Vissza a tartalomjegyzékhez

Grüll Tibor
Vallás és mágia

A Tisztelt Ház tagjai e napokban is tanulmányozzák azt a szakmai koncepciót, amely a „Lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról” szóló 1990/IV. törvény módosítását célozza. E tervezet egyik lényeges pontja az egyházak létrehozására vonatkozó szabályok megváltoztatásáról szól, amit azért tart indokoltnak, hogy „csak ténylegesen vallási tevékenység végzésére lehessen egyházat … létrehozni”. Ennek érdekében szükségesnek tartja a vallás fogalmának definiálását, amely a koncepció szövegében így hangzik: „olyan világnézet, amely természetfeletti tanokkal rendelkezik, a valóság egészére irányul, és a jó erkölcsöt nem sértő sajátos magatartás-követelményekkel az emberi személyiség egészét átfogja”. Nem tekinti viszont vallási tevékenységnek többek között „az elsődlegesen pszichikai, parapszichikai és gyógyító tevékenységet”, valamint a mágiát, amelyet „a természetfeletti manipulálására irányuló tevékenység”-ként határoz meg. A tervezet ugyan hozzáfűzi, hogy az előbbi, „részben kifejezetten értékes tevékenységet természetesen vallási közösségek is folytathatják, azonban ezek elsődlegessége esetén nem indokolt az egyházi státusz biztosítása” számukra.


A bibliai Gadara látképe, ahonnan Jézust eltanácsolták

Utazás a múltba

Tegyük fel, hogy a koncepció törvényerőre emelkedik.
S most képzeljük el, ahogy a Magyar Köztársaság egyik független bírósága döntést kíván hozni abban az ügyben, hogy egy pünkösdi-karizmatikus keresztény felekezet egyháznak minősül-e az új vallási törvény értelmében. Ehhez - a törvény értelmében - először is azt kell megvizsgálniuk, hogy a kérdéses felekezet tanítása és hitgyakorlata elsődlegesen tartalmaz-e „pszichikai, parapszichikai és gyógyító tevékenységet”, illetve „manipulálni akarja-e a természetfelettit”.
S most képzeljük el, ahogy a T. Bíróság elé idézett karizmatikus vezetők széttárják kezüket: ők csak azt teszik, amit Jézus Krisztusról és tanítványairól az evangéliumokban olvastak, minthogy ők éppen ezért volnának teljes evangéliumi pünkösdiek. A tanácstalanságukban ceruzájuk végét rágcsáló, vagy a corpus delictiként elébük tett Bibliában lapozgató bírákkal ekkor valami váratlan dolog történik. A tiszteletreméltó testület tagjai hirtelen mintha mély álomba zuhannának, megszűnik körülöttük a tér és idő, s váratlanul a Genezáret-tó partján találják magukat, Tiberius Caesar Augustus Imperator uralkodásának 16. évében. Fekete kalpagjukban és talárjaikban ugyan kissé furán festenek a galileai halászok és földmívesek között, de mintha nem is venné észre őket senki.
Kapernaum környékén járunk, ahol egy dombtetőn állva Jézus tanítja a körötte letelepedett sokaságot. Késő délután van, de a nap még erősen tűz. A tömeg kókadozik, ami nem is csoda, hiszen reggel óta feszült figyelemmel, étlen-szomjan hallgatja a názáreti rabbit. Jézus most befejezi tanítását, s tanítványaitól körülvéve határozott léptekkel indul Kapernaum felé. Az emberek utána: ki szamáron ügetve igyekszik megelőzni, ki betegeit cipeli hordágyon, ki családtagjait terelgeti össze a kavarodásban. Már a fele úton járnak, mikor egy leprával borított, rongyokba burkolt szerencsétlen veti magát a porba Jézus előtt, és könyörög, hogy gyógyítsa meg. Ő egyetlen kézmozdulatával megteszi. Az ámuldozó tömeg körülseregli a megtisztult embert, kezein tapogatják a sebek hűlt helyét. A város előtt egy római centurio jön elébe, tolmács útján kérve, hogy gyógyítsa meg halálos beteg szolgáját. Jézus nem utasítja el, valamit mond neki, amitől a százados látható örömre gyúl, és visszatér lován a közeli táborba. Kapernaumba érve Jézus Péter halász házába megy, ahol annak anyósa fekszik lázasan. Ő csak megfogja a kezét, mire az asszony meggyógyul. Közben beesteledik, de az emberek nem akarnak elszéledni. Egyre csak hozzák, cipelik betegeiket Péter háza köré. Jézus kijön hozzájuk, és kit egyetlen szóval, kit kézrátétellel meggyógyít. Mire az utolsó beteg is elhagyja az utcát, éjfél körül jár. Ekkor Jézus Péter hajójába szállva a tanítványokkal együtt elindul a Galileai-tó túlsó partjára. Útközben azonban szélvihar támad, úgyhogy bárkájuk már-már elsüllyed. Jézus most sem tud pihenni, a tanítványok felköltik, mire ő egyetlen mondattal lecsendesíti a vihart. Reggelre át is érnek Gadarába, ahol egy súlyosan megszállott ember kerül az útjába. Jézus egy légiónyi démont űz ki belőle, mire az ottaniak megkérik: lenne szíves visszatérni szülőföldjére. Újra hajóba szállnak hát, és visszatérnek Kapernaumba. A tömeg még mindig ott tolong Péter háza körül. Jézus most meggyógyít egy bénát, majd ebédre invitálja tanítványait és az ott ténfergő farizeusokat. Miközben esznek és beszélgetnek, egy köztiszteletben álló zsinagógai elöljáró kopogtat be, kérve, hogy támassza fel leányát, aki nem sokkal korábban halt meg. Jézus azonmód felkel az asztaltól, és tanítványaival együtt a főember házához indul. Útközben az őt szorongató sokezer fős tömegben egy asszony furakodik hozzá, aki a Jézus imakendőjéről lelógó bojtokat megérintve meggyógyul tizenkét év óta hurcolt vérfolyásos betegségéből. A főember házához érve Jézus kiküldi a siratóasszonyokat, és a halott lány kezét megfogva feltámasztja őt. A nap már nyugovóra hajlik, mikor visszaindul Kapernaumba, majd házába térve meggyógyítja azt a két vakot, akik egész úton kiáltozva követték. Ezután egy néma embert hoznak hozzá, akiből kiűzi a gonosz szellemet, s a néma azonnal megszólal. Egy nap telt el Jézus életéből.

