Vissza a tartalomjegyzékhez

Szita Szabolcs
Az új jobboldal revizionistái

A második világháború szörnyű kataklizmája, a hitlerizmus legyőzését követő történelmi fordulatok után sokan úgy vélték, a társadalmak demokratikus fejlődése véget vet a vallási és faji gyűlölet hirdetésének, a kirekesztő törekvések érvényesülésének. A nemzetiszocialista ideológia jegyében fogant, az SS által működtetett halálgyárakról feltárt tények megrendítő tartalma és sokasága, Izrael államának megalapítása - egy ideig - arra hatott, hogy a jövőben az antiszemitizmus évtizedes átkának aligha lesz már terepe.


Mauthauseni betegtábor a felszabadulás után 1945 májusában         Fotó: Mauthausen-archívum, Bécs

Nem így történt. Ezek a mérgek annyira tartósak, hogy az elmúlt évtizedekben új politikai - ideológiai áramlatok siettek a gyűlölet prófétái segítségére. A fanatizmus számos, eladdig ismeretlen alakot öltött. Harcos formációi meghaladták a korábbi kereteket, nem torpantak meg a „hagyományos” bűnbakállításnál.
Céljuk az „idegenek” szidalmazásától a demokratikus rendszerek erőszakos megdöntéséig, „engedékeny” intézményeik felszámolásáig húzódnak. A „másság” legcsekélyebb jelét sem ismerik el. Figyelmük központjában a faji szempontból „károsnak” minősítettek kiközösítése és kiszorítása, a nemkívánatos bevándorlók „kártékony” tevékenysége áll. Ezek ellen - felfogásuk szerint - bármilyen eszköz megengedett.
Újabb jelenség, hogy a mind radikálisabb csoportok, a legális és illegális fasisztoid szervezetek, mozgalmak a „történelmi revizionista” áltudósokkal szövetségre léptek. Az újsütetű felülvizsgálók - számos nyugati országban hirdetik „új tanaikat” - szemérmetlenül eltorzítják az eddigi történelmi tényeket. Ezek sorába tartozik a Magyarországon is megjelent törekvés, hogy lekicsinylik, „új öszefüggésekbe” helyezik a második világháború idején elkövetett szörnyűségeket.
A nyugati demokráciák erősek, rájuk a szélsőjobboldali csoportosulások, neonáci handabandázások számottevő veszélyt nem jelentenek. Immunrendszerük fejlett, kivédi a „fertőzést”. Még akkor sem jutnak bajba, ha egyes szervezetek újabban szembetűnő hajlékonysággal kiaknázzák a társadalmi és gazdasági nehézségeket, konfliktusokat, a nemzetközi válságokat. Az „új jobboldali” revizionisták, a nemzeti radikálisok megtalálhatók Kanadában, Angliában, Olaszországban és Németországban, befolyásuk érezhetően növekszik Ausztriában is. Nem kevés botrány kísérte áldatlan mozgolódásukat francia földön.

Holocaust-tagadás osztrák módra

Ausztriában visszatérő törekvések voltak a náci iparszerű emberirtás tényének változatos módszerű cáfolatára, tagadására. A meg-megújuló „szakvélemények” szerint az SS-birodalom halálgyárai utólagos kitalálások, a Zyklon B gázkristály nem is létezett, a krematóriumok fertőtlenítésre, „egészségügyi” célokra épültek. Azt hazudják, hogy az amerikaiak propagandacélból, utólag építették a gázkamrát például a mauthauseni láger börtöne alá, a melléktáborok „egyszerű” munkatáborok voltak stb. Ezzel együtt alkalmilag rémséges számítógépes játékokat népszerűsítenek, ezek megújítása a politikai aktualitásoktól sem mentes.
Az idegengyűlöletet főként a fiatalok körében terjesztik, kihasználják a munkanélküliség és bármilyen társadalmi nyugtalanság okozta helyzetet. Érdekükben áll, hogy a fogékony tizenévesek a szélsőséges csoportosulásokhoz valamiképp kötődjenek, lehetőleg ezekben találjanak gondjaikra, kérdéseikre választ.   
A tudományos vizsgálódásokból kitűnt, az időnként elburjánzó vadhajtások, a fellobbanó gyűlölködés utcai szereplői legtöbbször a fiatalabb korosztályokból kerülnek ki. Szüleik (nemritkán tanáraik is) szinte semmit sem mondtak el nekik az ember ember általi üldöztetésének történetéből, az elhallgatás több okból a lehető legkényelmesebb „megoldás”. S ha társadalmilag sem fordítanak elegendő figyelmet ezekre a hiányokra - legutóbb Svédország kormánya szembesült a több évtizedes mulasztással, és tömeges „felvilágosító” kampányt indított -, előfordul, hogy a fiatalok az ultraradikális, uszító pamfletekből, videokazettákból és számítógépes „szórakoztató” programokból formálnak véleményt.
Sok, valamiképp hátrányos helyzetű tizenévesnek hamar megtetszik a fajmítoszból, a felkészített falkavezérekből sugárzó erő, a zavaros szimbólumok kultusza. A többi pedig (mint a hazai labdarúgó-mérkőzések zömének szomorú, szinte elválaszthatatlan gyűlöletvulkánja) szinte magától jön.
A szélsőséges csoportosulásokkal és nézetekkel szemben világszerte számosan következetesen felemelik szavukat, s ha kell, ennél tovább is lépnek. A határozott tiltakozással nem tétováznak, ha a demokratikus intézményeket és a jogokat veszélyben látják. Fontos és példaértékű Ausztriában a Nemzetközi Mauthausen Bizottság tevékenysége és mindenkori véleménye, józan felelősségvállalása az évi emlékünnepségeken, az üldöztetést megbélyegző, az emberi és erkölcsi veszteségekre figyelmeztető emlékmeneteken és a fiatalok mozgósításában.

