A második világháború szörnyű kataklizmája, a hitlerizmus legyőzését
követő történelmi fordulatok után sokan úgy vélték, a társadalmak demokratikus
fejlődése véget vet a vallási és faji gyűlölet hirdetésének, a kirekesztő
törekvések érvényesülésének. A nemzetiszocialista ideológia jegyében fogant, az
SS által működtetett halálgyárakról feltárt tények megrendítő tartalma és
sokasága, Izrael államának megalapítása - egy ideig - arra hatott, hogy a
jövőben az antiszemitizmus évtizedes átkának aligha lesz már terepe.
Mauthauseni betegtábor a felszabadulás után 1945 májusában
Fotó: Mauthausen-archívum, Bécs
Nem így történt. Ezek a mérgek annyira tartósak, hogy az elmúlt évtizedekben új
politikai - ideológiai áramlatok siettek a gyűlölet prófétái segítségére. A
fanatizmus számos, eladdig ismeretlen alakot öltött. Harcos formációi meghaladták a
korábbi kereteket, nem torpantak meg a „hagyományos” bűnbakállításnál.
Céljuk az „idegenek” szidalmazásától a demokratikus rendszerek erőszakos
megdöntéséig, „engedékeny” intézményeik felszámolásáig húzódnak. A
„másság” legcsekélyebb jelét sem ismerik el. Figyelmük központjában a faji
szempontból „károsnak” minősítettek kiközösítése és kiszorítása, a
nemkívánatos bevándorlók „kártékony” tevékenysége áll. Ezek ellen -
felfogásuk szerint - bármilyen eszköz megengedett.
Újabb jelenség, hogy a mind radikálisabb csoportok, a legális és illegális
fasisztoid szervezetek, mozgalmak a „történelmi revizionista” áltudósokkal
szövetségre léptek. Az újsütetű felülvizsgálók - számos nyugati országban
hirdetik „új tanaikat” - szemérmetlenül eltorzítják az eddigi történelmi
tényeket. Ezek sorába tartozik a Magyarországon is megjelent törekvés, hogy
lekicsinylik, „új öszefüggésekbe” helyezik a második világháború idején
elkövetett szörnyűségeket.
A nyugati demokráciák erősek, rájuk a szélsőjobboldali csoportosulások, neonáci
handabandázások számottevő veszélyt nem jelentenek. Immunrendszerük fejlett, kivédi
a „fertőzést”. Még akkor sem jutnak bajba, ha egyes szervezetek újabban
szembetűnő hajlékonysággal kiaknázzák a társadalmi és gazdasági nehézségeket,
konfliktusokat, a nemzetközi válságokat. Az „új jobboldali” revizionisták, a
nemzeti radikálisok megtalálhatók Kanadában, Angliában, Olaszországban és
Németországban, befolyásuk érezhetően növekszik Ausztriában is. Nem kevés botrány
kísérte áldatlan mozgolódásukat francia földön.
Holocaust-tagadás osztrák módra
Ausztriában visszatérő törekvések voltak a náci iparszerű emberirtás tényének
változatos módszerű cáfolatára, tagadására. A meg-megújuló „szakvélemények”
szerint az SS-birodalom halálgyárai utólagos kitalálások, a Zyklon B gázkristály
nem is létezett, a krematóriumok fertőtlenítésre, „egészségügyi” célokra
épültek. Azt hazudják, hogy az amerikaiak propagandacélból, utólag építették a
gázkamrát például a mauthauseni láger börtöne alá, a melléktáborok
„egyszerű” munkatáborok voltak stb. Ezzel együtt alkalmilag rémséges
számítógépes játékokat népszerűsítenek, ezek megújítása a politikai
aktualitásoktól sem mentes.