Csodakorszak

Mielőtt valaki azt hinné, hogy a fenti események a képzelet termékei, vagy egy hollywoodi szuperprodukció szinopszisából valók, lapozza fel és olvassa el a Máté evangéliuma 7-9. fejezetét, ahol a forrást fellelheti. Márpedig ez alapján aligha állíthatja bárki, hogy a názáreti Jézus tevékenységében - a törvénytervezet szavaival élve - „a pszichikai, parapszichikai és gyógyító tevékenység”, illetve „a természetfeletti manipulációja” nem játszott elsődleges szerepet. Jézus első nyilvános „programbeszédében” csodakorszak beköszöntét ígérte a názáretieknek, mégpedig Ézsaiás próféciája alapján: „Az Úrnak Szelleme van énrajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek, és a vakok szemeinek megnyílását, és hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat” (Lukács 4,18; Ézsaiás 61,1). Annyi bizonyos, hogy Jézust nem vádolhatták kortársai ígéretszegéssel. Keresztelő János követeinek, akik éppen akkor értek hozzá, mikor „sokakat meggyógyított betegségeikből, csapásokból, tisztátalan szellemekből, és sok vaknak adta vissza a látását”, azt üzente: „Elmenvén mondjátok meg Jánosnak, amiket láttatok és hallottatok, hogy a vakok szemei megnyílnak, a sánták járnak, a leprások megtisztulnak, a siketek hallanak, a halottak feltámadnak, a szegényeknek az evangélium prédikáltatik” (Lukács 7,21-22). De még az életére törő Heródesnek [Heródes Antipász, Galilea uralkodója, i. e. 4-i. sz. 39.] is így üzent a farizeusokkal: „Ma és holnap démonokat űzök ki, és gyógyítok, de harmadnap bevégzem küldetésemet” - vagyis „elsődleges” küldetését ismét csak a csodák véghezvitelében határozta meg (Lukács 13,32). Ezek a csodák oly nyilvánvalóak voltak Izraelben, hogy még a Jézus utáni - de őt Messiásnak el nem fogadó - generáció is élénken emlékezett rá. Figyelemre méltó tény, hogy Josephus Flavius Jézusról szóló bizonysága (lásd Vita egy Flavius-idézetről. Hetek, 1999. szept. 11.) is mint „bölcs férfit” és „csodálatos cselekedetek” végrehajtóját ábrázolja. „Mindkét jellemzés - vallja a téma neves szakértője, Vermes Géza - jól beleillik a történelmi kontextusba, s valószínűtlen az, hogy a jelzőket egy későbbi keresztény hamisító illesztette volna be a szövegbe.”
De már Jézus kortársai között is akadtak olyanok, akik e csodakorszakot a mágiával hozták összefüggésbe. A farizeusok egy csoportja azzal vádolta Jézust, hogy Belzebúbbal, a démonok fejedelmével űzi ki a gonosz szellemeket (Máté 12,24). Az egyház tevékenysége nyomán természetesen tovább növekedett a szkeptikusok vagy ellenzők tábora. A II. század közepén élt pogány Kelszosz - aki maga is gyakorló mágus volt - önmagával keveredett ellentmondásba, mikor Jézus csodáit részben az egyiptomi varázslók közönséges trükkjeihez hasonlította (lásd A szellem erejével. Hetek, 1999. június 5.), részben azt állította róluk, hogy „mesebeszédek” (plaszmata kai müthoi). Ugyanebben az időben Jusztinosz a zsidó Trüphónnal folytatott dialógusában így írt Jézusról: „Ő a ti nemzetetek körében jelent meg, meggyógyította a születésüktől fogva és test szerint vak, süket és sánta embereket, szavával művelte azt, hogy az egyik járni tudott, a másik hallani vagy látni. Halottakat támasztott fel, életet adott beléjük. Cselekedeteit látva kortársai felfigyeltek rá, felismerték őt. Voltak olyanok is, akik ezeket látva azt mondták, hogy szemfényvesztő, mágiát űz, és arra vetemedtek, hogy népámító mágusnak tartották” (69;6-7). Azt azonban még a legszkeptikusabb történészek is elismerik, hogy a korai kereszténység idején a pogányok részéről megfogalmazott negatív ítéletek is a csodák történetiségét támasztják alá.

„Apuka és a nyafogó kisfiúk”