Emlékezni vagy felejteni?

A Nemzetközi Mauthausen Bizottság első magyar tagja az 1944-1945-ben a Linz melletti koncentrációs táborban raboskodó Peyer Károly, a tekintélyes szakszervezeti vezető volt. (Épphogy túlélte a fogságot.) Már maga is szembesült a máig érvényes, meghatározó jelentőségű kérdéssel: emlékezni, emlékeztetni, vagy felejteni? Legutóbb a kilencvenes évek elején éleződött ki a vita Ausztriában, mi legyen az egykori, 1938-tól 1945 májusáig működő koncentrációs tábor további szerepe. Ötven év múltán is mementóként szolgáljon? (Az emlékmúzeumot a volt láger területén az osztrák belügyminisztérium, az adófizetők pénzén tartják fenn.) Esetleg felszámolják? Eljött az ideje a felejtésnek?
A nemzetközi bizottság az emlékezést és emlékeztetést továbbra is indokoltnak tartotta. Magyar tagjai amiatt is, mert Mauthausen köveihez igen sok hazánkfia vére tapad. A hegytetőre fogolymunkával épített koncentrációs táborban és altáboraiban 13 ezer honfitársunk életét oltották ki. Az erről szóló dokumentumok legnagyobb részét Bécsben, az osztrák belügyminisztérium Mauthausen archívumában őrzik. Gyűjtésük és feldolgozásuk máig tart, melybe a korszerű számítógépes adatbank is beletartozik. Az archívum élén Dr. Peter G. Fischer áll, mellette Andreas Baumgartner úr és munkatársai igen nagy munkát végeznek, hogy sok, változatos módon megölt egykori fogoly nyomára bukkanjanak.
Nem kevés, a mának szóló üzenetet hordoznak a fennmaradt Európa-szerte gyűjtött Mauthausen-akták. 49 altábor rémségeit, az SS és kiszolgálói megannyi emberirtó megnyilvánulását, a hitleri birodalom által legázolt országok fiainak és lányainak tengernyi szenvedését. Magyarország számára többek között azt a tanulságot, hogy a széthúzás, a megbélyegző kirekesztés, az utóbbiból fakadó üldözés néhány évtizede mennyire parttalanná vált, és a magyar nép számára mekkora tragédiát okozott!

