeomlásuk előtt léptem ki, 1987-ben.”

1976-ban megnyerte a Mozgó Világ szociográfia pályázatának első díját.
„1975-ben másodszor dolgoztam az NDK-ban. Először 1967 és 70 között voltam kint. Rengeteg anyagot gyűjtöttem össze, gondoltam, ezeket össze lehetne dolgozni. Sejtettem nagyjából, mi a szociográfia, de nem tudtam, hogy mi az. A szövegem ilyen fegyelmi jegyzőkönyvek anyagára, például kisebb-nagyobb fegyelmi ügyekre, verekedésekre épült. Csodálkoztam, hogy egyáltalán megnyertem a pályázatot. Csalog Zsolt lett a második helyezett, vele aztán öszsze is barátkoztam. Rajta keresztül ismertem meg Kenedi Jánost, akinek sokat köszönhetek. Később a barátommá is lett. Mondta, hogy olvasta az írást, nagyon tetszik neki, és tudja, hogy letiltották, mondván, hogy a német érdekeket sérti. Ettől kezdve, amit írtam, azt állandóan neki küldtem el, tehát a rendőrség után mindig ő olvasta először, mert hogy általában fölbontották a neki szánt küldeményeket. A fene tudta, hogy ő ilyen ellenzéki, meg mit tudom én, micsoda. Akkor ez különösképpen nem is érdekelt.”

Jelentősebb díjak:
1989 Darvas József-díj
1994 Nagy Lajos-díj
1995 Év Könyve Díj
1996 Szabad Sajtó Díj
1997 József Attila-díj

Főbb művei:
6714-es személy; Miért jó a póknak?;
A te országod; Minden messze van; A mi utcánk; Szürke galamb; Lassú teher

„Mikor olvasni kezdjük, azt gondoljuk, az átlagemberről ír. Mire a végére érünk, úgy érezzük: »átlagember« - ilyen nincs.
Ember van. Sosem átlagos.
Sors van. Sosem banális.
Szenvedés van. Sosem fordulhatunk félre.
Ez az író nem bánja, ha kiderül: érzelmei vannak.
Magyarországról ír. Csalódottakról és megcsalatottakról, jobb sorsra érdemes álmodozókról. Sokat tud arról, amit leegyszerűsítve úgy nevezünk: kiszolgáltatottság. Mindig két pólus köré gyűlnek magnetikus mondatai: egyik a rendet hazudó káosz, másik az emberi természet.
Bizonyos, hogy napjaink egyik legjelentősebb írója Tar Sándor.”
(Magvető Kiadó, 1998)

„Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.”
(Esterházy Péter Tar Sándorról)