Vissza a tartalomjegyzékhez

Schmidt Barna
Elf, a multinacionális aranybánya

„Az Elf Aquitaine olajmulti cég egészen az 1994-es privatizációjáig a köztársaság kenőpénz-automatája volt. Az Elysée-palota urai arra használták a vállalatot, hogy külföldi politikusokat vesztegessenek meg vagy befolyást gyakoroljanak a gazdasági életre” - állapítja meg a Der Spiegel című német hetilap február elején megjelent Konszern a kényes ügyek számára című írása. A tényfeltáró elemzés a tavaly év végén kipattant CDU-botrány kapcsán szellőztet meg eddig tapintatosan elhallgatott információkat a francia konszernről. Az „Elf-affér” a korrupcióról, a politika és a pénzügyek szinte áthatolhatatlan szövevényességéről, burkolt pártfinanszírozásokról szól, a fél világ legmagasabb szintű állami vezetőinek főszereplésével.

A Kohl német exkancellár és pártja ellen megindult vizsgálat igen kényes ügyleteket hozott a felszínre. Beigazolódni látszik az a tény, hogy az Elf egy a németországi Leuna vegyipari cégnél létesítendő kőolajfinomító felépítéséért cserébe François Mitterrand francia államfő utasítására Helmut Kohlnak is a hóna alá nyúlt pár millióval. Úgy fest a dolog, hogy a Leuna-szerződésből annak idején 160 millió frank visszacsordogált egy német üzletember, Dieter Holzer kontójára. Holzer a Kohl-érában a bonni kancellári hivatalban az olajfinomító megvalósításáért felelős személyiségként tevékenykedett, a pénz továbbadását a CDU felé azonban egyelőre tagadja.
A konszern - az 1994-es privatizációig - a szó valódi értelmében állami vállalkozásként működött, kényes küldetésekkel megbízva. Az 1967-ben Charles de Gaulle tábornok által alapított vállalatóriás fő feladatai közé tartozott egyes afrikai államcsínyek és polgárháborúk pénzelése, megszervezése is. Éppen emiatt a mindenkori vezérigazgatói poszt odaítélése fontosabb feladat volt az államelnök számára, mint egy miniszter kijelölése. „Az Elf élén álló egyénnek titoktartónak, lojálisnak és bőkezűnek kellett lennie” - mutat rá a német lap.
Algéria függetlenné válását követően az Elf elvesztette jelentős olajforrásait a Szaharában. Nyersolajszükségletének kétharmad részét jelenleg öt afrikai államtól szerzi be: Gabon, Kongó, Kamerun, Angola és Nigéria biztosítják a fekete arany utánpótlását. Ezen országok és Franciaország kölcsönös egymásra utaltságát a Jacques Chirac közeli jó barátjának számító gaboni elnök, Omar Bongo nagyon találóan fogalmazta meg: „Franciaország Afrika nélkül olyan, mint az autó üzemanyag nélkül, Afrika Franciaország nélkül pedig, mint az autó sofőr nélkül.” És ezen oknál fogva a korrupt eljárások, megvesztegetések hozzátartoztak a vállalat hagyományaihoz. Az Elf különféle jutalékokat fizetett az afrikaiaknak az üzlet volumenének nagyságától függően két és öt százalék közötti összegben. A szerződésben biztosított díjazás mellett, amit a kutatási-fúrási koncessziókért adott a francia multicég, külön prémiumok is kiszórásra kerültek, hogy, úgymond, megteremtsék „az olajtársaság és a vezető politikusok közti bizalom és a hosszú távú kapcsolatok légkörét”. A Bongo-rezsim évente hozzávetőleg nyolcmilliárd frank részesedést kap az olaj fejében. Csakhogy most, amikor a bíróság a titkos svájci és liechtensteini Elf-számlák után nyomoz - amelynek egy hányada a gaboni elnök családjának tulajdonában van - egyre inkább szorul a hurok Bongo nyaka körül. Ezért nemrégiben fenyegetést intézett az Elysée politikusaihoz: ha Chirac nem segít neki, és ezzel elveszti eddig biztosnak vélt járandóságát, kitálal a kelet-németországi Leuna-finomító ügyében.
