Vissza a tartalomjegyzékhez

Bánhidi Emese, Marosvásárhely
Halott erdők és vizek dialektikája

Egy meg egy - az már sok. A matematika lényege, hogy a második tiszai szennyeződés a jelek szerint akkor is több változást látszik okozni Romániában, ha súlyossága valóban nem hasonlítható az elsőéhez. Mintha most igazán megmozdulna a kormányzat, először érzékelhető, hogy esetleg átfogó intézkedések követik a balesetet, először dereng az a felismerés, hogy nem elszigetelt és egyedi ügyről van szó, hanem olyasvalamiről, ami bármikor és sokfelé máshol is bekövetkezhet. 


Ólom- és cinkfertőzött vízminta Borsabányáról. Nyög a természet Fotó: Reuters

A környezetvédelmi miniszter megfenyegette a vállalatokat, hogy mindegyik munkáját felfüggeszti, ahol nem tartják be a környezetvédelmi előírásokat, a fizetés nélküli munkások pedig kérjék számon a helyzetet a vállalat vezetőin, akik elmulasztották a környezetvédelmi beruházásokat. A kormány nemzetközi fórumoktól kér segítséget az északi bányavidék megtisztításához. Úgy tűnik tehát, hogy amit a nagybányai cián nem tudott elérni, azt a borsabányai nehézfémek mégiscsak véghezviszik: nemcsak a vizek törnek ki a szokásos medrükből, hanem a román apparátusok is.
Közelebbről nézve azonban már nem tűnik ennyire újszerűnek az, ami a második baleset okán történik Romániában. Az első gyanús jel, hogy az indító reakciók ugyanazok: nem történt olyan súlyos baj, a magyarok nem követelhetnek semmit, mert a román fél összes kötelességét megtette azzal, hogy néhány óra múlva értesítette a szomszédságot, és megint a magyar sajtó fújja fel az esetet, hogy rossz képet keltsen Romániáról, és hogy elhalássza előle az európai pénzeket.
Nos, ami az európai pénzeket illeti, a borsabányai baleset hírére nem Budapestre, hanem Bukarestbe érkezett váratlanul a német környezetvédelmi miniszter helyettese, és nem a magyar, hanem a román illetékesek kérték tőle a hathatós anyagi támogatást. Ami egyébként a német miniszterhelyettes asszony szerint valóban indokolt is. Az érdekes az, hogy igazából mire szeretne pénzt kapni Románia.
Szó esett itt megfigyelő rendszerekről, víztisztasági berendezésekről, mozgó laboratóriumról, de a román partner olyan környezetkímélő technológiák bevezetésére is pénzt kért, amelyek révén a nagybányai és a többi bányavállalat - amelyik persze hatékony - tovább működtethető.
Paradox módon igazán hatékony bánya, illetve bányászati feldolgozó talán csak egy volt a térségben - épp az Aurul, amelynek technológiája veszélyes ugyan, de nem annyira elavult, mint a hasonló, teljesen állami cégeké. Ha az Aurul által használt ciános oldat nem egy fedetlen, hevenyészetten készített, közeli és olcsó meddőből felhúzott, ellenőrizetlenül hagyott medencében tározódik, nem történik semmi baj. Az első magyar szakembercsoport is azt állapította meg február elején Nagybányán, hogy az Aurul technológiájához képest sokkal veszélyesebb a mellette működő és ugyancsak aranyat és ezüstöt meddőből kinyerő Remin technológiája, hiszen a Remin ciános medencéjének a tartalmát rendszeresen leeresztik az élővizek felé, s közben más vegyi anyagokkal igyekeznek semlegesíteni a benne lévő veszélyes szereket. 
