A Hetek január 29-i számának 14. oldalán Titkok és tények Wallenbergről cím
alatt ismertetést olvashattunk a Kommerszant című orosz lapban közölt újabb cikk
vagy cikkek szenzációs értesüléseiről. Mindjárt az első mondat téves információkat
tartalmaz, s mire az összeállítás végére értem, úgy gondoltam, ezt talán mégsem
kellene szó nélkül hagyni. (Nem szokásom egyébként folyton „felszólamlani”.)
Kezdjük az elején. „Történészek a mai napig mindössze annyit tudnak a
Magyarországon ezreket megmentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg sorsáról, hogy 1945.
január 17-én az ukrán vezérkar parancsnokával találkozott” - így összegez az
elején a cikkíró, és sóhajtva fűzhetem hozzá: bárcsak „mindössze ennyit” tudnának!
Akkor el lehetne indulni egy szálon. Ám ennyi sem tudható. Pusztán az alábbi tények:
Raoul Wallenberg svéd követségi titkár és gépkocsivezetője, Langfelder Vilmos mérnök
1945. január 14-én ocskói Ocskay László honvéd százados házában, Benczúr utca
l6. szám alatt találkozott az első szovjet katonával. Wallenberg előre megírt táviratot
nyújtott át neki, amely a Svéd Királyi Külügyminisztériumnak volt címezve. A
szovjet részről 1989-91 között a svédeknek átadott, Wallenberg sorsára vonatkozó
iratok között megtalálható - no nem a távirat szövege, hanem - egy vonalas irka
kitépett lapjára rótt feljegyzés: bizonyos Dmitrijenko őrmester kézzel írt jelentése
1945. január 14-i dátummal arról, hogy „Az általunk elfoglalt Benczúr utca 16. számú
házban tartózkodik a budapesti svéd követség titkára, Raoul Wallenberg és gépkocsivezetője.
(…) Wallenberg átadott egy Stockholmba címzett, német nyelvű táviratszöveget,
amely nálam van. Kéri, közöljük, hogy az általunk megszállt területen tartózkodik.
(…) Várom utasításait” - jelentette Dmitrijenko, de sajátságos módon nem a saját
szolgálati felettesének, hanem „a Politikai Osztály Főnökének”.
Megőrződött egy cédulán a válasz is, Ivan Mihajlovics Afonyin altábornagy, a 18. önálló
lövészhadtest, illetőleg 1945. január 11-étől a támadó erőket egyesítő „Budapest
csoport” parancsnoka részéről. (Túl magas szint - vélnénk -, ám egy külföldre
címzett távirat dolgában bizonyára csak ilyen magas beosztású tisztek dönthettek.)
Afonyin parancsa két mondatból áll: „Táviratot visszatartani” és „Egyelőre nem
továbbítani”.
Raoul Wallenberg - ezt valóban egybehangzóan állítják a korabeli források - arra
törekedett, hogy eljusson Debrecenbe, Malinovszkij marsall főhadiszállására. Ám sorsáról
másként döntöttek nála hatalmasabb erők. Az iratok között fennmaradt a Politikai
Osztály főnökének (akihez Wallenberg távirata került!), Petrovszkij őrnagynak 1945.
január 23-án kelt kimutatása „a 2. Ukrán Front SZMERS szervei által 1945. január 1-20.
között letartóztatott ellenséges ügynökökről”. Ebből kiderül, hogy a már
letartóztatottak közül kettő „a budapesti svéd követség munkatársa”, s ezek közül
egy - svéd. (A másik „ellenséges ügynök”, akit Wallenberg nyilván menteni próbált
- már megint és még mindig - annak bizonygatásával, hogy szintén a svéd követség
munkatársa: ismereteink szerint csakis a magyar állampolgár Langfelder lehetett.)
Előttünk van továbbá egy kimutatás - a magyar fővárosba akkreditált diplomáciai
képviseletek „szigorúan titkos” címlistája, amelyet a 2. Ukrán Front SZMERS Elhárítási
Főnökségének főnöke, Koroljov altábornagy, valamint az imént említett Petrovszkij
őrnagy juttatott el 1945. január 22-én Moszkvába. Ez a lista tizennyolc ország, köztük
Bulgária, Spanyolország, Franciaország, Olaszország és Svédország budapesti képviseletének
címét tartalmazza, majd a következő megjegyzéssel zárul: „Fenti címjegyzék
adatai abból a tájékoztató füzetből származnak, amelyet a Front Politikai Főnöksége
a budapesti svéd követség letartóztatott titkárától, Wallenbergtől kapott.”
Ne elmélkedjünk most azon, hogy vajon miért volt „szigorúan titkos” az a címjegyzék,
amelyet a szovjet elhárítás szakemberei bármelyik 1944-es budapesti telefonkönyv
adatai alapján maguk is összeállíthattak volna, foglalkozzunk most pusztán a ténnyel:
e január 22-i dokumentum szerint Raoul Wallenberg már le volt tartóztatva. (A SZMERS: a
„Szmerty spionam!” - Halál a kémekre! - jelszóból lett a szovjet katonai különleges
kémelhárító szolgálat neve.)
Moszkvában Wallenberg valóban a Lubjanka (és nem Ljubjanka!) börtönbe került,
fennmaradt a börtönkartonja, amelyen az áll, hogy „letartóztatva: 1945. január 19”.
A lapjukban idézett Kommerszant-cikk és ebben az egyik volt fegyőr elmondása szerint
Sztálin utasításba adta, hogy „a svédre pedig úgy vigyázzanak, mint a szemük világára!”
Kedves népmesei elem - gondolhatnánk, s elképzelhetjük a hosszúszakállú apókát,
az egykori börtönőrt pontosan 56 évvel a történtek után. „A vezér saját kezűleg
gondoskodott az úri ellátásról - folytatódik lapjukban a mese -, a menüben még
kaviár is szerepelt…” Nos, őszintén kívánjuk neki, szegény Wallenbergnek, hiszen
annyira szerette a hasát, hogy utolsó levelében ezt írta anyjának: „Nagyon nagy
lett az élelmiszerhiány Budapesten… De azért előfordul, hogy vacsorára vagyok meghívva,
ahol nyárson sült malac és más magyar specialitások kerülnek asztalra!” Sajnos,
arra vonatkozóan egyetlen szovjet dokumentum sem maradt fenn, amely a Wallenberg személyét
illető bánásmódra vonatkoznék, s így joggal tarthatunk attól, hogy a rabok keserű
káposztalevesét ette ő is.
A legszomorúbb része a cikknek Wallenberg állítólagos börtönlevelezéséről tudósít.
„A feltételezések szerint [olyan] leveleket küldött haza, bennük olyan utalásokkal,
melyeket rajta kívül más nem tudhatott - közli velünk a Kommerszant, és hozzáteszi:
- 1947-ben már nem érkezett több levél…” Ilyen és ehhez hasonló feltételezésekre
csakis azok ragadtathatják magukat, akiknek sejtelmük sincs az 1945-47 közötti
viszonyokról, s el sem tudják képzelni, hogy nem jött levél soha. Sem 1947-ben, sem
azelőtt, sem azután. A Kommerszant szerkesztőségében már senki sem emlékszik? Csak
az agg börtönőr bácsika mesél, mesél, mesél?
(A szerző író, újságíró)