Különös időszak volt az Elf Aquitaine életében a privatizációt megelőző néhány év. 1989 és 1993 között legalább 21, de inkább 25 milliárd francia frankot veszített az Elf, miközben Franciaország legnagyobb forgalmú vállalata volt. Ebben az időszakban a jelenleg 53 éves, 1996 óta vizsgálati fogságban tartózkodó Loik Le Floch-Prigent birtokolta a cég vezérigazgatói posztját. Az ő bűneként róhatók fel a gigantikus méretű, balul sikerült befektetések, az ingatlanüzletekben bekasszírozott óriási veszteségek éppúgy, mint a nagystílű sikkasztások és csalások.
A különböző adományok és jutalékok összege - amelyeket az olajkonszern Le Floch irányítása alatt ügynököknek, közvetítőknek és különmegbízottaknak hivatalosan fizetett - közel 800 millió frankra rúgott éves viszonylatban. Az üggyel immár hat esztendeje kitartóan foglalkozó Eva Joly bírónőnek szent meggyőződése, hogy ezen summák jókora hányada valamilyen módon visszafolyt Franciaországba. És ebből a mannából az Elf menedzserei is rendesen profitáltak.
Maga Le Floch mintegy 100 milliót nyesett le a jutalékokból - állítja a Der Spiegel. A jobbkezének számító Alfred Sirven az ellene kiadott nemzetközi elfogatóparancs ellenére nyomtalanul eltűnt. Ezeket a pénzfolyamokat ő szintén fantasztikus összeggel, 500 millió, de lehet, hogy 1 milliárd frankkal csapolta meg. Az egykori finomítóigazgató, Alain Guillon is lecsapott 100 millióra, amit Svájcban rejtett el.
Az esetek kapcsán ez idáig több mint húsz személy ellen emeltek vádat, akik között olyan magas rangú emberek találhatók, mint Roland Dumas egykori szocialista külügyminiszter. De belekeveredett az egyre jobban elnyúló „Elf-tésztába” a korábban más botrány miatt leköszönt pénzügyminiszter, Dominique Strauss-Kahn is, aki egy éven át titkárnőjének fiktív munkák ürügyén 192 ezret juttatott a konszern kasszájából. Az összeg az Elf viszonylatában szinte nevetséges, ám a csalás gyanújának árnyéka hosszú időre befeketítette Strauss-Kahnt. A Spiegel szerint a következő „áldozat” de Gaulle néhai belügyminisztere, Charles Pasqua lehet, aki „DSK”-hoz hasonlóan ellenszolgáltatás nélkül nyújtott kiemelt anyagi támogatásokat közelebbi munkatársainak az Elf forrásaiból.
A Le Floch csapatában játszó menedzserek esetében bizony nem egyszer előfordult, hogy minden ésszerű határt átlépve, esztelenül költekeztek a cég számlájára. Gyakran beugrott egy-egy több tízmilliós ékszer afrikai cimboráknak vagy például egy palack 12 ezer frankos francia konyak ajándékba Tarik Aziz iraki külügyminiszternek. Roland Dumas számára 59 milliós éves bérleti díjért fogadtak fel egy hosszú lábú fotómodellt, hogy a politikusnak a cég iránti „vonzalmát” egy kicsit felspannolják (Hetek, 1999. január 23., Élvhajhász politikusok Európában).
Habár a nyomozás több éve folyik az Elf-botrányban, a vizsgálóbírónő egy-két volt nagyágyú karrierjének összetörésén kívül semmi érdemlegeset nem tud felmutatni. Az igazi áttöréshez hiányzik a kulcsfigura, Alfred Sirven, akinek vallomása alapján minden bizonnyal fel lehetne göngyölíteni a szálakat. Hiszen mielőtt nyoma veszett, még megüzente: „Ha elkezdenék mesélni, beleremegne a köztársaság.”