Vissza a tartalomjegyzékhez

Kapsza Ágnes
Hagyomány és újszerűség

Nagybánya Erdélyben a Fernezei-patak völgyében terül el. Egyik oldalán rónaság, másikon hatalmas, mégis szelíd vonalú hegyek övezik. Valamivel több mint száz évvel ezelőtt Hollósy Simon vezetésével néhány festő telepedett le itt, hogy nyaranta - kivonulva a műteremből - a természetben fessék meg képeiket. Szakítottak koruk hivatalos, akadémikus stílusával, amely ragaszkodott a bevált formákhoz, és a plein air festészet természet által felvetett problémáinak megoldásán kezdtek fáradozni.


Láposi táj Simon Endre képén

A plein air festészetben a mű tárgya mellékessé válik, a képen szereplő ember harmonikusan olvad össze a természettel, annak többi részletével egyenrangú. A nagybányai művészek kísérletezéseik során nem az impresszionista festők formát felbontó - olykor pointillista - irányvonalát követték, hanem egy ma már talán kevéssé ismert francia festő, Bastien-Lepage finom naturalizmusának nyomdokain jártak. Náluk - az impresszionistákkal ellentétben - a fény nem cél, hanem szuverén módon használt eszköz, képalkotó hangulati elem. Műveikben megmaradt - az olykor vázlatszerű hatás ellenére is - a kompozíció fontossága, és a körvonalak, kontúrok szerepe.
A magyar plein air festészet kétségtelenül Nagybányához kötődik, annak ellenére, hogy korábban is akadtak művelői hazánkban. Mészöly Géza tájképei mellett Szinyei Merse Pál Majális című festményét említhetnénk, melyet kortársai szigorú kritikával fogadtak ugyan, jelentősége azonban ma már vitathatatlan.
A tájképfestészetéről nevezetessé vált nagybányai művésztelep vezéralakjának Ferenczy Károlyt tekintik a művészettörténészek. Csendesen, romantikus és feltűnő epizódok nélkül zajló élete, melyet a rendszeres munka töltött ki, nemcsak változatos műveket termett, de egyben a magyar festészet legkiemelkedőbbnek tartott iskoláját alapozta meg. Nagybánya jelentőségét stílusteremtő volta és neves festői mellett leginkább oktatási stílusának hagyományteremtő ereje adja. Sümegi György így sorolja föl e modell jellemzőit: „Nyitott, liberálisnak és szabadnak mondható, az egyéniségre figyelő tehetségkibontás, a bizalomra épített tudásátadás, csak a munkára, a műre, a művészetre koncentráló tömény együttlétek légköre…” Ezt az oktatási modellt - és nem is annyira a stílust - követte a kecskeméti, a miskolci és még több mint egy tucat hazai művésztelep, szimpózium, nyári tábor. Nagybányán összesen mintegy 200 festő és festőnövendék fordult meg. Később, különösen 1945 után, jelentősége csökkent, bár - Réti István tanúsága szerint - ha megfogyatkozott számban is, de éltek ott művészek.
A Vármegye Galériában látható kiállítás az 1996-ban alakult, Magyarláposi Nagybánya Festőtelep 20 művészének jórészt optimista hangvételű plein air képeit mutatja be. Néhány elmerengő, máskor meseszerű kivételtől eltekintve - napsütötte tájak, élénk zöldek, ciklámen és narancsszínű őszi lombkoronák együttese köszön ránk a vásznakról. Véső Ágoston, a festőtelep vezetője így fogalmazza meg a nagybányai hagyományokat újraélesztő csoport közös célkitűzéseit: „Művészi hitvallásunk értelmében nem a régi nagybányai iskolát akarjuk konzerválni, hanem azt - a huszadik század festői eredményeit felhasználva - továbbfejleszteni.”
(A kiállítás március 10-ig, keddtől péntekig 10 és 18 óra között tekinthető meg Budapesten, az V. kerületben, a Vármegye u. 11-13. szám. alatt.)