A karizmatikus Jézus alakja hiteles, mivel „jól tükrözi az egész szinoptikus hagyomány határozott és egybehangzó tanúságtételét” - írja Vermes Géza (A zsidó Jézus. Ahogy egy történész az evangéliumokat olvassa. Bp., 1998.), emellett Jézus gyógyító és szabadító tevékenysége teljes összhangban van az ószövetségi zsidó vallás szemléletével, amely szerint a betegség, a bűn és a gonosz szellemek (démonok) tevékenysége között szoros ok-okozati összefüggés található. A Biblia a gyógyítást isteni monopóliumnak tekinti, sőt hitetlenségnek számít, ha valaki Isten gyógyító ereje helyett az orvosokba veti bizalmát. Így tett Júda királya, Ászá is, aki „betegségében nem az Urat kereste, hanem az orvosokhoz fordult” (2Krónika 16,12) - talán nem kell mondanunk, hogy hamarosan meg is halt. Csak a papoknak és prófétáknak állt hatalmukban, hogy Isten nevében gyógyítsanak. A papok tevékenysége ebben viszonylag korlátozott volt: diagnosztizálták a betegséget, meghatározták a gyógymódot, tisztító jellegű rítusokat hajtottak végre, és áldozatot mutattak be a gyógyulást követően. A próféták ennél sokkal szabadabban cselekedtek: Illés és Elizeus visszahozták az özvegy fiát a halálból (1Királyok 17,17-24; 2Királyok 4,32-37), Elizeus utasítására a szíriai Naámán meggyógyult leprájából (2Királyok 5,1-14), Ézsaiás fügepakolás alkalmazásával állította helyre Ezékiás király egészségét (2Királyok 20,7; Ézsaiás 38,22) stb. A zsidó irodalomban csak az i. e. II. században jelenik meg az orvos alakja, de ott sem győzik hangsúlyozni, hogy az orvos is Isten kegyelméből gyógyít, és a betegnek továbbra is mindenekfelett Isten gyógyító erejében kell bíznia.
A farizeusok egyes körei a démonűzést is aktívan gyakorolták Jézus korában. Mikor Jézust a Belzebúbbal történő együttműködéssel vádolták, ő így vágott vissza: „Ha én Belzebúb által űzöm ki a démonokat, a ti fiaitok ki által űzik ki? Azért ők maguk lesznek a ti bíráitok” (Mt 12,27). Figyelemre méltó, hogy ezzel a mondattal hallgatólagosan Jézus is elismerte, hogy a farizeusi démonűzés Istentől való. Jézus hatalmat adott tanítványainak „a tisztátalan szellemek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak minden betegséget és minden erőtlenséget” (Máté 10,1), sőt a hit négy legfőbb ismertetőjegyeként határozta meg a következőket: a Jézus nevében történő démonűzést; a nyelveken szólást (glosszolália); a halálos mérgekkel szembeni immunitást; és a betegek kézrátevéssel történő meggyógyítását (Márk 16,17-18). A Jézus nevében történő gyógyítás „hatásfoka” ámulatba ejtette a kortársakat, így nem csoda, hogy azok közül is sokan kísérleteztek vele, akik nem tartoztak Jézus tanítványi köréhez. Az apostolok egy ízben felhívták a Mester figyelmét egy