Vissza a tartalomjegyzékhez

Bán Ervin
Az eskü

Az Ószövetség nagyon szigorúan vette az esküt. A hamis esküt a Törvény egyik legsúlyosabb megsértésének tekintették. Ezt folytatták a keresztény századok. Az egyház halálos bűnnek minősítette, a világi hatalom keményen büntette - az esküszegést és a hamis esküt. Az Isten nevével történő nyilatkozatot vagy kötelezettségvállalást a keresztény állam bizonyos helyzetekben és vonatkozásokban megkövetelte, egy részük ma is megköveteli polgáraitól.

Számomra érthetetlen okból senki sem hívja fel az emberek figyelmét arra, hogy az Evangélium mást tanít az esküről, mint az Ószövetség. Jézus azt mondta: „Hallottátok ezt a régieknek szóló parancsot is: »Ne esküdj hamisan, hanem tartsd meg az Úrnak tett esküdet.« Én pedig azt mondom nektek: egyáltalán ne esküdjetek sem az égre, mert az az Isten trónja, sem a földre, mert az a lába zsámolya, sem Jeruzsálemre, mert az a nagy király városa. Még saját fejedre se esküdjél, mert egyetlen hajszáladat sem tudod fehérré vagy feketévé tenni.” (Máté 5,33-36.) Nézetem szerint világos beszéd: Jézus megtiltotta az esküt. Meglepne, ha szavait másképp is lehetne értelmezni.
A katona arra esküszik föl, hogy teljesíti a parancsot - parancsra lő, ha arra kerül sor. A katonai és néhány egyéb esküfajta sajátsága, hogy nem önkéntes, kényszerítik rá az egyént, vagy rákényszerül. Gondoljunk csak arra, hogy 1944 őszén a Horthyra esküdött honvédeket arra kényszerítették, hogy Szálasinak esküdjenek föl. Ilyen esetekre az iszlámnak van rugalmas tanítása: a kikényszerített eskü semmire nem kötelez. Ezt azonban keresztény ember nyugodt lelkiismerettel nem fogadhatja el.
Az eskütétel lelkiismereti kényszerhelyzetétől a modern polgári állam szabadította meg a nyugati embert. Bevezette a nem vallási esküt, egyedüli vagy alternatív lehetőségként. Így a személy nem az Istennel kerül konfliktusba nehéz helyzetekben, legföljebb a saját önbecsülésével kell elszámolnia. Ezzel a polgári demokrácia az evangéliumi útmutatást követi: „Így beszéljetek inkább: Az igen - igen, a nem - nem. Ami ezen fölül van, a gonosztól való.”
1990 óta a közfunkcionáriusok egy része hivatali esküjéhez hozzáteszi: „Isten engem úgy segéljen.” Jó részük figyelemfölkeltő módon. (A jelenlegi szabályok szerint lehet - elvileg - ezzel is, enélkül is hivatali esküt tenni.) A kezdeti időben hallottunk egy miniszteriális főnökről, aki a beosztottait kötelezte, hogy az Isten nevére esküdjenek. Az erődemonstráció egy fajtáját vélhetjük benne, feltehetőleg az volt a cél, hogy a főnök óhajainak meg nem felelő ember ne jusson hivatalhoz. (Vagy tagadja meg gondolkodását, lelkiismeretét.) Döntésében nem érezzük a hit jelenlétét, iránymutatását. Lelkiismereti kényszert sokkal inkább - a Nyugat elvei szerint kétségtelenül az (még ha ő maga nem gondolt is rá), a mai európai civilizáció rendjével összeegyeztethetetlen. Azt is feltételezhetjük, hogy az idézett úrnak hézagosak lehettek a bibliai ismeretei.
A jelenlegi miniszterelnök is vallási záradékkal mondta el hivatali esküjét az Országgyűlés előtt; a televízió és a rádió jelenléte miatt hallhatta az egész ország. Ebből azonban nem lehet arra következtetni, hogy evangéliumi hitű és tudatú emberek kerültek az ország élére. A fiatal kormánytagok vagy legalább egy részük nevelkedése, családi háttere, korábbi szereplése inkább demonstratív megnyilatkozásra enged következtetni. Egyértelmű kijelentést ebben az ügyben nem hallottunk, nem olvastunk tőlük.