Ma már kevesen emlékeznek rá, hogy a Tiszát nemcsak az Aurul gátszakadása végezte ki, hanem néhány nappal utána az az „apró” baleset, amelyről ma már senki nem beszél, és amelynek az volt a lényege, hogy a semlegesítő anyag késése miatt a Remin munkásai semlegesítés nélkül engedték le a maguk medencéjéből a ciános vizet. Más kérdés, hogy ott azért volt olyan sok, mert az Aurul vizét is oda pumpálták át… A borsabányai víztározó tulajdonosa pedig a Remin állami vállalat.
A bukaresti környezetvédelmi minisztérium főtisztviselőjének ez a mondata, amelyben az ilyen cégek megfelelő technológiával való ellátásához kér segítséget, annak a világos jele, hogy a román fél számára kettős a cél. Az első, hogy elhárítsa végre magáról az ökológiai pokolgép lidérces, de teljesen reális bélyegét. A másik viszont: ezt úgy elérni, hogy közben ne kelljen feladnia a bányákat, sőt, a nyugati környezetvédelmi segítség egy része gyakorlatilag az északi színesfémbányászat megmentésének lehetne az eszköze. Még tovább gondolva: a románok a környezetvédelem jegyében arra is kérnek pénzt, hogy úgy teljesíthessék az Európai Unió normáit, hogy közben ne kelljen leépíteniük az állami nagyipart. Részletesebben: ne kelljen leépíteni ezt a nemcsak szennyező, de gazdaságtalan, alig eladható termékeket gyártó, energiafaló, eladósodott, a kommunista munkamorált és a szocialista embertípust tovább életben tartó, a piacosodásnak és az ország teljes átalakításának állandóan keresztbe tevő, a mindenkori kormányt sztrájkokkal, bányászjárásokkal, tüntetésekkel, út- és vasútfoglalásokkal revolverező állami nagyipart.
Ha a bukaresti vezetés igazán őszintén, egységesen és az európai feltételek szerint akarná végrehajtani az amúgy kissé elhúzódó, negyedik éve döcögő reformot, a környezetvédelmi katasztrófákkal kézbe kapta volna a legfontosabb eszközt, amivel nekiállhatott volna végre a valódi szerkezetváltásnak. Megkaphatta volna azt az egyetlen érvet, amelyet igazán nem tudtak volna megkontrázni sem az élénken politizáló szakszervezetek, sem a veszteséges cégek pokolian jól kereső vezetői, sem azok az alkalmazottak, akik az állami apparátus fővárosi és megyei berkeiben élnek jól a nagyipar életben tartásából.
A dolgok ilyen szempontból a maguk útján mennek tehát tovább. A román politikai elit alkatának, rövid távú érdekeinek és taníttatásának megfelelően ragaszkodik a megszüntetve megtartani dialektikájához, amelyből a változást jelentő „megszüntetni” általában a külvilágnak szól, a belső megnyugvás eszköze pedig a dolgok megtartása az eredeti mederben.
Ráadásul errefelé az van, hogy amikor mégis bekövetkezik valami komoly változás, az is bajt okoz. Bekövetkezett, amiért a koalíció évek óta küszködött az ellenzékkel és saját magával is: megszületett és életbe lépett a föld- és erdőterületek visszaszolgáltatásáról szóló törvény, és furcsa kimondani, de részben ez vezetett a borsabányai gátszakadáshoz. Az erdők visszaadásának perspektívája ugyanis még hevesebb erdőirtásokra késztette az állami erdészeteket, hogy legalább a fát ne kelljen visszaadniuk az eredeti tulajdonosoknak. Tehát még több hegyoldal maradt kopáran, még kevesebb csapadékot tudott megkötni a letarolt erdők helyén még inkább elvékonyodó talaj, még több olvadt hó zúdult a völgyekre, a patakokra - a tározókra. A környezetvédelmi miniszter, a vízügy és minden más hivatalos szerv elsősorban az időjárást és a rendkívüli vízhozamot okolja a történtekért, pedig ez a sok víz nem Isten csapása, hanem a természet válasza az őt ért újabb és újabb sérelmekre.