Az idegengyűlöletet főként a fiatalok körében terjesztik, kihasználják a
munkanélküliség és bármilyen társadalmi nyugtalanság okozta helyzetet. Érdekükben
áll, hogy a fogékony tizenévesek a szélsőséges csoportosulásokhoz valamiképp
kötődjenek, lehetőleg ezekben találjanak gondjaikra, kérdéseikre
választ.
A tudományos vizsgálódásokból kitűnt, az időnként elburjánzó vadhajtások, a
fellobbanó gyűlölködés utcai szereplői legtöbbször a fiatalabb korosztályokból
kerülnek ki. Szüleik (nemritkán tanáraik is) szinte semmit sem mondtak el nekik az
ember ember általi üldöztetésének történetéből, az elhallgatás több okból a
lehető legkényelmesebb „megoldás”. S ha társadalmilag sem fordítanak elegendő
figyelmet ezekre a hiányokra - legutóbb Svédország kormánya szembesült a több
évtizedes mulasztással, és tömeges „felvilágosító” kampányt indított -,
előfordul, hogy a fiatalok az ultraradikális, uszító pamfletekből, videokazettákból
és számítógépes „szórakoztató” programokból formálnak véleményt.
Sok, valamiképp hátrányos helyzetű tizenévesnek hamar megtetszik a fajmítoszból, a
felkészített falkavezérekből sugárzó erő, a zavaros szimbólumok kultusza. A többi
pedig (mint a hazai labdarúgó-mérkőzések zömének szomorú, szinte
elválaszthatatlan gyűlöletvulkánja) szinte magától jön.
A szélsőséges csoportosulásokkal és nézetekkel szemben világszerte számosan
következetesen felemelik szavukat, s ha kell, ennél tovább is lépnek. A határozott
tiltakozással nem tétováznak, ha a demokratikus intézményeket és a jogokat
veszélyben látják. Fontos és példaértékű Ausztriában a Nemzetközi Mauthausen
Bizottság tevékenysége és mindenkori véleménye, józan felelősségvállalása az
évi emlékünnepségeken, az üldöztetést megbélyegző, az emberi és erkölcsi
veszteségekre figyelmeztető emlékmeneteken és a fiatalok mozgósításában.
Emlékezni vagy felejteni?
A Nemzetközi Mauthausen Bizottság első magyar tagja az 1944-1945-ben a Linz melletti
koncentrációs táborban raboskodó Peyer Károly, a tekintélyes szakszervezeti vezető
volt. (Épphogy túlélte a fogságot.) Már maga is szembesült a máig érvényes,
meghatározó jelentőségű kérdéssel: emlékezni, emlékeztetni, vagy felejteni?
Legutóbb a kilencvenes évek elején éleződött ki a vita Ausztriában, mi legyen az
egykori, 1938-tól 1945 májusáig működő koncentrációs tábor további szerepe.
Ötven év múltán is mementóként szolgáljon? (Az emlékmúzeumot a volt láger
területén az osztrák belügyminisztérium, az adófizetők pénzén tartják fenn.)
Esetleg felszámolják? Eljött az ideje a felejtésnek?
A nemzetközi bizottság az emlékezést és emlékeztetést továbbra is indokoltnak
tartotta. Magyar tagjai amiatt is, mert Mauthausen köveihez igen sok hazánkfia vére
tapad. A hegytetőre fogolymunkával épített koncentrációs táborban és altáboraiban
13 ezer honfitársunk életét oltották ki. Az erről szóló dokumentumok legnagyobb
részét Bécsben, az osztrák belügyminisztérium Mauthausen archívumában őrzik.
Gyűjtésük és feldolgozásuk máig tart, melybe a korszerű számítógépes adatbank
is beletartozik. Az archívum élén Dr. Peter G. Fischer áll, mellette Andreas
Baumgartner úr és munkatársai igen nagy munkát végeznek, hogy sok, változatos módon
megölt egykori fogoly nyomára bukkanjanak.