Van az eskü kérdésében egy személyes jellegű, de igen köztanulságú tapasztalatom. Mondhatni, jubilál: éppen most ötven éve szereztem. Tanári tevékenységemet ideiglenes megbízással kezdtem, és 1949-ben kaptam meg a kinevezést. (A miniszter írta alá, saját töltőtollával…) Ekkor kellett hivatali esküt tennem. Akkor is az a szabály volt érvényben, hogy választhattam vallásos és profán eskü között. A világi formula mellett döntöttem. Nem vallástalanság miatt, ellenkezőleg: mint keresztény hívő, úgy értelmeztem a Megváltó szavait, hogy követőit Ő eltiltotta (vagy legalábbis eltanácsolta) az eskütől. De volt más okom is. Nem akartam az Istent tanúul hívni egy fogadalomhoz, amelyről tudtam, hogy meg kell majd szegnem - éppen lelkiismereti okokból. Ki tudott annak az államnak feltétel nélkül engedelmeskedni - még egy jó érzésű marxista sem, márpedig az eskü az engedelmességet is tartalmazta.
Elhatározásomat közöltem a megbízott igazgatóval. Nem lehet, felelte, mert előre elkészítette a jegyzőkönyvet. Intézkedése nem vallott nagy tudásra és emberismeretre, de a körülmények érthetővé tették. Ő még az Istenre esküdött, amikor kinevezték, és azt is tudta, hogy én tizenkét éven át egyházi iskolában nevelkedtem. Hát gondolhatta volna, hogy laikus esküt akarok tenni?
Szóval, próbáltam kitörni a lelkiismereti csapdából, de hiába. Egy semmilyen hitű vezető előtt szolgálatot és engedelmességet kellett esküdnöm az ateista államnak. Tudom, hogy nem az én bűnöm, de az ízlésemet sértette.
Tudomásom szerint a történelminek nevezett egyházak nem foglalkoznak ezzel a kérdéssel, legalábbis hazai kiadványban nem találtam még nyomát. Az úgynevezett kisegyházakban valószínűleg szóba került. Ebben a tekintetben, amennyire meg lehet ítélni, nem a krédójuk határozza meg az egyházak álláspontját, hanem az, hogy tapadnak-e az államhoz. Az evangéliumok szavaiból kiindulva az esküt, főleg világi összefüggésben, az istenhittel való profán visszaélésként lehet vélelmezni. Feltehető, hogy az eskü evangéliumi tilalmának meghirdetése sok hívőben visszatetszést keltene, némely országban alkotmányos gondokat okozhatna. (Az amerikai elnök beiktatásakor a Bibliára tett kézzel mondja el az esküt, az alkotmánynak megfelelően.)
A mai Európa elvei szerint mindenkinek joga van a világi esküre, mert az állami vagy más hatalom nem avatkozhat az egyén lelkiismereti ügyeibe. Ez felel meg - elméletileg és logikusan - a magyar törvényeknek is, amelyek szerint az állampolgár nem kötelezhető hitének, világnézetének sem a megvallására, sem a megtagadására. Az elmondottak szerint a profán eskü nem jelent vallástalanságot. Ha tehát valamilyen főnök vagy hatóság az Istenre tett esküt követeli, nemcsak a nem hívők jogát sérti meg, hanem esetleg hívőkét is, mert a saját vallásértelmezését próbálja rájuk erőltetni.
Ötven évvel ezelőtt elvileg dönthettem, gyakorlatilag nem. Kívánom, hogy a jövőben senki ne kényszerüljön az én akkori tépelődésemre. Nem is kerülhet sor ilyesmire, ha az állam és az egyház(ak) szétválasztásának alkotmányos előírását komolyan veszik.
(A szerző nyugalmazott nyelvészprofesszor)