Nagybánya Erdélyben a Fernezei-patak völgyében terül el. Egyik oldalán rónaság,
másikon hatalmas, mégis szelíd vonalú hegyek övezik. Valamivel több mint száz évvel
ezelőtt Hollósy Simon vezetésével néhány festő telepedett le itt, hogy nyaranta -
kivonulva a műteremből - a természetben fessék meg képeiket. Szakítottak koruk
hivatalos, akadémikus stílusával, amely ragaszkodott a bevált formákhoz, és a plein
air festészet természet által felvetett problémáinak megoldásán kezdtek fáradozni.
Láposi táj Simon Endre képén
A plein air festészetben a mű tárgya mellékessé válik, a képen szereplő ember
harmonikusan olvad össze a természettel, annak többi részletével egyenrangú. A nagybányai
művészek kísérletezéseik során nem az impresszionista festők formát felbontó -
olykor pointillista - irányvonalát követték, hanem egy ma már talán kevéssé
ismert francia festő, Bastien-Lepage finom naturalizmusának nyomdokain jártak. Náluk
- az impresszionistákkal ellentétben - a fény nem cél, hanem szuverén módon
használt eszköz, képalkotó hangulati elem. Műveikben megmaradt - az olykor vázlatszerű
hatás ellenére is - a kompozíció fontossága, és a körvonalak, kontúrok szerepe.
A magyar plein air festészet kétségtelenül Nagybányához kötődik, annak ellenére,
hogy korábban is akadtak művelői hazánkban. Mészöly Géza tájképei mellett Szinyei
Merse Pál Majális című festményét említhetnénk, melyet kortársai szigorú kritikával
fogadtak ugyan, jelentősége azonban ma már vitathatatlan.
A tájképfestészetéről nevezetessé vált nagybányai művésztelep vezéralakjának
Ferenczy Károlyt tekintik a művészettörténészek. Csendesen, romantikus és feltűnő
epizódok nélkül zajló élete, melyet a rendszeres munka töltött ki, nemcsak változatos
műveket termett, de egyben a magyar festészet legkiemelkedőbbnek tartott iskoláját
alapozta meg. Nagybánya jelentőségét stílusteremtő volta és neves festői mellett
leginkább oktatási stílusának hagyományteremtő ereje adja. Sümegi György így
sorolja föl e modell jellemzőit: „Nyitott, liberálisnak és szabadnak mondható, az
egyéniségre figyelő tehetségkibontás, a bizalomra épített tudásátadás, csak a
munkára, a műre, a művészetre koncentráló tömény együttlétek légköre…” Ezt
az oktatási modellt - és nem is annyira a stílust - követte a kecskeméti, a
miskolci és még több mint egy tucat hazai művésztelep, szimpózium, nyári tábor.
Nagybányán összesen mintegy 200 festő és festőnövendék fordult meg. Később, különösen
1945 után, jelentősége csökkent, bár - Réti István tanúsága szerint - ha
megfogyatkozott számban is, de éltek ott művészek.
A Vármegye Galériában látható kiállítás az 1996-ban alakult, Magyarláposi Nagybánya
Festőtelep 20 művészének jórészt optimista hangvételű plein air képeit mutatja
be. Néhány elmerengő, máskor meseszerű kivételtől eltekintve - napsütötte tájak,
élénk zöldek, ciklámen és narancsszínű őszi lombkoronák együttese köszön ránk
a vásznakról. Véső Ágoston, a festőtelep vezetője így fogalmazza meg a nagybányai
hagyományokat újraélesztő csoport közös célkitűzéseit: „Művészi hitvallásunk
értelmében nem a régi nagybányai iskolát akarjuk konzerválni, hanem azt - a
huszadik század festői eredményeit felhasználva - továbbfejleszteni.”
(A kiállítás március 10-ig, keddtől péntekig 10 és 18 óra között
tekinthető meg Budapesten, az V. kerületben, a Vármegye u. 11-13. szám. alatt.)