Nem kevés, a mának szóló üzenetet hordoznak a fennmaradt Európa-szerte gyűjtött
Mauthausen-akták. 49 altábor rémségeit, az SS és kiszolgálói megannyi emberirtó
megnyilvánulását, a hitleri birodalom által legázolt országok fiainak és lányainak
tengernyi szenvedését. Magyarország számára többek között azt a tanulságot, hogy
a széthúzás, a megbélyegző kirekesztés, az utóbbiból fakadó üldözés néhány
évtizede mennyire parttalanná vált, és a magyar nép számára mekkora tragédiát
okozott!
A láger
1944-ben Magyarország német lerohanásának egyik közvetlen bázisa Mauthausen volt.
Itt gyülekezett a rendőri és biztonsági szervek személyi állománya, innen indult a
Wehrmacht csapatai nyomában a magyar zsidóság szervezett kiszállítására és
legyilkolására készülő Eichmann-kommandó. Gyakorlottan és összehangoltan
végezték a „munkás áttelepítésnek” nevezett deportálás előkészítését,
először a túszszedést, a tömeges megfélemlítést, melyben a tömeges manipuláció
minden eszközét is alkalmazták.
Az első magyar fogolycsoportokat a budapesti Fő utcai börtönből szállították a
Bécs melletti Lanzendorfba, onnan pedig vonaton nagyrészt Maut-hausenbe. (Voltak
Auschwitzba irányított kisebb női csoportok is.) Oberlanzendorf valóságát Parragi
György, a Magyar Nemzet elhurcolt publicistája így élte meg: „A lélegzetünk
megfagyott ugyan, víz és szappan álló hétig nem állt rendelkezésünkre, de
legalább szalmazsákkal ellátott ágyakba kerültünk. Az egyetlen pokróc alatt
megfagyhattunk volna, ezért az első héten, amíg valahonnan kályhát nem
kerítettünk, ruhástól aludtunk. Kellemes, kedves hálótársaink is voltak: az
ágyunkon mászkáló egerek.” Ez pedig még csak a koncentrációs tábor előszobája
volt, a legtöbben nem tudták, mi következik.
Az első magyar csoport május 5-én érkezett Mauthausenbe, a második 20-án és a
folyamat megszakíthatatlan volt 1945 április végéig. (Ekkor a
Nyugat-Magyarországról, a határmenti erődítések építéséről elgyalogoltatott
zsidó munkaszogálatosok tépett menetei érkeztek.) Külön „szállítmányokat”
küldött a Gestapo, a Budapesten és a megyeszékhelyeken tevékenykedő titkosrendőség
is. Az egyelőre „védőőrizetbe” vett magyarok között voltak politikusok,
szakszervezeti vezetők, arisztokraták, ügyvédek, kirabolt gazdag zsidók. Bárki ide
kerülhetett, akit a németeknél feljelentettek és könnyen megszerezhető vagyona volt.
A magyar zsidók tömeges beszállítása 1944. május 28-án indult, ekkor
Auschwitz-Birkenauból kétezer - nagyrészt fiatal - érkezett. Ezret közülük a
közeli Gusenba irányítottak, ahol földalatti fegyvergyártáshoz (mint Ebenseeben,
Melkben és másutt) tárnák, üzemcsarnokok kiépítése folyt. A további magyar
csoportok folyamatosan érkeztek, egyikben július 13-án Millok Sándor újságíró, a
Népszava volt felelős szerkesztője. Mauthausenben a 19-es barakkba osztották, ahol
korábbi munkatársait, jól szituált pályatársait a heftling sorban, eltorzított
külsővel, ócska ingbe bújtatva nem ismerte fel. Száznyolcvanan voltak az egyik
barakkrészben, a volt csempészből, berlini besurranó tolvajból, zsebmetszőből és
egy lengyel politikai fogolyból álló „vezénylők” uralma alatt. Millok ekkor fogta
fel igazán helyzetét, miért kell Mauthausen nevét borzongva és rettegés közben
kiejteni. Túlélőként később ezt írta: „Ehhez képest Dante Infernója fantázia
nélküli nyárspolgári mű. Ezeknek a német brigantiknak százszor nagyobb a
fantáziájuk, mint Danteé”.