zsidóra, aki „a te nevedben démonokat űz, de eltiltottuk őt, mert nem követ téged mivelünk” (Lukács 9,49). Jézus azonban nem értett egyet velük, mondván, hogy „senki sincs, aki csodát tesz az én nevemben és mindjárt gonoszul szólhatna felőlem” (Márk 9,39). A Jézus nevében rejlő hatalom még a Szentföldön kívül működő karizmatikus zsidóság előtt is ismeretes volt. Pál apostol efeszoszi szolgálatának idejében „elkezdték némelyek a lézengő zsidó démonűzők közül az Úr Jézus nevét hívni azokra, akikben gonosz szellemek voltak, mondván: kényszerítünk titeket a Jézusra, akit Pál prédikál” (Csel 19,13). A helyi zsinagógafő, Szkéva hét fia egészen addig művelte ezt a dolgot, míg egyszer csúfosan pórul nem járt lopott tudományával. Még a Misna is tudósít arról, hogy a Kefar Szalama-i Jákób Jézus nevével akarta meggyógyítani Rabbi Eleázár ben Damát (Hullin traktátus 2,22-24).
A zsidó vallási gondolkodás szerint az Istennel való közvetlen kapcsolatból származó természetfeletti képességek bizonyítják azt, hogy valaki hiteles karizmatikus személyiség, a több évszázados prófétai hagyomány örököse. Mózestől Illésen át egészen Jézus koráig köztudott volt a prófétákról, hogy a természeti jelenségeket is befolyásolni tudták, ha úgy tetszik „manipulálták”. Feljegyezték, hogy a különösen szent életű Honi (Óniás) rabbi az i. e. I. században tetszése szerint hozott le esőt a földre. Istennel való szoros kapcsolatát egyik rabbi kortársa így jellemezte: „Ő megteszi, amit kívánsz, ugyanúgy, ahogy az apa megtesz mindent, amit a nyafogó kisfia kér.” Hanania ben Dosza, a Krisztus után egy emberöltővel Galileában élt haszid rabbi imáival a távol lévő betegeket is meg tudta gyógyítani. Halálával a rabbinikus hagyomány szerint „a cselekedet embere” távozott el az élők sorából. Vermes Géza szerint e kifejezés „csodatevő” értelmezése teljesen helytálló, és ezt éppen az Újszövetség görög szövegével támasztja alá, ahol Jézus csodatételeit az ergon („tett, cselekedet”) szóval jelölik, magát Jézust pedig a „próféta cselekedetben és beszédben” kifejezéssel jellemzik (Lukács 24,19). Nem lényegtelen, hogy Pál ugyanígy beszél az általa hirdetett evangéliumról, mint amely általa „nem csak beszédben (logosz), hanem erőben (dünamisz) és Szent Szellemben” is megnyilvánult (1Thesszalonika 1,5). A karizmatikus judaizmus - és nyugodtan hozzátehetnénk: a karizmatikus kereszténység - eltűnése a merev, dogmatikus farizeizmus fellépésével magyarázható. „A karizmatikusok Istenhez fűződő közeli és közvetlen kapcsolatát s a szavaik hatásosságába vetett meggyőződésüket ugyancsak elítélték azok, akiknek tekintélye intézményesített forrásokból származott” - summázza véleményét Vermes Géza fentebb idézett könyvében.