A láger

1944-ben Magyarország német lerohanásának egyik közvetlen bázisa Mauthausen volt. Itt gyülekezett a rendőri és biztonsági szervek személyi állománya, innen indult a Wehrmacht csapatai nyomában a magyar zsidóság szervezett kiszállítására és legyilkolására készülő Eichmann-kommandó. Gyakorlottan és összehangoltan végezték a „munkás áttelepítésnek” nevezett deportálás előkészítését, először a túszszedést, a tömeges megfélemlítést, melyben a tömeges manipuláció minden eszközét is alkalmazták.
Az első magyar fogolycsoportokat a budapesti Fő utcai börtönből szállították a Bécs melletti Lanzendorfba, onnan pedig vonaton nagyrészt Maut-hausenbe. (Voltak Auschwitzba irányított kisebb női csoportok is.) Oberlanzendorf valóságát Parragi György, a Magyar Nemzet elhurcolt publicistája így élte meg: „A lélegzetünk megfagyott ugyan, víz és szappan álló hétig nem állt rendelkezésünkre, de legalább szalmazsákkal ellátott ágyakba kerültünk. Az egyetlen pokróc alatt megfagyhattunk volna, ezért az első héten, amíg valahonnan kályhát nem kerítettünk, ruhástól aludtunk. Kellemes, kedves hálótársaink is voltak: az ágyunkon mászkáló egerek.” Ez pedig még csak a koncentrációs tábor előszobája volt, a legtöbben nem tudták, mi következik.
Az első magyar csoport május 5-én érkezett Mauthausenbe, a második 20-án és a folyamat megszakíthatatlan volt 1945 április végéig. (Ekkor a Nyugat-Magyarországról, a határmenti erődítések építéséről elgyalogoltatott zsidó munkaszogálatosok tépett menetei érkeztek.) Külön „szállítmányokat” küldött a Gestapo, a Budapesten és a megyeszékhelyeken tevékenykedő titkosrendőség is. Az egyelőre „védőőrizetbe” vett magyarok között voltak politikusok, szakszervezeti vezetők, arisztokraták, ügyvédek, kirabolt gazdag zsidók. Bárki ide kerülhetett, akit a németeknél feljelentettek és könnyen megszerezhető vagyona volt.
A magyar zsidók tömeges beszállítása 1944. május 28-án indult, ekkor Auschwitz-Birkenauból kétezer - nagyrészt fiatal - érkezett. Ezret közülük a közeli Gusenba irányítottak, ahol földalatti fegyvergyártáshoz (mint Ebenseeben, Melkben és másutt) tárnák, üzemcsarnokok kiépítése folyt. A további magyar csoportok folyamatosan érkeztek, egyikben július 13-án Millok Sándor újságíró, a Népszava volt felelős szerkesztője. Mauthausenben a 19-es barakkba osztották, ahol korábbi munkatársait, jól szituált pályatársait a heftling sorban, eltorzított külsővel, ócska ingbe bújtatva nem ismerte fel. Száznyolcvanan voltak az egyik barakkrészben, a volt csempészből, berlini besurranó tolvajból, zsebmetszőből és egy lengyel politikai fogolyból álló „vezénylők” uralma alatt. Millok ekkor fogta fel igazán helyzetét, miért kell Mauthausen nevét borzongva és rettegés közben kiejteni. Túlélőként később ezt írta: „Ehhez képest Dante Infernója fantázia nélküli nyárspolgári mű. Ezeknek a német brigantiknak százszor nagyobb a fantáziájuk, mint Danteé”.
Október közepén Horthy Miklós kormányzó elrabolt fia, majd Kállay Miklós volt miniszterelnök, Bakay Szilárd tábornok Mauthausen börtöncellájában landoltak. Hurcoltak ide magyar ellenállókat, La Guardia New York-i polgármester túszként efogott budapesti rokonait. A láger „védőőrizeteseiből” viszont alkalmilag elbocsátottak egy-egy magyar arisztokratát. Egy letiport, sokoldalúan megosztott és kiszolgáltatott ország szinte minden rétege, a legkülönbözőbb nézeteket vallók sokasága, korábbi üldözők és üldözöttek jelenítették meg a lágerben a magyarságot.
A legnagyobb veszteség a lágerhierarchia aljára szorított zsidókat érte, sorsuk legtöbbször az agyondolgoztatás, halálraéheztetés volt. Sokukat titokban a hartheimi kastélyban berendezett gázosító rendszerben megölték. A magyaroszági Jehova tanúi és az elfogott cigányok közül sokan ugyancsak Mauthausenben kötöttek ki.
A mauthauseni lágerrendszer altáborait, ahogy a főtábort is, az amerikai csapatok szabadították fel. A katonákat megdöbbentette a rettenetes látvány, a halottak, a még élő, rongyokba bújtatott csontvázak tömege. Bár mindez felkészületlenül érte őket, sokat tettek a leromlott „heftlingek” (foglyok) feljavításáért, gyógyításáért. Nem rajtuk múlt, hogy a magyar deportáltak csak igen nehezen, hónapok múltán vergődtek vissza korábbi lakhelyükre.

A gyűlölet írmagja

Mauthausen történetét azóta több megközelítésben feldolgozták, számos nyelven megjelentették. Ténnyé vált, hogy a szovjetek és lengyelek után az áldozatok számát illetően a magyarok következnek. Hiánypótló a magyar Maut-hausen-monográfia is, melynek publikálására évtizedes kutatás után a közeljövőben e sorok írója vállalkozik. Fontos egy tanítható és tanulható kötet közreadása, mert a koncentrációs táborok, munkatáborok, átnevelő táborok és más, hasonló létesítmények pontos definíciója, „természetrajza” nélkül a nehéz téma nem oktatható. A diktatúrák táborai ügyében sok minden keveredik. Nemcsak fogalomzavart okoz, hanem - sokszor téves és torz - aktuálpolitikai értelmezésekhez vezet.
A tudományos kutató feltárja, bírálja a forrásokat, bemutatja a folyamatokat, rendszerezi és elemzi a történteket. Megnevezi a tetteseket, és - többek között - kísérletet tesz az áldozatok számának, nevének, nyughelyének (ha maradt) a megállapítására. Leírja, ahogy Európa-szerte, a mauthauseni poklot túlélők is 1945 májusában megfogadták: mindent megtesznek az emberi jogokért, a demokráciáért, a népek egyenjogúságáért, azért, hogy mindez meg ne ismétlődjék. Hogy a gyűlöletnek írmagja se maradjon!
Aztán eltűnődik, hová tűnt a szándék, hol ez a tiszta hang?
(A szerző történész)


