Történészek a mai napig mindössze annyit tudnak a Magyarországon ezreket megmentő
svéd diplomata, Raoul Wallenberg sorsáról, hogy 1945. január 17-én az ukrán vezérkar
parancsnokával találkozott. További sorsáról a Kommerszant című orosz lap adott közre
néhány kevéssé ismert mozzanatot.
A svéd diplomata a háború elején Fotók: Vlaszty
A szovjet katonai vezetésnek akkoriban túl sok gondja volt ahhoz, hogy Wallenberg
vagy az általa képviselt zsidók problémáival foglalkozzon - azonban elég hamar észbe
kaptak, micsoda „adu” került a kezükbe. Mint más külföldire, őrá is az várt,
hogy feltartóztatják, majd internálják: tudatták is a moszkvai svéd nagykövettel és
Wallenberg édesanyjával, hogy a férfi szovjet őrizetben van, és majd adandó
alkalommal visszaküldik. Addig is a ljubjankai börtönben tartották őt - igaz, a
nagy embereknek kijáró maximális tisztelettel bántak vele. Az egyik volt fegyőr
elmondása szerint Sztálin utasításba adta, hogy „a svédre pedig úgy vigyázzanak,
mint a szemük világára”. A vezér saját kezűleg gondoskodott az úri ellátásról
- a menüben még kaviár is szerepelt.
Az orosz titkosszolgálat tudta, mire használható egy ilyen „fogás”: az országnak
pénzre van szüksége, a dúsgazdag családból származó fiatalember rokonain keresztül
pedig megnyílhat az út a svéd bankokhoz és az amerikai pénzügyi körökhöz. Egyszóval
az arisztokrata fogoly klasszikus értelemben vett túsz lett, akiért magas váltságdíjat
vártak. A módszerek sem igen különböztek a mai csecsenekétől. Először a rokonok
kerültek pszichológiai nyomás alá: a magyar rádió 1945. március 8-án Raoul
Wallenberg halálhíréről tudósított. Ezután valószínűleg az orosz titkosszolgálat
közölte velük a fiatalember feltámadásának feltételeit. 1946-ban a Szovjetunió
rendkívül kedvező feltételeken alapuló, milliárdos hitelről szóló megállapodást
írt alá Svédországgal. Amerika tajtékzott, de nem tehetett semmit. A svédek
Wallenberg miatt mindenbe belementek.
Kérdés, hogy honnan tudták, él-e még a túsz; nos, a feltételezések szerint
leveleket küldött haza, bennük olyan utalásokkal, melyeket rajta kívül más nem
tudhatott. A vele való beszélgetésekhez egyébként különös gonddal választották
ki a megfelelő személyt: Danyiil Kopeljanszkij mind származását, mind életkorát,
mind képzettségét tekintve hasonlított Wallenbergre. Kopeljanszkij, aki mindmáig él,
nemigen tud információval szolgálni. Egy kilencvenes évekbeli svéd-szovjet
Wallenberg-kutató bizottság kérdezősködései során gyenge egészségi állapotára
és rossz emlékezőtehetségére hivatkozott. A betegeskedést illetően igazat mondott,
a többi azonban nem áll meg. Amikor később egy riporternek saját magáról adott
interjút, még ifjúkora apró részleteit is visszaidézte. Mikor ez a riporter teljesen
váratlanul rákérdezett Wallenbergre, hogy valóban írt-e leveleket, Kopeljanszkij csak
a fejét ingatta - majd váratlanul elsírta magát, és azt kérte, ne tegye őt tönkre,
családja van…
Wallenberg életének utolsó szakaszáról több verzió is létezik. A legvalószínűbbnek
az látszik, hogy politikai belharcok áldozata lett - egyszerűen megmérgezték.
1947-ben, miután már nem érkezett több levél, a svédek visszakozni kezdtek hitelügyben.
1957-ben a rokonok kézhez kaptak egy orvosi igazolást, mely szerint Wallenberg szívinfarktusban
elhunyt. Ennek ellenére még sokáig keresték őt hozzátartozói, és keringtek
bizonyos kósza hírek arról, hogy még mindig él valahol…
(Laudancsek Katalin)