Vallás vagy mágia?

A Magyar Országgyűlés elé került szakmai koncepció értelmében tehát sem a judaizmus „haszid”-nak nevezett, karizmatikus irányzata, sem a híveik körében Jézus Krisztus evangéliumi követését szorgalmazó neoprotestáns, pünkösdi-karizmatikus mozgalmak nem minősülnek vallásnak. Ezek számára ugyanis soha nem válhat másodlagos kérdéssé a gyógyítás, a démonikus gonosz erőktől való szabadulás, vagy akár a természeti jelenségek befolyásolása. Még akkor sem, ha ezt egyesek „pszichikai, parapszichikai tevékenységnek”, vagy akár „a természetfeletti manipulálására irányuló” mágiának könyvelik el. A koncepció egyébiránt a vallás és mágia értelmezésében is „el van maradva egy brosúrával”. A vallás és mágia merev szétválasztása a második világháború előtti vallástörténeti kutatásokra volt jellemző, ahol is a vallás rendszerszerű, teoretikus tanításaival a mágia „dekadens” megnyilvánulásait állították szembe. A XX. század második felében azonban - elsősorban a kultúr-antropológiai kutatások fellendülésének köszönhetően - egyre inkább előtérbe került a vallások „mágikus összetevőinek” vizsgálata, úgyannyira, hogy egyesek „vallás” helyett is „vallási-mágikus jelenség”-ről kezdtek beszélni (F. Pfister, A. D. Nock). Hozzátették ugyanakkor, hogy a vallásokban megfigyelhető „mágikus mozzanatok” (például az ostya átváltoztatása a katolikus liturgiában; a kézrátétellel történő pappá szentelés; a szenteltvízzel való meghintés stb.) és a mágia között pszichikai attitűd tekintetében óriási különbség van: az utóbbi mindig „manipulatív és kényszerítő”, míg az előbbi „szolgáló és tiszteletadó” jellegű. A mágia meghatározásával foglalkozott M. Mauss is, aki A mágia általános elmélete (The General Theory of Magic) című művében így sorolja fel annak tulajdonságait: „privát, titkos, misztikus, illegális és abnormis”.
Az Újszövetség elfogulatlan olvasói számára bizonyára nem kétséges, hogy Jézus és tanítványai szolgálatában a „karizmatikus” megnyilvánulások nem valamiféle vallásos pótszerek, olcsó vásári trükkök voltak, hanem az általuk képviselt „vallás” lényegét alkották. Ezen jelenségek megítélésének szempontjából az sem lényegtelen, hogy mindezeket nyilvánosan gyakorolták, vagyis nem vádolhatók azzal, hogy tevékenységük „privát, titkos és misztikus” jellegű lett volna. Jézus elfogatásakor arra hivatkozott a főpapok előtt, hogy „mindennap veletek voltam a templomban, de a ti kezeteket nem vetettétek rám” (Lukács 22,53). Jézus itt természetesen a jeruzsálemi Templomról beszél, amelynek hatalmas terein ünnepek idején akár száz-kétszázezer ember is össze szokott gyűlni. De az apostoli egyház életének legfontosabb karizmatikus eseményei: a Szent Szellem pünkösdi kiáradása, a
bénán született ember meggyógyítása, a samáriabeliek megszabadulása, a Pál térítő útjain történt csodák egytől egyig nyilvánosan, sokak szeme láttára mentek végbe.
(a szerző történész)