Október közepén Horthy Miklós kormányzó elrabolt fia, majd Kállay Miklós volt
miniszterelnök, Bakay Szilárd tábornok Mauthausen börtöncellájában landoltak.
Hurcoltak ide magyar ellenállókat, La Guardia New York-i polgármester túszként
efogott budapesti rokonait. A láger „védőőrizeteseiből” viszont alkalmilag
elbocsátottak egy-egy magyar arisztokratát. Egy letiport, sokoldalúan megosztott és
kiszolgáltatott ország szinte minden rétege, a legkülönbözőbb nézeteket vallók
sokasága, korábbi üldözők és üldözöttek jelenítették meg a lágerben a
magyarságot.
A legnagyobb veszteség a lágerhierarchia aljára szorított zsidókat érte, sorsuk
legtöbbször az agyondolgoztatás, halálraéheztetés volt. Sokukat titokban a hartheimi
kastélyban berendezett gázosító rendszerben megölték. A magyaroszági Jehova tanúi
és az elfogott cigányok közül sokan ugyancsak Mauthausenben kötöttek ki.
A mauthauseni lágerrendszer altáborait, ahogy a főtábort is, az amerikai csapatok
szabadították fel. A katonákat megdöbbentette a rettenetes látvány, a halottak, a
még élő, rongyokba bújtatott csontvázak tömege. Bár mindez felkészületlenül
érte őket, sokat tettek a leromlott „heftlingek” (foglyok) feljavításáért,
gyógyításáért. Nem rajtuk múlt, hogy a magyar deportáltak csak igen nehezen,
hónapok múltán vergődtek vissza korábbi lakhelyükre.
A gyűlölet írmagja
Mauthausen történetét azóta több megközelítésben feldolgozták, számos nyelven
megjelentették. Ténnyé vált, hogy a szovjetek és lengyelek után az áldozatok
számát illetően a magyarok következnek. Hiánypótló a magyar Maut-hausen-monográfia
is, melynek publikálására évtizedes kutatás után a közeljövőben e sorok írója
vállalkozik. Fontos egy tanítható és tanulható kötet közreadása, mert a
koncentrációs táborok, munkatáborok, átnevelő táborok és más, hasonló
létesítmények pontos definíciója, „természetrajza” nélkül a nehéz téma nem
oktatható. A diktatúrák táborai ügyében sok minden keveredik. Nemcsak fogalomzavart
okoz, hanem - sokszor téves és torz - aktuálpolitikai értelmezésekhez vezet.
A tudományos kutató feltárja, bírálja a forrásokat, bemutatja a folyamatokat,
rendszerezi és elemzi a történteket. Megnevezi a tetteseket, és - többek között
- kísérletet tesz az áldozatok számának, nevének, nyughelyének (ha maradt) a
megállapítására. Leírja, ahogy Európa-szerte, a mauthauseni poklot túlélők is
1945 májusában megfogadták: mindent megtesznek az emberi jogokért, a demokráciáért,
a népek egyenjogúságáért, azért, hogy mindez meg ne ismétlődjék. Hogy a
gyűlöletnek írmagja se maradjon!
Aztán eltűnődik, hová tűnt a szándék, hol ez a tiszta hang?
(A szerző történész)
Perel az Auschwitz-tagadó történész
Hetek-összeállítás
A londoni Royal Courts of Justice 37. terme sok nagy pert látott már. Kevésnek volt
azonban akkora tétje, mint annak, amely január 11-e óta folyik ebben a bírósági
teremben. A felperes David Irving, aki leginkább azzal szerzett magának kétes
hírnevet, hogy tagadta Auschwitz haláltábor voltát és az ottani gázkamrák
létezését, most a neves londoni könyvkiadó ellen indított pert. A Penguin Books
1995-ben kiadta Deborah Lipstadt amerikai történész „Denying the Holocaust” (A
holocaust tagadása) című könyvét, amely leleplezte az Irving és társai által
gátlástalanul képviselt történelemhamisítást. A felek öt évig készülődtek a
perre. Összeállításunk a Neue Zürcher Zeitung beszámolója nyomán készült.