Perel az Auschwitz-tagadó történész

Hetek-összeállítás
A londoni Royal Courts of Justice 37. terme sok nagy pert látott már. Kevésnek volt azonban akkora tétje, mint annak, amely január 11-e óta folyik ebben a bírósági teremben. A felperes David Irving, aki leginkább azzal szerzett magának kétes hírnevet, hogy tagadta Auschwitz haláltábor voltát és az ottani gázkamrák létezését, most a neves londoni könyvkiadó ellen indított pert. A Penguin Books 1995-ben kiadta Deborah Lipstadt amerikai történész „Denying the Holocaust” (A holocaust tagadása) című könyvét, amely leleplezte az Irving és társai által gátlástalanul képviselt történelemhamisítást. A felek öt évig készülődtek a perre. Összeállításunk a Neue Zürcher Zeitung beszámolója nyomán készült.
Irving megszokhatta már a bíróságok atmoszféráját: ellenfeleit gyakran perelte kártérítésért, és maga is ült már a vádlottak padján. 1973-ban jelent meg „Hitler’s War” (Hitler háborúja) című könyve, amely nyomban szenvedélyes vitákat támasztott, mivel - egyebek között - azt állította benne, hogy Hitler mit sem tudott a megsemmisítő táborok létezéséről, ugyanis Goebbels „manipulálta” őt. Azóta az angol revizionista történész vagy húsz további könyvet publikált, és ezekben is a nácizmus álláspontját propagálta. Ezt a tevékenységét ma már az internet segítségével saját weboldalon is folytatja.
Irving az Egyesült Államokban, Németországban és másutt rendszeresen fellépett mint szónok szélsőjobboldali rendezvényeken. Egyik jellemző kijelentése szerint: „Auschwitzban nem voltak gázkamrák. Három év alatt mintegy százezren haltak meg ott. Ha nagyvonalúak vagyunk és feltételezzük, hogy ezek egy negyedét meggyilkolták, akkor is meg kell gondolnunk: a britek egyetlen éjszakán ötvenezer németet öltek meg Hamburg bombázásakor.” Irving azt állítja, hogy Auschwitz nem volt haláltábor, a holocaust az angolok propaganda-trükkje, és a gázkamrákat a lengyel kommunisták vagy a szövetségesek építették a háború után.
Irving mindemellett mindig volt annyira óvatos, hogy ne tegyen nyíltan antiszemita kijelentéseket, jóllehet állította, hogy „a gázkamrák legendája” évente sok millió dollárt hoz Izraelnek, és ugyanannyi veszteséget a német és az amerikai adófizetőknek. Könyveiben ugyanakkor az antiszemiták tipikus terminológiáját és fogásait alkalmazza, és nem habozik ehhez olykor Himmler házi főstatisztikusának az adatait felhasználni.
Az angol jog szerint nem büntethető annak a hazugságnak a terjesztése, miszerint Auschwitz csak hazugság, a most folyó londoni perben a bizonyítás kötelezettsége az alperest, vagyis a Penguin kiadót és az amerikai történészt, Lipstadtet terheli. A felek - de kivált az alperes - egész sor szakértőt vonultatnak fel. A per költségei máris milliókra rúgnak.
Az alperesi képviselő a bíróságon idézte Irving egy 1991-ben elhangzott beszédét: „Semmi okot nem látok rá, hogy tapintatosan szóljak Auschwitzról… Annyi auschwitzi túlélő nyüzsög a világon szerteszét, valójában évről-évre többen vannak, és ez - hogy óvatosan fejezzem ki magam - biológiailag nagyon furcsa.”
Irving bedobja a szélsőjobboldal megszokott hazugságát is a „zsidó világ-összeesküvésről”. A pert megpróbálja a maga revizionista tételeinek propagálására felhasználni (ebben, amint korábbi működésében is, rejtélyes személyek és valószínűleg szélsőjobboldali szervezetek pénzügyi támogatását élvezi), ugyanakkor számot kell vetnie azzal, hogy ha ezt a pert elveszíti, akkor nemcsak személyes hírneve és karrierje vész végleg el, hanem örökre befellegzett kedves lelki gyermekének, az Auschwitz és a holocaust hazug voltáról terjesztett hazugságnak is.