Irving megszokhatta már a bíróságok atmoszféráját: ellenfeleit gyakran perelte
kártérítésért, és maga is ült már a vádlottak padján. 1973-ban jelent meg
„Hitler’s War” (Hitler háborúja) című könyve, amely nyomban szenvedélyes
vitákat támasztott, mivel - egyebek között - azt állította benne, hogy Hitler
mit sem tudott a megsemmisítő táborok létezéséről, ugyanis Goebbels
„manipulálta” őt. Azóta az angol revizionista történész vagy húsz további
könyvet publikált, és ezekben is a nácizmus álláspontját propagálta. Ezt a
tevékenységét ma már az internet segítségével saját weboldalon is folytatja.
Irving az Egyesült Államokban, Németországban és másutt rendszeresen fellépett mint
szónok szélsőjobboldali rendezvényeken. Egyik jellemző kijelentése szerint:
„Auschwitzban nem voltak gázkamrák. Három év alatt mintegy százezren haltak meg
ott. Ha nagyvonalúak vagyunk és feltételezzük, hogy ezek egy negyedét meggyilkolták,
akkor is meg kell gondolnunk: a britek egyetlen éjszakán ötvenezer németet öltek meg
Hamburg bombázásakor.” Irving azt állítja, hogy Auschwitz nem volt haláltábor, a
holocaust az angolok propaganda-trükkje, és a gázkamrákat a lengyel kommunisták vagy
a szövetségesek építették a háború után.
Irving mindemellett mindig volt annyira óvatos, hogy ne tegyen nyíltan antiszemita
kijelentéseket, jóllehet állította, hogy „a gázkamrák legendája” évente sok
millió dollárt hoz Izraelnek, és ugyanannyi veszteséget a német és az amerikai
adófizetőknek. Könyveiben ugyanakkor az antiszemiták tipikus terminológiáját és
fogásait alkalmazza, és nem habozik ehhez olykor Himmler házi főstatisztikusának az
adatait felhasználni.
Az angol jog szerint nem büntethető annak a hazugságnak a terjesztése, miszerint
Auschwitz csak hazugság, a most folyó londoni perben a bizonyítás kötelezettsége az
alperest, vagyis a Penguin kiadót és az amerikai történészt, Lipstadtet terheli. A
felek - de kivált az alperes - egész sor szakértőt vonultatnak fel. A per
költségei máris milliókra rúgnak.
Az alperesi képviselő a bíróságon idézte Irving egy 1991-ben elhangzott beszédét:
„Semmi okot nem látok rá, hogy tapintatosan szóljak Auschwitzról… Annyi auschwitzi
túlélő nyüzsög a világon szerteszét, valójában évről-évre többen vannak, és
ez - hogy óvatosan fejezzem ki magam - biológiailag nagyon furcsa.”
Irving bedobja a szélsőjobboldal megszokott hazugságát is a „zsidó
világ-összeesküvésről”. A pert megpróbálja a maga revizionista tételeinek
propagálására felhasználni (ebben, amint korábbi működésében is, rejtélyes
személyek és valószínűleg szélsőjobboldali szervezetek pénzügyi támogatását
élvezi), ugyanakkor számot kell vetnie azzal, hogy ha ezt a pert elveszíti, akkor
nemcsak személyes hírneve és karrierje vész végleg el, hanem örökre befellegzett
kedves lelki gyermekének, az Auschwitz és a holocaust hazug voltáról terjesztett
hazugságnak is.